A Hét 1991/1 (36. évfolyam, 1-26. szám)

1991-02-15 / 7. szám

ÉGTÁJAK j^°8 (részlet) ONELETRAJZ A fekete, sipítós beszédű óromán ka­tona végre elengedte a kipirult, kitűzé­sedéit Juliska nénit, aki sietve sántikált, döcögött hazafelé a galambsalátás, egérfarkas, vadmurkos, katángkórós árokparton. Hátra-hátra pillantgatva még láthatta a szétterpesztett lábbal ál­ló, diadalmas tekintetével őt követő, köldökig kigombolt ingű katonát. Baj­társai Béres Sándor gyümölcsösén túl, a búzaföld végében hatalmas gödör ásásával foglalatoskodtak. A gödörnek irigylésre méltóan egyenes és sima falai voltak, és Vetés felőli oldalán kényel­mes gépfegyverfészek egészítette ki. Fától fáig, fűzfabokortól fűzfabokorig piros, sárga, kék, zöld telefonhuzalok kígyóztak. Jani szerette volna megérin­teni, megtapogatni ezeket a fénylőén színes huzalokat, de az azokat őrző ka­tonák minden alkalommal mérgesen, zöld lábszártekercsben végződő bakan­csukkal ijesztően dobbantgatva távolí­tották el onnan. Vállukon szuronyos puskával jártak le meg fel, büszkén, mint a kakasok a trágyadombon. Való­színűleg már akkor a fejükbe vették, hogy az ősi román földet védelmezik. — Jó, hogy jössz már! — szólt a saj­tárak öblögetésével végző nagymama, Simon Mária, Juliska néninek. — Vár a sok munka, te meg ott ölelgetteted magad. — Ölelgettetem, na! — csattant fel Juliska néni. — Kinek mi köze hozzá? — Jó, jó, csak ne tudja meg Kornya, az urad. Még le találná törni a dereka­dat. Juliska néni hallgatott; indult az is­tállót takarítani, fejni, a majorságot összegyűjteni, szemmel ellátni, a disz­nókat megetetni... ... Az író sosem feledheti anyai nagy­szülei portáját. Annak a portának fel­becsülhetetlenül otthonos volt a hangu­lata. A saját portájuk rideg volt, pláne, hogy minden télen elégették a kerítést. Anyai nagyszüleinél ez soha nem for­dult elő. Ciprok Tamás évekig utcase­­prősködött Amerikában, abból vette birtokát a Nagyréten. Szóval, az író nem bírta a saját portájuk ridegségét. A kerítés eltüzelését rendszerint hátul­ról a kert felől kezdték, és a ház előtt, a kapuval végezték. Ha a kerítés törté­netesen deszkából, lécből készült, hu­zamosabban kitartott, de amikor nap­ifi A HÉT ___________________ raforgókóróból tákolták össze, január közepére teljesen elenyészett a tűzön. Megborzong, milyen kilátástalan lehe­tett az életük! Négy gyerek, négy "fiú­­pulya". Az ötödik is megjött aztán 1938- ban; Mihálynak keresztelték. Szegény­ke, kilenc vagy tíz hónapos korában meghalt vérhasban. Az író még emlék­szik rá, mint feküdt a nagyon szép arcú, pici gyermek a bölcsőben, neki pedig vigyáznia kellett rá. Ötévesen borzasz­tóan unta a pesztrálást, alig várta, álljon el a lélegzete, hogy szabadulhasson. — Mitől kaphatott vérhast? — kér­dezgették egymástól a szülei, végül ab­ban maradtak: a poros, pelyvás, töre­­kes, trágyás udvaron felszedegetett epertől. Janinak, miközben kis beteg, elgyengült testvérének igyekezett a szá­jába visszahelyezni a cukros rongyot, a "cuclit", a "csúszik", eszébe jutottak azok az esték, amikor a négykézláb járó Mihály felügyelet nélkül, a tyúkokkal, csirkékkel együtt "eprészett" anyai nagyszülei vénséges vén eperfája alatt. Mozdulatai olyan szépek, kecsesek vol­tak, hogy a felnőttek nem győztek feléje köpködni, nehogy megigézzék. Az író­ban, akár egyes amerikai szélesvásznú filmeken, valószínűtlenül kinagyítódnak ezek a képek. Különösen az udvar, az eperfa, a gémeskút, a ház, az