A Hét 1991/1 (36. évfolyam, 1-26. szám)
1991-03-22 / 12. szám
A HÉT RIPORTJA A kisasszony és gondviselői Anyám grófi lány volt, a divényi Zichyek közül... Gömörsíd. Kis falu a Losonci járásban, Nógrád és Gömör határán. Bevallom, én sem sokat tudtam róla, amíg a véletlen oda nem vezérelt. A Fülekről Rimaszombat felé vezető út egyik útkereszteződésénél eltévesztettük az irányt. Hosszú, keskeny utcán, családi házak sora között hajtottunk végig, amikor az útnak egyszer csak végeszakadt, és mi egy régi kúriára emlékeztető, hosszú, tornácos épület előtt találtuk magunkat. A balszámy romokban, ajtó, ablak nincs rajta, de az épület többi része sem igen felel meg már a lakhatóság követelményeinek. Düledező falak, roskadozó tető, málló vakolat — ez maradt az egykor bizonyára tekintélyes udvarházból. Az elhanyagolt udvaron deszkából összetákolt ólak, ám háziállatféle nemigen akad bennük. A féllábszárig érő hóban síkosra taposott út vezet az udvar közepén álló kúthoz, ahol éppen vizet húz egy cigányasszony. A kocsi érkezése hallatára kíváncsi arcok jelennek mep a "kastély" ablakaiban. Kis idő elteltével az ajtók is kinyílnak, és a tornácra előmerészkedő cigánygyerekek fürkésző tekintettel méregetik az ideqen jövevényeket. A fényképezőgép kattanása azonban megoldja a nyelvüket. ^ — Engem is fényképezzen le! Én vagyok itt a legszebb! - rikkantja el magát az egyik cigánylegény. A bájos serdülőlány a manökenek mozdulatait próbálgatva lépked lefelé a meredek lépcsőn, de egy huncutszemű kisfiú ügyes ugrással megelőzi, és az egyik körülkerített ól felé szalad. A malac nyakát átölelve kéri fényképészünket, örökítené meg őt a malackájával együtt. Közben benépesedik a tornác. A fiúk csoportba verődve méregetnek bennünket — nem tudom, ez a bizalom vagy a bizalmatlanság jele-e. Hirtelen egy éles, női hang szólal meg a fejem fölött. — Mit keresnek itt? Menjenek innen, nincs itt semmi maguknak való! - s azzal dohogva becsapja maga után az ajtót. Ahogy a vaskorlátot fogva megyek a lépcsőn fölfelé, szokatlan érzés kerít hatalmába. Az egy szál ingben körülöttünk tébláboló gyerekek, az idősebbek bizalmatlanságot árasztó távolságtartása bennem is szorongást vált ki. Bizonytalan lépésekkel haladok fölfelé, érzem a rám szegeződő tekintetek súlyát.- Hány család lakik itt? - fordulok a tornác oszlopának támaszkodó, rövid hajú fiatalasszonyhoz.- Nyolc - hangzik a válasz —, de az egy családnak jutó két helyiségben helyenként tízen-tizenketten is laknak. Vizet a kútról kell hordanunk. Villany hol van, hol nincs. íme: ilyen körülmények között élnek ők, az aszociális népcsoport tagjai. Akik képtelennek mutatkoztak a társadalmi beilleszkedésre. Pedig a putrik helyett szabályos házakba költözhettek — lehetőleg a falu legvégére, egész lakónegyedeket építettek nekik... jó messze a várostól. Civilizálódjatok! Alkalmazkodjatok! - adta ki a jelszót a társadalom, s azzal a sorsukra hagyta őket. Szociális támogatás, cigányosztály - de semmi megértés, segítő kéznyújtás, az embert megillető bánásmód.- A "kisasszony" is itt lakik ám! - hallom újra a fiatalaszszony hangját, kérdőn nézek rá, mire magyarázatképpen hozzáteszi.- A volt tulajdonos. Itt él közöttünk ő is, Genyáék viselik gondját. Épp hogy csak elhangzik a váratlan bejelentés, már nyílik is az egyik ajtó, és egy középkorú asszony invitál be minket. Genya Zoltánná lakása három helyiségből áll. A konyha szépen felszerelt, a szobában modern bútorok, ülőgarnitúrák, ízléses berendezés fogadja az érkezőt. Mindenütt rend és tisztaság. Genyáné szavaiból kirajzolódik a társadalmi előítéleteknek és a múlt megalázó szociálpolitikájának kiszolgáltatott, emberibb körülmények után vágyódó cigánycsalád sorsa. Akaratlan rokonszenv ébred bennem az iránt az asszony iránt, aki hat gyermekét nevelte föl, miközben arra nem volt pénze, hogy meglátogassa asztmás kisfiát a Tátrában, aki megpróbált otthont teremteni a nyomorúságos lyukból, és most arra is vállalkozott, hogy egy magatehetet? A HÉT
