A Hét 1991/1 (36. évfolyam, 1-26. szám)
1991-03-01 / 9. szám
Másik történelem Nem voltam idehaza, amikor a kassai Thália Színházban John Steinbeck drámáját, az Egerek és embereket bemutatták. így esett meg, hogy - pótlandó e mulasztást — csupán január végén láthattam az előadást. Ami azonban még az előadás előtt jólesően lepett meg, az a műsorfüzet címoldalán lévő embléma volt. Hogy miért? Az ok és magyarázat igen egyszerű. Amikor az egykori MATESZ kassai részlegét megalapítottuk, úgy gondoltuk, hogy annak a Vox Humana nevet adjuk. Az ismert politikai változások ezt a nevet azonban elsöpörték — mindmáig nincs rá magyarázat, hogy miért -, s mi örülhettünk, ha a "semleges" Thália megmaradhatott. Azonban az első plakátjainkon a Nagy János által megmintázott embléma a "Vox humana" felirattal még egy ideig hirdethette eredeti szándékainkat. Ám amikor Krivošik István újra átvette a színház igazgatását, a vox humana végleg levétetett a Thália nyomtatványairól. A véletlennek köszönhetően ezzel egyidőben nekem is mennem kellett a Tháliából... Ezek az emlékek elevenedtek meg a műsorfüzet címoldalán ismétjélen lévő egykori embléma láttán. ürülök neki, amiként annak is, hogy a színház megújulni látszik, s ehhez egy kis köze van az Egerek és embereknek is. Hogy miért? Megpróbálom elmondani. Van Steinbecknek egy könyve, amelyet nemigen emlegetnek a róla szóló lexikoncikkek, de még a szűkebb életrajzok sem. Maga a szerző sem azzal a szándékkal írta annak idején a könyvben lévő történeteket, hogy azokat valaha is kötetbe gyűjtse. Mégis — azt hiszem Steinbeck ebben a könyvében az emberiség eddigi történelmének iegnagyobb tragédiáját írta meg; vagy legalábbis annak általa megismert és megélt fragmentumait. Volt egyszer egy háború a címe ennek a karcsú kötetnek és haditudósításokat tartalmaz; gyakorta még a hadszínteret sem nevezheti meg: "Valahol Angliában", mondja. Ugyan mi köze lehet a Volt egyszer egy háborúnak az Egerek és emberekhez? Azt is mondhatnám, hogy az 4 A HÉT égvilágon semmi. Egy gügye, áldott jólélek, egy óriáscsecsemő öntudatlan vétsége a hadszínterek napi százezreket pusztító kataklizmájához képest valóban elhanyagolható. De figyeljük csak, mit ír Steinbeck a Volt egyszer egy háború bevezetőjében: "De ismerjük-e, emlékszünk-e a hajszára, viselkedésünkre, a rettegésre, és - igen — az örömökre?" Ha sejtéseim nem csalnak, az Egerek és emberek George-ja, Lennie-je, élete, sorsa is csupa hajsza, csupa rettegés, és - igen - egy kevéske öröm. A mese, az emlékezés öröme, az ábrándok öröme, a simogatás öröme, s törvényszerűen ez az egész beletorkollik a "jóság tragédiájába". Az első csehszlovákiai magyar Steinbeck-bemutatót Komáromban láttam a hatvanas évek első felében, közel harminc évvel ezelőtt. Az akkori előadás élménye ma is él bennem. A kassai Thália Színház előadására akarva-akaratlanul magammal vittem ezt is. Nem holmi összehasonlítási szándékkal, csak hát az ember az emlékeit nem akaszthatja a fogasra, mint a levetett kabátot. Még csak az a szándék sem munkált bennem, hogy írjak az előadásról. Csupán színházba mentem, ahogy számosán velem együtt, egy jó estét kihasítani a fölénk tornyosuló szürkeségből Az olvasással kapcsolatban G. Steiner azt írja, hogy "Jól olvasni annyi, mint nagy kockázatot vállalni. Annyi, mint sebezhetővé tenni énünket, lelki nyugalmunkat." Azt hiszem, ugyanez elmondható a színházzal kapcsolatban is. A "kockázatvállalás" és önmagunk sebezhetővé tétele legalább olyan mértékű egy jó inszcenáció láttán, mint a "jól olvasás" esetében. Dezsényi Péter rendezésében az Egerek és emberek "olvasata" hiteles és pontos, ami ugyan önmagában nem művészi erény, ám ebben az esetben azt jelenti, hogy egy mélységes emberi vonulat láncszemeit kapcsolta egybe. Meg se kísérelte, hogy á színpadi történésből valami "itt és most" aktuáldrámát kreáljon. Megmaradt ott, ahol a regény: valahol Kaliforniában, a harmincas évek emberi harcainak közepette. A létezés, a mindennapi kenyérgondok, a vágyakozások, az ábrándozások egymás ellen feszülő rea-GÁL SÁNDOR Irtásai ütköznek itt; s ha szikrákat nem is vetnek, égnek oly mély belső tűzzel, ahogy az csak a Lennie-Georgeféle kapcsolatban eshet meg. És ez a belső tűz emeli széppé, élménnyé ezt az előadást. Ezen túl pedig László Géza Lennie-alakftása; döbbenetesen pontos és félelmetesen egyszerű, valami, amit játszani nem is lehet, csak megélni. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy kettős szereposztásban játszotta a színház a drámát; Bocsárszky Attila Lennie-jét nem láthattam, így az ő teljesítményéről nem is szólhatok. Ám, ha már ilyen kitérőt teszek, azt a nem mindennapi érdekességet is elmondom, hogy 1963-ban Lengyel Ferenc az akkori komáromi előadásban is szerepelt; akkor Crookst alakította. Most Curleyt, az apát formálta meg — kitűnően.) Lehet, hogy nincs minden szempontból igazam, amikor megkockáztatom, hogy az európai irodalom hőseinek az utolsó pillanatban is van még választási lehetőségük, amikor a sorsdöntő mozdulatot meg kell tenniük. Az amerikai irodalom hősei előtt ilyen lehetőség nincs. A Steinbeck-regényben, illetve drámában ilyen szempontból valójában nem Lennie a hős, hanem George. Neki kell beteljesítenie a sors, a körülmények és Amerika íratlan törvényeinek együtteséből fogant ítéletet. Mert ez a humánusabb. Az ifjú Curiey (Fabó Tibor) azt mondja: "hasba lövöm", ó tudja: a haslövés nem okoz azonnali halált, de okoz mérhetetlen kínt, szenvedést, így hát George (Dudás Péter) csak azt teheti, hogy megkíméli Lenniet az iszonyú szenvedéstől... S ebből a néző már kihámozhat valamiféle erkölcsi tanulságot vagy sejtelmes üzenetet is. Én azonban úgy találom - s ezt erősíti az előadás közvetlensége is -, hogy nincs itt szó semmi másról, csak egy korról és egy társadalomról, amelyben így éltek, mert csak így élhettek az emberek. Ahogy ők, ugyanúgy mi sem igen tudjuk, legfeljebb sejtjük, mi lehet a folyón túl; az elérhetőben az elérhetetlen!?... S ami marad: "Egy óriás szikomorfa vízszintes alsó ágával szemközt nagy hamurakás mutatja, hogy sokan tüzeltek itt; az ágat simára koptatták a rajta ülő emberek."
