A Hét 1991/1 (36. évfolyam, 1-26. szám)
1991-03-08 / 10. szám
Miért szeretem anyanyelvemet? ÉGTÁJAK A pályamunkák közlését számozzuk. így könnyítjük meg döntésüket az Olvasói díj odaítélésében. Kérjük Önöket, hogy a pályamunkák közlésének befejezése után sorszám szerint jelöljék meg a legjobbnak tartott írást, és azonnal küldjék el szerkesztőségünk címére. 347 Anyanyelv. Rövid, de gyönyörű szó. Azt, hogy az anyanyelvet szeretni kell, a gyermek nem tudatosítja, természetesnek tartja, hogy úgy beszél, ahogyan az édesanyja. Számára az édesanya minden cselekedete természetes, ez is. Minek is gondolkodna azon, hogy a nyelvet szeretni kell. Gyermekkoromban valahogy így voltam ezzel én is. Dehogyis gondolkodtam azon, vajon mit jelent számomra az anyanyelvem! Édesanyámtól tanultam és kész. Ennyi az egész. De a sors néha ráébreszti az embert a valóságra, felnyitja a szemét. Engem a szörnyű világégés, a második világháború ébresztett rá arra, hogy mennyire fontos az ember számára az anyanyelve. Bizony a háború mindent felborított. Az első két osztályt kijártam 1945 előtt, de a harmadik már félbeszakadt. 1945 után, amikor ismét megindult az élet, a magyar iskolák kapui zárva maradtak. Sok 10-12 éves gyerek kószált céltalanul az utcán, mert szüleik nem adták be őket szlovák iskolába. Velem ez másképp történt. Szüleim természetesnek tartották, hogy Dúdor István: Deresk (tus) részlet 18 A HÉT — magyar iskola htján — szlovákba írassanak. Tehát a félénk kislány a harmadik elemit már szlovák nyelven kezdte. Ekkor kezdődött a kálvária, ez volt az első próba számomra. A tanító néni egy szót sem tudott magyarul, mi pedig ugyanannyit tudtunk szlovákul. Szinte lehetetlen volt a kommunikáció. Nem értettük egymást. Több száz oldalnyit tanultam meg anélkül, hogy valamit is értettem volna belőle. Keserves volt, de kitartó munkával azért értünk el bizonyos eredményeket. Már akkor, a harmadik elemiben megfordult a fejemben, hogy tanulhatnánk úgy, ahogyan a háború előtt, ahogyan otthon beszélünk, tehát magyarul, mert azt értettük, ezt meg nem értjük. Csigalassúsággal teltek ezek az évek. Nehéz helyzetben voltak tanítóink is. Ők is szívesebben tanítottak volna anyanyelvűnkön, nyilván könnyebb lett volna szlovák gyerekekkel dolgozniuk, de magyar falvakba helyezték őket, hát ott kínlódtak. Az első polgári, amelyet már a közeli városban kellett folytatnunk, volt a második próba, mint a mesében. Négy környékbeli faluból jártunk oda. Tanítóink között olyan is akadt, aki mindent megtett azért, nehogy megszeressük a szlovák nyelvet. Hiába tanultunk rendszeresen, mégsem kaptuk a megérdemelt jegyet, mert "neviete po slovensky". Vért izzadtunk, ha a kitüntetett tanulók közé akartunk kerülni. Meg kellett volna elégednünk a rosszabb bizonyítvánnyal is!? Én azonban konok voltam — nem bírtam elviselni az igazságtalanságot —, s nem nyugodtam addig, míg a jegyeimet ki nem javítottam. Azáltal, hogy megkülönböztetett szigorral jártak el velünk, épp az ellenkezőjét érték el annak, amit szerettek volna — erősítették anyanyelvűnk iránti vonzalmunkat. Ez volt az oka, hogy állandóan azon törtem a fejem, hogyan szabadulhatnék meg ettől az iskolától, mit kellene tennem, hogy magyarul tanulhassak. És megtörtént a csoda! 1948-ban megnyíltak a magyar iskolák. Hát erre vártam! Iskolánk épületében kapott helyet a magyar iskola. Az egyik szünetben azzal a kéréssel álltam az igazgató elé, hogy szeptembertől szeretnék átlépni a magyar iskolába, mert anyanyelvemen akarok tanulni. (Ő ezt nem tartotta helyesnek, mert akkor visszafelé kellett volna mennem. Mindig előre az kell nézni — mondogatta — sohasem hátra.) Végül aztán az ő segítségéveljutottam el Komáromba arra a tanfolyamra, amely a nyári szünetben átképezte azokat a tanulókat, akik a háború miatt félbeszakították tanulmányaikat, és anyanyelvükön akartak tanulni. Nem volt könnyű a felvételi, mivel a szófajok, mondatrészek nevét addig nem hallottam magyarul, hát így elemeztem a magyar mondatot: podmet, prísudok... Felvettek! Amiről addig csak álmodni mertem, egyszerre valósággá vált. A tanfolyam elvégzése után Komáromban, a pedagógiai iskolában tanultam tovább, magyarul. Ez volt a harmadik próba. Nem volt könnyű átállni. Szerencsém volt azonban, mert ott olyan légkör alakult ki, hogy mindenki örömmel tanult. Az internátusbán villanyoltás után a folyosón tanultunk. (Ha nem vette észre a nevelő.) Engem mintha kicseréltek volna. Úgy szívtam magamba a tudást, mint az itatóspapír a tintát. Az órákon hallottakat mind meg akartam jegyezni. A legnagyobb boldogságot a magyarórák jelentették számomra. Az első osztályban az irodalomóra maradandó nyomot hagyot a lelkemben. Petőfi Puszta télen című versét elemeztük, megkerestük a költői képeket, jelzőket, megszemélyesítéseket, hasonlatokat. Ez számomra csodálatos volt, ilyet még nem hallottam. Ekkor tudatosítottam igazán, mi az anyanyelv, mit jelent anyanyelven tanulni, hogy mindent értek, hogy megismerkedhetem a magyar irodalommal. Ezzel egy új világ tárult ki elém. Az egészet föl akartam fedezni. Egyszerre mindent pótolni akartam, amit addig elmulasztottam. Munkámnak meg is lett az eredménye. Itt ébredtem rá, hogy csakis az anyanyelven tudjuk szívünk minden rezzenését kifejezni. Hát ezért szeretem. Komenský tanítása: "A kultúra döntő, lélekig ható közvetítője, biztosítéka csak az anyanyelv lehet" — így vált számomra valósággá. Hálás vagyok a sorsnak, mert megadta, hogy az anyanyelv szeretetét — évtizedek óta — tanítványaim szívébe csepegtethetem. Felnőtt kategória Tóthné Sz. Teréz, Naszvad 357 Ez furcsa kérdés: Miért szeretem az anyanyelvemet? — Hiszen ez a világ
