A Hét 1991/1 (36. évfolyam, 1-26. szám)

1991-02-15 / 7. szám

Zsáku

SZABADIDŐ

4.

Pénteken a Juli presszó sarokasztalánál szorongva várt Ernőre. Ő volt az egyetlen ember, akivel megoszthatta nyomasztó gondját. Mi lesz, ha meggondolja magát és nem tartja be a szavát — tépelődött az asszony magában. Végre Ernő megjelent az ajtóban. Mosolyogva köszönt és rögtön a tárgyra tért.

— Iszunk egy kávét és utána mehetünk megnézni a szobát — mondta és szavai balzsamként hatottak Mari pattanásig feszült idegeire.

A szoba gyatra bútorzatával egy újonnan épült ház emeletén volt. Marinak megfelelt átmeneti szállásnak, mert remélte, hogy a válást hamar lebonyolíthatják, s ha megkapja a gyerekeket, akkor lakáskiutalásban is reménykedhet.

A háziak — idősebb házaspár — tartózkodóan viselkedtek, s inkább csak Ernővel beszélgettek, akit régóta ismertek. Marinak szavak nélkül is tudtára adták ezzel, hogy kizárólag Ernő miatt adják ki neki a szobát. Hogy valójában mit gondoltak kettőjük kapcsolatáról, azt Mari csak sejthette, de az utóbbi hónapok megaláztatásai után ez már nem is zavarta.

A házból kijövet zavartan álldogált Ernővel a kapu előtt. Nehezen tudta háláját szavakba foglalni. Félt, hogy a férfi félre érti szavait. Ernő a miheztartás végett még adott némi felvilágosítást a háziakról. Mari ezt megköszönte és indulni akart a buszmegálló felé, de eszébe jutott, hogy a férfi alighanem ugyancsak odatart. Márpedig egy buszszal menniük nem volna tanácsos. Ernő megérezte az asszony zavarát és megnyugtatta, hogy csak menjen nyugodtan haza, ő majd megvárja a későbbi buszt. Tisztában volt Mari helyzetének nehézségével és sejtette azt is, amire az aszszony nem is gondolt: a végnélküli kálváriát, amit a válás és a gyerekek megszerzése fog jelenteni. Őszintén sajnálta Marit és érezte, hogy az asszonynak ezentúl lesz csak igazán szüksége támaszra. Legszívesebben megmondta volna neki, hogy rá a jövőben is számíthat, de tudta, hogy az asszony ezt most a helyzetével való visszaélésnek tekintené.

— Fel a fejjel Marika, ha nincs más kiút, meg kell tenni a nehéz lépést. Van egy ügyvéd ismerősöm. Beszélek majd vele a válás körüli tennivalókról —

moúdta búcsúzóul és elköszöntek egymástól. Mari egyenesen az autóbusz-állomásra ment. Amint hazaért, észrevette a gyerekek riadt tekintetén, hogy valami baj van. Sanyika és a kis Mari szokatlanul csendesen üldögéltek a szobájukban. Julikán látszott, hogy négyszemközt szeretne beszélni az anyjával, ezért Mari betette a konyhaajtót és megkérdezte a kislánytól, hogy mi történt.

— Anyu, ez rettenetes volt. Apa behívott minket és azt mondta, hogy te már nem szeretsz bennünket s egy idegen férfi miatt elhagysz minket. Sanyika sírni kezdett, apu elkezdte simogatni és azt mondta, hogy szomorú, ha az embernek ilyen anyja van, mint a tiétek. Vígasztalt bennünket, hogy ne féljünk, mert ő sosem hagy el bennünket és gondoskodni fog rólunk. Azt is mondta, hogy ezentúl mi Marikával fogunk takarítani, ő bevásárol, és együtt fogunk főzni. Ha segítségre lesz szükség, majd megkéri valamelyik barátjának a feleségét, aki biztosan megsajnál bennünket és időnként kisegít. Hát ez van — mondta panaszosan a kislány és kérte az anyját, hogy mondja el ő is, menynyiben igaz az, amit az apjuktól hallottak.

