A Hét 1991/1 (36. évfolyam, 1-26. szám)
1991-02-08 / 6. szám
FIGYELŐ Tisztelt szerkesztőség! Érdeklődéssel olvastam Görföl Jenő "Nagyfödémessel" készített riportját, mely az ez évi 2. számban jelent meg. A riport egyik adata azonban kiigazításra szorul. Nevezetesen: a 380 szlovák iskolát látogató tanuló mellett nem 280 a magyar iskolás, hanem — sajnos — csak 208. S ha már tollat ragadtam és kérem a kiigazítást, jó lenne kicsit elgondolkodni azon, hogy mi az ilyen alacsony létszám előidézője, ugyanis, ha megviszgáljuk a 380:280-as arányt (ami szintén nem rózsás), mást tükröz, mint a siralmas, de valós helyzet (380:208). Gondolom, nem lehet mindent a total ista rendszer nemzetiségi iskola-ellenes politikájának számlájára írni (habár ez is megtette a magáét, s nem is keveset). Talán a szülőket sem tehetjük teljes mértékben felelőssé azért, hogy abban a tévhitben éltek (élnek), miszerint a szlovák iskolából kimaradó tanulók könnyebben és jobban érvényesülnek az életben. Mindenki pro és kontra érveket sorakoztathatna fel itt Nagyfödémesen is. Keressük tehát a hibát magunkban, tanítókban? Vagy az iskola vezetésében, az iskola szlovák nemzetiségű igazgatójának hozzáállásában? Vagy abban, hogy egyes magyar nemzetiségű óvónők és tanítónők gyermekei szlovák iskolába járnak? Vagy a magyarul nem beszélő gyermekorvosnő magyar szülőkre kifejtett hatásában? Talán a felsorolt feltevések mindegyikében van több-kevesebb igazság! Egyet azonban szeretnék megjegyezni. Már a második alkalom (év) múlt el úgy, hogy az iskola igazgatósága megfeledkezett a megfelelő — ma már nem tilos és nem tiltott — agitációról (amit egyes szülők kb. 1 éve fel is vetettek egy szülői értekezleten), melyet azon szülők körében végezhettek volna, akik esetleg még mérlegelték, hogy milyen tanítási nyelvű iskolába írassák gyermeküket. Lehetett volna érvelni Komenský egyik állításával, mely az anyanyelven szerzett igazi tudást hangsúlyozza, vagy hogy nekünk szlovákiai magyaroknak a megmaradása nagy mértékben iskoláink lététől függ, vagy hogy már bizonyos változásokat‘érezhetünk 1989. november 17-e óta pl. a magyar tanárképzés újraélesztése, több anyanyelvi szakiskola megnyitása, stb. Meggyőző érveket még lehetne találni nem is egyet. Én továbbiakat nem keresek, azonban a fent leírtak tények, melyekből minden érintett személy leszűrhetné a reá vonatkozó tanulságokat. Csakis egyet szem előtt tartva: a magyar iskolák további létezését és esetleges erősödését, ami szintén üdvös lenne. Tisztelettel: BARICZA GYŐZŐ, helyi tanító Örömmel vettem kézhez lapunk első számát, mert a sok félelemérzet és aggódás után egy tetszetős külsejű, finom fehér papíron nagyobb betűkkel nyomott ismerős jó barátot vettünk kézhez. A megoldás megnyugtatott és a szerkesztő együttesnek szívből gratulálok. Valós tényekre épített közéleti és kulturális cikkeik, meglátásaik iránytűink is. A lap sokrétűsége szükséges, de jó ügyet szolgál az "Édes hazánkat járva..." témaköre is, hiszen a múltunkhoz való kötődésünket erősíti. E téren remélem, hogy szűkebb hazám, Bodrogköz történelmet sugárzó emlékeiből is sorra kerül egy-kettő. Adja Isten, hogy úgy legyen. Őszinte tisztelettel és ragaszkodással PÉTER IMRE nyugdíjas tanár Sokrétű feladatcsokor Magyar Néprajzi Társaság II. közgyűlése elé A Csehszlovákiai Amikor 1989 kora őszén, szűkebb baráti-, szakmai körben arról beszélgettünk, hogy át kelleni szervezni a Cse madok Központi Néprajzi Szakbizottsá gát, hogy társasági keretek között kellene a szlovákiai magyar néprajzi kutatómunkát fellendíteni, még nem gondoltuk, hogy rövid távon ez nem lehetséges (társaságról, mint olyanról ugyanis a novemberi események előtt hallani sem akartak az "illetékesek"), hosszú távon pedig szintén nem lesz olyan egyszerű, mint ahogyan azt naivan elképzeltük. A "forradalom" után számtalan valós és annak hitt változás következett be. Megalakíthattuk a Csehszlovákiai Magyar Néprajzi Társaságot is, s gyermetegül úgy gondoltuk, hogy belátható időn belül a Központi Magyar Múzeum és a Hungarológiai Kutatóintézet is létrejöhet. Ez a struktúra ugyanis feltétlenül szükséges ahhoz, hogy az igényes tudományos kutatómunka (nem csak a néprajz területén!) eredményesen kibontakozhasson. Most már tudjuk, hogy elvárásaink naivak voltak, társadalmunk sokkal több és sokunk által előre nem látott problémába ütközött. A mostani illetékeseknek - ha csak rövid távon gondolkodnak — látszólag sokkal fontosasbb gondjaik vannak, mint a néprajzi kutatás vagy egyáltalán a múzeum ügye (miközben e sorokat írom, asztali naptáram e heti reprodukciójáról éppen Széchenyi István tekint vissza rám, s eszembe juttatja, hogy ha "illetékeseink" csak egy kicsit is tudnának széchenyiesen, a "kiművelt emberfők" összefüggésrendszerében hosszútávon gondolkodni, akkor másképpen állnának a hatalmas kulturális, szellemi erők mozgósítására képes múzeumügyhöz is!). A fentiekből adódóan a Csehszlovákiai Magyar Néprajzi Társaságnak az elmúlt esztendő alatt igen sokrétű feladatcsokrot kellett elvállalnia. Elsősorban a megfelelő szakmai utánpótlás, egy kellően kiművelt "hátország" kifejlesztésén fáradoztunk. Ennek érdekében a Nyitrai Pedagógiai Főiskola Magyar Tanszékén fakultatív módon beindítottuk a néprajz oktatását. Ehhez a kezdeményezésünkhöz kapcsolódik a múlt esztendő nyarán, Domicán rendezett I. Néprajzi Továbbképző Tanfolyamunk, valamint az ősszel, Szencre összehívott néprajzi szeminárium is. Ha kissé döcögve is, de végül tavaly ősszel mégiscsak beindult a Társaság által kezdeményezett Néprajz mindenkinek c. ismeretterjesztő sorozat a Szlovák Rádió magyar nyelvű adásában (az egyes előadások minden hónap első és utolsó vasárnapján hallhatóak, 16 órai kezdettel, a szövegek a Hétben is elolvashatóak). Elsősorban tagságunk részére, Hírharang címen tájékoztató füzetsorozatot indítottunk, s évkönyvünk
