A Hét 1991/1 (36. évfolyam, 1-26. szám)

1991-02-15 / 7. szám

tató rendezést szorgalmazzák a föderá­cióért folytatott elszánt küzdelemben. Nem kétséges számára, hogy "országos viszonylatban csak az alkotmány bizto­síthatja a nemzetiségek létét és jogi hely­zetét." Ezért javasolja, hogy az alkot­mány különálló fejezetben foglalkozzék a nemzetiségek jogaival és köteles­ségeivel. Az ártatlanok teljes rehabili­­tásáért is szót emel, s nyomós érveket állít az államnyelv bevezetésével szem­ben. Érdekes és elgondolkoztató köny­vének ez a része, hiszen nagyon is em­lékeztet az 1989. november 17-e után kialakult feszült helyzetre. Gyönyör József részletesen ismerteti az 1920. február 29-én napvilágot látott 122. számú ún. nyelvi törvényt, amely még tartalmazta, hogy a köztársaság hi­vatalos államnyelve a csehszlovák, de amelynek második paragrafusa ki­mondja, hogy azokban a járásokban, ahol a legutóbbi népszámlálás szerint a más: nyelvű állampolgárok számaránya meghaladja a húsz százalékot, a köztár­saság bíróságai, hivatalai és közigazga­tási szervei kötelesek az ott lakó nem­zeti kisebbségek beadványait azok nyel­vén is intézni. Az 1968-as nagy felvihar­­zások éppen azt a célt követték a szlo­vák nyelv kötelezően hivatalossá tételé­vel, hogy Dél-Szlovákiában a gyakorlat­ban érvényesített kétnyelvűséget meg­akadályozza. Gyönyör József fontosnak tartja az emlékeztetést arra a körül­ményre, hogy akkor a Szlovák Tudo­mányos Akadémia Szociológiai Intéze­te a nemzetiségek védelmére kelt, és olyan nyelvi törvény elfogadását java­solta, amely kimondja, hogy a köztár­saságban nincs semmiféle kötelező, hi­vatalos vagy államnyelv! A CSKP Akcióprogramja szintén szükségesnek tartja biztosítani a "nem­zetiségek részvételét a közéletben az egyenjogúság szellemében, és annak az elvnek a szellemében, hogy a nemzetisé­geknek joguk van önállóan és önkor­mányzat útján dönteniük az őket érintő ügyekben". Ennek alapján terjesztette elő elképzelését a Csemadok Központi Bizottsága a magyar kisebbség auto­nóm érdekvédelmi szervéről, a létesí­tendő Magyar Népi Tanácsról, amelyet a törvényhozó szervekben a magyar nemzetiségű képviselők alkotnának. Ez ellen emelt lebonthatatlan falat az ún. Okáli-bizottság, amely szerint politikai, kulturális és társadalmi képviseletre csak a választott és végrehajtó szervek­ben van jogunk. Tehát saját választott "’"'-vekkel nem rendelkezhetünk. Ál­láspontját azzal magyarázta, hogy "Szlo­vákiában nem létezik egységes magyar et­nikum, holott a valóságban Szlovákia déli határai mentén a magyarság hosszú összefüggő sávot alkot, még ha néhol szlovákokkal vegyesen is." Végül az Ak­cióprogramot is hasonlóképpen fogal­mazták meg, egy szóval sem említi a nemzetiségek önálló, autonóm szerveit. Lehetővé akarja tenni, hogy a nemzeti­ségek saját autonóm szerveik útján irá­nyítsák életüket, csak éppen az ehhez szükséges területi autonómia nélkül. Az 1968-as 144. számú alkotmánytör­vény sem váltotta valóra a hozzáfűzött reményeket. Az abban megfogalmazott elvek majdnem egészében a papír holt betűi maradtak. Kiemelkedik a végig ki­emelkedő Gyönyör-cikkek sorából a Nemzetiségj jogok fél évszázad tükrében és a Hinni kell a jövőben című! Ez utób­bi lehetőségeink tudatos és nagyon is átgondolt korlátozásáról nyújt alapos áttekintést. Hogyan csökkent óvodáink, iskoláink száma, hogyan fordult aggasz­tóra a magyar nemzetiségű egyetemi és főiskolai hallgatók helyzete, hogyan szűnt meg a pozsonyi Magyar Könyvtár, a Népművelési Intézet magyar osztálya, a kormány nemzetiségi titkársága, s a hivatalos nyelvhasználat sem lett olyan, ahogyan azt az 1968-as nemzetiségi al­kotmánytörvény rögzíti. A közigazga­tásból csaknem teljesen kiszorult a ma­gyar nyelv használata mind szóban, mind írásban. 1968 óta már a törvé­nyeket sem teszik közzé fordításban, s a hirdetmények, a lakosságot szélesebb körben érintő határozatok, továbbá kö­telező hatályú rendeletek is egyre rit­kábban jelennek meg két nyelven. Alig látható kétnyelvű utcatábla, a vasútállo­másokon sem írnak ki semmit két nyel­ven, a helységnevek magyar megfelelő­jének hivatalos használata is megoldat­lan és a magyarságnak máig sincs olyan orgánuma, amelyhez panasszal fordul­hatnának a tagjai, és amely megvédel­mezné őket. Gyönyör József a panaszok sorát az­zal zárja, hogy a csehszlovákiai magyar­ságnak a könyvben tárgyalt keserves és küzdelmes múltja ellenére is hinnie kell a jövőjében, mert hiszen a misztikus magyargyűlöletnek egyszer vége szakad, és helyette a megértés és jóindulat, az együttműködés és egymás megbecsülé­se kerül előtérbe. A nemzetiségi kér­désben ismert és elismert nemzetiségi szakértőnek és közírónak, Gyönyör Jó­zsefnek, a válasza a könyv címében fel­vetett kérdésre (Mi lesz velünk, magya­rokkal?) egyértelműen a jövőbe vetett hit, amelyet a szerző Deák Ferenc sza­vaira épít: "Amit erő és hatalom elvesz, azt idő és kecívező szerencse ismét visszahozhatják; de amiről a nemzet, félve a szenvedésektől, önmaga lemon­dott, annak visszaszerzése mindig ne­héz, és mindig kétséges." MÁCS JÓZSEF A HÉT 15

Next

/
Thumbnails
Contents