A Hét 1991/1 (36. évfolyam, 1-26. szám)
1991-02-22 / 8. szám
GONDOLKODÓ Másik történelem Nemrégiben egy látogatás alkalmával a házban lévő kisfiútól, aki immár óvodás, azt találtam kérdezni, hogy tanult-e már verset. A gyermek büszkén válaszolta, hogy igen. "És el is tudnád mondani?" kérdeztem tőle. A fiú csillogó szemmel bólintott, s már kezdte is: "Kukuljenka kde si bola..." A nagymama és a kisfiú édesanyja egyszerre fogott valamiféle dadogó magyarázkodásba, miszerint a magyar óvoda távol van, ezért nem jár oda a gyerek. Az anyuka pedig még azt is hozzátette, hogy neki mennyi gondja-baja származott abból, hogy nem jól beszéli (-te) a szlovák nyelvet. A helyzet, a magyarázkodás, azt hiszem, a jelenkori csehszlovákiai magyar régióban eléggé gyakori, mondhatnám hétköznapi jelenség. Szóra sem érdemes, hiszen amióta lehet, a jó ég tudja, hányszor s hányféle módon jelentek meg az ilyen, vagy hasonló esetekről szóló írások. Ha csak ennyi volna a mondandóm, a tollat se venném kézbe. Csakhogy e jelenségnek más, mélyebb rétegeket érintő hullámait is érzékelem; valamit, ami már több az egyéni érdekeket irányító anyagelvűségnél, valamit, ami egy egész közösséget belülről bomlaszt. Ez a folyamat természetesen nem ma s nem is tegnap kezdődött el. Ha jól számolom, immár a harmadik, negyedik nemzedék tudatára zuhog szinte gnegszakítatlan folytonossággal, hogy csak úgy, s csak akkor lehet érvényesülni Csehszlovákiában az itt élő magyaroknak, ha elsajátítják a szlovák nyelvet. Az imént jelzett folyamatos ráhatás az elmúlt évtizedekben különböző intenzitású volt; a teljes jogfosztástól a szelfdebbnek tűnő rábeszélésig minden változat részesei voltunk, illetve lehettünk. E ráhatások első jeleire több mint ötven évvel ezelőtt először Fábry Zoltán hívta fel a figyelmet a Magyar Nap hasábjain. Fábry arról az elkeserítő élményéről számol be Cservenülve című írásában, amelyet egy utazás alkalmával látott-hallott Losoncon a vonatban: "A kislány a pádon állva - írja Fábry - nézi az utasok mozgolódását. Egyszerre megszólal »Nézd anyu, hogy ki van az cservenülve...« A kislány egy feltűnően pirosra mázolt hölgyre mutatott'. A "kukuljenka kde si bola" és a "cservenülve" között nem csak öt évtized kisebbségtörténelme feszül, hanem annak felderítetlensége és kimondatlansága is. Az az egyszerű kérdés, hogy egy közösség — esetünkben a szlovákiai magyarság - miként juthatott annak a belső emberi és nemzeti bomlásnak a stádiumába, amelyről az előbbiekben szóltam?! Miként fordulhatott egy korábban biztonságosan működő történelmi és nemzetiségi tudat önmaga ellen oly mértékben, hogy már a nagyszülők is helyeslőén fogadják el az unokák nyelvváltását?! Fábry Zoltán a "cservenülve" kapcsán - akkor, 1936-ban - a lehetséges veszedelmekre így figyelmeztetett: "Amikor egy nyelvből a legprimitívebb optikai érzékeltetés szavai, a színnevek tűnnek el, amikor egy ilyen fontos résen hatol be az idegen hatás, akkor ez a tény mindennél jobban jelzi a veszélyt, mely itt Szlovenszkón a magyar nyelvet fenyegeti." Ami a harmincas évek második felében még csak veszélyként volt jelen a szlovákiai magyarság között, azóta olyan roncsoló erővé fejlődött — azzá fejlesztették -, amely ezt a közösséget létében fenyegeti immár. Amikor az ember nap mint nap azt tapasztalja, hogy már a paraszti közösségen belül is általánossá vált az a szemlélet, hogy a magyar óvoda, a magyar iskola — ezzel együtt a magyar nyelv — nem ád elegendő jövőbiztosftekot a felnövő nemzedék számára, akkor már nem egy másik nyelv elsajátításáról van szó, hanem egy népcsoport tudatzavaráról, az önmagában vetett hit elvesztéséről. Olyan belső szellemi erózióról, amely a teljes asszimilálódáshoz vezethet el. Természetesen nem az a hiba, hogy egy magyar kisgyerek tudja a "kukoljenka kde si bola" című szlovák népdalt, hanem az, ha a sajátját nem ismerheti meg az előbbi miatt. S ennek logikus folyamata, hogy kiesik abból a hagyománykörből és abból a közösségből is, amely évszázadokon át összetartotta ezt a népet. S történik mindez a szülők szándéka szerint, a szülőknek azon "hitével", hogy gyermekük így majd könnyebben boldogul. Arról azonban megfeledkeznek, hogy a gyermek - gyermekük — elsősorban nem nyelvet tanul, hanem nyelvet veszít. Elveszíti — amiként Sütő András írja - az Édesanya Nyelvet. E veszteség nyomán - egy másik nyelvi közegben — nem új kultúrával gyarapodik, hanem kiesik a sajátjába. Amíg ezt csupán a városokba felkerült, s ott diaszpórában élő magyarok egyes rétegeinél tapasztaltam, a helyzet realitását a kényszerűség egyik következményeként vettem tudomásul. Mert a városokban gyakorta hiányzik a magyar bölcsödé, az óvoda, a közeli iskola. Most azonban ez a veszedelem a falusi közösségeket is elérte, és amiként a példa mutatja, hétköznapi gyakorlatként éli meg. Vagyis a rontás utolsó védőbástyáinkat omlasztja immár: anyanyelvűnket őrző falvaink közösségeit. Ha ezt elveszítjük - nincs tovább! Ha a szlovákiai magyar falu föladja nyelvét, hagyományait, rövidesen átrajzolhatják Szlovákia etnikai térképét. És a kakukk egy nyelven számlálja majd az időt... De kinek? GÁL SÁNDOR Fotó: Prikler László
