A Hét 1991/1 (36. évfolyam, 1-26. szám)
1991-02-22 / 8. szám
magyarokat. Nem egészen egy hét múlva a kormány jóváhagyta az illetékes minisztérium és a Megbízottak Testületé közti egyezséget, melynek alapján "a csehországi mezőgazdasági munkák részére Dél-Szlovákia reszlovakizálandó lakossága körében munkaerőtoborzást fognak végrehajtani". Az egyezmény feltételezi ezen erőknek cseh területeken történő tartós letelepítését. "A toborzást a toborzó bizottságoknak kellett végrehajtani" Fierlingernek arra a kérdésére, hogy az akció önkéntes alapon fog-e lefolyni, vagy erőszakot is fognak alkalmazni, azt a választ kapta, hogy önkéntes akcióról van szó. Clementis szintén a toborzás mellé állt, mivel lehetőséget látott benne a szlovákiai magyarok problémájának megoldására. Csupán attól óvott, nehogy megismétlődjön az Ústí nad Labem-i eset, ahol a magyarokat büntető táborba zárták. A javasolt módszert Ursíny is támogatta. A magyar nemzetiség körében végzett munkaerőtoborzást mindvégig az erőszak jellemezte. A toborzóbizottságok úgy toborozták az embereket, mint régen volt szokás a parasztokat. A deportálandókat többnyire a biztonsági szervek segítségével válogatták ki, majd kihajtva a faluból, Csehországba szállították őket. A bizottságok megvizsgálták az áttelepítésre kiszemeltek fizikai erőnlétét, egészségi állapotát. Nem tettek kivételt a reszlovakizáltakkal és az antifasisztákkal sem. Egyfajta módszer volt ez az emberek megalázására, melyet újabbak követtek. Ezeket az embereket akaratuk ellenére marhavagonokban szállították kijelölt lakhelyükre. Vagyonukat elkobozták, földjeikre szlovák telepesek vagy emigránsok telepedtek. De magyarok és szlovákok egyaránt idegen és általában ellenséges környezetben találták magukat. Az akció, melyet Nejedlý és Duriš vezetésével a minisztérium, valamint a Jozef Šoltés irányítása alatt álló Megbízottak Testületé igazgatott, szörnyű következményekkel járt; amit növekvő ellenségeskedés, elégedetlenség és megújuló nacionalista kirohanások jellemeztek. 1946 augusztusában Nejedlý tudatta a kormánnyal, hogy "az akció teljesen csődöt mondott'. A várt ötvenezer helyett mindössze nyolcezer érkezett meg Csehországba, és hozzátette, "azok is meg voltak rémülve, hogy ott majd szappant csinálnak belőlük." A sikertelenség láttán erőszakos lépésekhez folyamodott a kormány: és csupán a kényszernek köszönhetően sikerült a deportált magyarok számát növelnie. 1945-től - erőszakkal vagy önként — 44 129 magyar nemzetiségű polgárt deportáltak, vagyis kb. 11 000 családot. Közülük mindössze 2514-en jelentkeztek önként. A kormány pedig eredetileg 250 000 fővel számolt. Az áttelepített magyarok többsége nem sokáig bírta ki Csehországban, és a szökési kísérletek száma egyre szaporodott. 1947 tavaszán a szökések már teljesen mindennaposak voltak, és a jelenséggel a határövezet biztonsági szerveinek képviselői is foglalkoztak. Az olomouci körzet parancsnoka 1947. május 8-án megállapította, hogy "a szlovákiai magyar munkások kelletlenül dolgoznak és minden alkalmat megragadnak a szökésre". A tábori körzetparancsnok jelentésében az állt, hogy 1947 márciusában 41-en, áprilisban 38-an, májusban 61 -en, és júniusban 63-an szöktek meg. A parancsnokok továbbá jelentették, hogy állandóan ellenőrzik a deportáltaknak küldött leveleket is, mivel azokban gyakran szökésre buzdító felszólításokkal találkoztak. A nemzeti bizottságok felhívásokat küldtek Szlovákiába, melyekben arra kérték a haza szökött magyarokat, hogy térjenek vissza a határövezetbe. De a felhívások eredménytelenek maradtak. Egyes helyeken az állami szervek vezetői arra a következtetésre jutottak, hogy a magyarok túl zárkózottak és nem lehet bennük megbízni. Ezeknek az egyszerű magyaroknak a drámája éppen abban az időben játszódott le, amikor a cseh határmentének a megbízhatatlan és ellenséges elemektől való megtisztítását követelő hullám a legmagasabbra hágott. A nemzeti bizottságok képviselői a nem kívánatos elemek közé sorolták a magyarokat is. A Tartományi Nemzeti Bizottság vezetői javasolták: a határövezetben tartózkodó minden idegenről meg kell tudni, mit keres ott, és milyen céllal, küldetéssel érkezett arra a területre. A magyarokat el kell távolítani a határmentéről. A kormány épp ellenkezőleg, ott akarta tartani a magyarokat, és ennek fejében állampolgárságot ígért nekik. A belső széttelepítés kegyetlen és sikertelen kísérlet volt a magyar kisebbség felszámolására. Nemcsak az érintettek oldaláról találkozott jelentős ellenállással, hiszen a magyarok egy részénél olyan félelmet idézett elő, hogy inkább átszöktek Magyarországra, de érezhetően romlott a Csehszlovákia és Magyarország közti viszony is. A budapesti kormány hamarosan válaszolt: megvádolta Prágát, tiltakozó jegyzéket küldött, panaszt tett a nagyhatalmaknál. A magyar sajtó és rádió szigorúan elítélte Csehszlovákia fellépését. Károlyi, volt magyar politikus arra kérte Benešt, hogy állítsa le a deportálásokat. Beneš válaszában a deportálás indokoltságára hivatkozott. Mindszenty bíboros az angol király és az amerikai elnök közbenjárását kérte a prágai kormánynál, és a brit parlamentben interpellációt nyújtottak be a külügyminiszternek. A csehszlovák politikusok azonban elutasították a vádakat, a sajtókonferencián ilyen értelemben nyilatkozott Masaryk is, és a kormány belügyekbe való beavatkozással vádolta Budapestet, és tiltakozó jegyzéket küldött a magyar kormánynak. Válaszul a magyar kampányra, Budapestet a szlovákok elnyomásával és a revizionizmus újraélesztésével vádolta. ELŐ MÚLT (Folytatjuk) A HÉT 11