Mariból a hallottak nyomán mintha minden erő elszállt volna. Leült egy konyhaszékre és Julival behívatta a kicsiket, de fogalma sem volt, hogy mit mond majd nekik, mivel magyarázza meg nekik azt, hogy el kell mennie a házból, de idővel magához veszi majd őket. Hogyan mondhatja el mindazt, ami az elhatározásához vezetett, egy hétéves kisfiúnak? "Ha elhagyod a házat, búcsút mondhatsz a gyerekeidnek” — visszhangzottak Mari fülében férje legutóbbi szavai. Hogyan is lenne képes ő, aki soha nem járt még bíróságon, kiharcolni a gyermekeit ennek a mindenre elszánt embernek a kezéből, nyilait belé hirtelen a kétség. Mari eddig csak filmekben látott válási tárgyalást, de hogy a valóságban mivel jár, azt csak most kezdte sejteni. Eddig a megalázott asszony fájdalma sugallta tetteit s közben a gyerekekre csak mellékszereplőként gondolt. Bízott abban, hogy a bíróság neki ítéli majd őket és ha nehezebben is élnek majd vele egy városi lakásban, de együtt lesznek. Ez az elképzelése most hirtelen szertefoszlott. Mindez percek alatt történt. Már hallotta a gyerekek lépteinek kopogását a

falépcsőn. Szíve erőset dobbant, amikor arra gondolt, mit is mond majd nekik. De nem volt idő a gondolkodásra. Juli kitárta az ajtót és beterelte a konyhába a két kicsit. Riadt tekintetük láttán Mari mindkettőt magához ölelte s könynyeivel küszködve, rekedtes hangon suttogta: nem hagylak el benneteket.

Közben észre sem vette, hogy az ajtóban megjelent a férje. A jelenet láttán gunyorosan megjegyezte: — Búcsúzkodtok.

Mari elengedte a gyerekeket, felegyenesedett és a férje szemébe nézve kimondta, amit ebben a pillanatban határozott: nem hagyom el őket, a továbbiakban pedig majd a bíróság dönt.

— Mit tudsz te a törvényekről — gúnyolódott a férje.

— Ha itt maradsz és én sem hagylak el benneteket, nem választanak el egykönnyen.

Mari nem válaszolt, hanem mintha mi sem történt volna, tette a dolgát. Hozzáfogott a vacsorafőzéshez. Juli szintén megtáltosodva segített neki. A kicsikről gyorsan lepergett az előbbi riadtság és elkezdtek csivitelni. Egymást túllicitálva számoltak be anyjuknak az iskolában történtekről. Apjuk értetlenül és megszégyenülve látta, hogy a gyerekek csak az anyjukhoz beszélnek. Becsukta maga mögött az ajtót és viszszament a garázsba.

Ezen az estén a gyerekek afölötti örömükben, hogy az anyjuk velük marad, meg talán azért is, mert úgy érezték, az apjuk rossz tréfát űzött velük — mindvégig az anyjukkal beszélgettek, az ő nyomában voltak. Pistát ez a fordulat láthatóan bosszantotta. Néhányszor a gyerekeket érdeklő témába kezdett, de figyelmüket ezzel sem tudta magára vonni. Vacsora után dühösen állt fel az asztaltól és bement a szobába tévézni. Máskor Sanyika az apját követte és lefekvésig vele maradt, de most ő is a lányokhoz csatlakozott. Tíz órakor elcsendesült a ház és Mari lefekvéshez készülődött. Úgy érezte, gyermekeiben támaszra lelt. Bíznak benne s neki nem szabad cserbenhagynia őket. Ragaszkodásukból erőt merített. Az elmúlt hónapok lidérce mintha eltávolodott volna s csak időnként felmerülő kétség formájában létezne. Ezek a kétségek még a gyerekek önfeledt csacsogása közben is felmerültek benne, de kizárólag a válásra és a férje magatartására vontakoztak. Ennek a négy hónapnak a nyomasztó kínja végleg elszakította a férjétől, s már nem is vágyott arra, hogy ez a férfi valaha is közeledjék hozzá. Tudta azt is, hogy ez nem történhet meg, mert férje már nem az, aki azelőtt volt. A tekintetéből olykor szinte félel-30 A HÉT