A Hét 1991/1 (36. évfolyam, 1-26. szám)
1991-03-08 / 10. szám
GONDOLKODÓ MásiH történelem Elég régóta élek már ahhoz, hogy a naponta rámszakadó meglepetésekkel szemben ilyen-olyan mértékű védettséget mondhassak a magaménak. Úgy is fogalmazhatnék, hogy az idők során kialakult bennem valamiféle immunrendszer, amely képes feloldani a meglepetések idegsokkoló veszedelmeit. A mi régióinkban élőknek nem kell külön hangsúlyozni, hogy a mai politikai, gazdasági s nemzetiségi viszonyok között milyen mérhetetlenül nagy szüksége van valahányunknak erre a szerzett védekezési reflexre. Azt hiszem, enélkül aligha tudnánk elviselni a napi megpróbáltatásokat. Persze, még így is, e működő védőrendszer ellenére is érezhető az egymással szembeni fel-fellobbanó ingerültség, a sok-sok bizonytalansági tényező által felfokozott ideges vibrálás az emberi kapcsolatokban. Én magam is így élek, így dolgozom; de talán helyesebb, ha feltételes módban mondom: dolgoznék — mert hiszen ilyen körülmények között azt a munkát, amelyet a magaménak tudok, folyamatosan végezni aligha lehet. Egy-egy jegyzet erejéig még csak képes összeszedni magát az ember, de igazi, nagyobb lélegzetű munkához hozzáülni egyelőre majdhogynem képtelennek tűnő feladat. Elég, ha az ember bemegy reggel az üzletbe, s már vége is a napjának. De az is elég, ha meghallgatja a rádió reggeli híradását; délen a nemzetközi haderő naponta többezer tonna bombát, rakétát zúdít valós, vagy vélt célokra, északon a Baltikumban a széthulló szovjet hatalom löveti a függet4 A HÉT lenségért harcoló letteket, litvánokat... Közben nincs kenyér, tej, nincs hús, ellenben felettünk lebeg - a sivatagi háború egyik lehetséges következményeként - egy a fél világot fenyegető környezeti katasztrófa. Elég felrobbantani az aláaknázott olaj kutakat... Itt nálunk - ugyanennek egyik lehetséges következményeként - megbénulhat a közlekedés, mert nem lesz benzin, gázolaj. Vagy ha lesz, a fogyasztók nem tudják majd megfizetni az égbe szökő árakat... A világot, vagy az egyes földrészeket fenyegető veszedelemmel szemben az a meglepetés, amely az év első napjaiban földbegyökereztetett, szinte apróságnak számít, ha... Igen, ha nem nézünk a tények mögé. Az a bagatell, amit az imént meglepetésként említettem, nem más, minthogy január első felében Kecskemétre kellett utaznom, mivel az a megtiszteltetés ért, hogy felkértek: legyek a Katona József Bicentenáriumi Emlékbizottság tagja. A felkérést természetesen elfogadtam, így utaznom kellett. Ám kiderült: Kassa és Budapest között az útiköltség másodosztályon oda és vissza kereken nyolcszáz koronába kerül. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy tavaly ugyanez az út első osztályon kétszázba sem került.) Az áremelés, mint megtudtam, a dollárelszámolásra való áttérés egyenes következménye. Az biztos, hogy ez már európai szint! De az is biztos, hogy ez a vasúti tarifa bennünket egyszerűen kirekeszt Európából. Mert a jelenlegi átlagkeresetek mellett — úgy látszik - a vonaton való külhoni utazás a legfényesebb luxusnak számít. Képzeljék csak el - nem lesz nehéz! -, ha teszem azt egy négytagú család Kassáról Budapestre kíván utazni, arra rámegy - ha egyáltalán elég volna! - a családfő havi jövedelme. (Az enyémből például ki sem telne.) Persze nem kötelező senki számára Kassáról vagy Pozsonyból Budapestre utazni. A dolgos ember jobb, ha veszteg marad; így legalább nem esik kísértésbe, mondván, hogy az anyagi javakon túl vannak egyéb értékek, amelyek elérése, netán birtoklása, sajátos módon fontos lehet az élethez. Másrészt ott a rádió és televízió; nem szükséges jelen lenni, elég ha az ember a képernyőn látja a történéseket. Ami mármár olyan érzést is kelthet, hogy az ember jelen van. S ez ma már nem is számít luxusnak, mint a vonaton való utazás. Ámbár gyanítom, hogy a helyzet az emberek többségében egy sor olyan kérdést ébreszt fel, amely ebben az újjászülető Kelet-Közép-Európában sokáig válasz nélkül marad. Hogy miért? Nos, lássuk csak, hogyan is állunk? A dollárelszámolásra való áttérés után a magyarországi sajtótermékek ára oly magasra szökött, hogy a szlovákiai magyar olvasók számára a gyakorlatban azok elérhetetlenekké váltak. Ki tud — ki hajlandó - többezer koronát adni mondjuk egy napilapért? S itt a kör bezárul. A szellemi termékek megvásárlása erőnkön felüli anyagi terhet jelent; az utazás nemkülönben. Holott e kettő együttes lehetősége volt az, ami az egyetemes magyarság szellemi újjárendezésére nyújtott egyféle esélyt: hogy felnyithatók azok az érrendszerek, amelyeket korábban mesterségesen leszorítottak, s amelyek akadályozták a szellemi javak természetes áramlását. Úgy tűnik, az eddig volt akadályok helyére újak épülnek. Nem kellett egy esztendő sem ahhoz, hogy Európa keleti térségei lebontsák a vasfüggönyt, a berlini falat - micsoda attrakció volt! — s ezzel a valós akadályokat elhárítottuk: a szabadság elérhetővé vált mindenki számára. Nincs vasfüggöny, nincsenek elválasztó falak. Mehet, utazhat, ki merre lát. Eladhat, vehet, amit akar, amire pénze van. Ám ez csak szürke elmélet. A gyakorlat, a valóság az, hogy új gátak, új akadályok, láthatatlan sorompók ereszkednek Európa hozzánk eső határaira. S ebben a különös világban a nagyszerűnek hitt kapunyitás frázissá üresedett, fura grimasszá torzult: az ajtókat mi zárjuk magunkra, kényszerűségből — belülről! Ki hitte volna egy szűk esztendővel ezelőtt, hogy ez is megtörténhet?! GÁL SÁNDOR