istálló, a sütő világít át az időn, hiszen mindez bekerült a Tatárjárás második köteté­be, a Hamuba, ebben a környezetben éltek Saroltáék a kutyafejűek betörése­kor. Jani, amikor észrevette Mihályka végleges elcsendesedését, riadtan, ugyanakkor megkönnyebbülve kirontott a házból, és trappban megeredt anyja, Pászkán Györgyné Ciprok Mária elé. Sejtése szerint anyjának már jönnie kel­lett a tejvitelből. Eltrappolt Béres Sán­dor, Páter Károly, Tarr és Csáki háza előtt, átvágott a mátészalkai vasúton, neki az örökké mozgó kőlapjárdás Sár­gamajornak. A Sárgamajor közepe tá­ján találkozott a puttonyokkal, kannák­kal felmálházott anyjával. A következő képek már estéről valók, a virrasztásról. Mihályka egyetlen helyiségből álló há­zuk közepén, a kecskelábú asztalon, a petróleumlámpa alatt feküdt kis kopor­sójában. Szomszédok, rokonok jöttek át, valameddig sajnálkoztak, sopánkod­tak, majd az újbóli katonai behívásokról és a magyarok esetleges visszajövetelé­­ről kezdtek beszélgetni. Másnap déle­lőtt komor, szófián apja szipogó anyja kíséretében, hóna alatt a kis koporsó­ban elvitte Mihálykát. Lassan távolod­tak a Tarr és Ciprok birtokokat egy­mástól elválasztó, begyepesedett medrű árok partján. Az író kénytelen felsóhaj­tani: milyen tatárjárás korabeli állapo­tok uralkodtak akkor a Nagyréten, és talán sosem mérheti fel, milyen állapo­tok uralkodnak jelenleg ebben az or­szágban, pontosabban Erdélyben, ahonnan ezrével menekülnek el az em­berek, magyarok, németek, románok. November tizenkilencedikén este Tőrös Gábor szobrász Magyarországon élő, oda férjezett lánya,. Ildikó jelent meg férjével, Gyulával az.íróéknál. A szep­tember végén Magyarországra mene­kült kisebbik fiúról Zsoltról hoztak hí­reket. De hoztak ajándékokat is Zsolt­tól: két kiló lisztet, két kiló kris­tálycukrot, egy kiló trappista sajtot, öt tábla Afrika csokoládét, tíz deka sze­meskávét, indiai, kínai és angol teákat, paprikát, borsot, citromlét és két kon­­zervsört. A menekült máris abban a helyzetben van, hogy ilyen elérhetetlen árucikkekkel örvendeztesse meg "öreg" szüleit. Az írónak arra a kérdésére, tu­lajdonképpen hogy sikerült átosonnia a határon, Ildikó a következő történetet adta elő: Zsolt vonattal Székelyhídra utazott. Arra számított, ha igazoltatják, azt mondja, a Margittán tanárkodé bátyjához, Attilához megy. Nem igazol­tatták, így Székelyhíd térségében éjfél és három óra között közelítette meg és lépte át a határt. Az író (ő tudja, miért) eléggé vigyázatlanul elmosolyodott ezen a történeten, aztán észbe kapott, mondván: még szerencse, hogy nem lőt­ték le. Erre a ritkás vörös szakállú, ösz­­tövér kinézetű Gyula, "Zsül" megjegyez­te: Zsolt inkább a határőrök kutyáitól tartott. Órákig lapult két megfigyelő to­rony között, és csak azután... Az író, bár nem volt rá semmi oka, megborzon­gott, mint anyja magyarázgatásakor, hogy Mihályka "Misuka" angyalként fel­ment az égbe, de nem hagyott el ben­nünket: ártatlan lelke esténként a ház körül fog lebegni. Jani félt a holtak lei­kétől, ezért lefekvés előtt sokáig nem mert kimenni egyedül kis- vagy nagy­­dolgozni. Valakinek mindig a közelé­ben kellett tartózkodnia. Guggoltában általában folyton a mélykék, csillagos eget pásztázta szemével, de csak villám­sebesen keringő szárnyasegeket látott. Kisöccse lelke mégsem térhet vissza szárnyasegér képében, abban biztos volt. így rettegése fokozatosan elhalvá­nyult, megszűnt.

Next

/
Thumbnails
Contents