A Hét 1991/1 (36. évfolyam, 1-26. szám)
1991-02-01 / 5. szám
ÉGTÁJAK KRÚDY GYULA Addig ér az ember valamit, amíg a szüleje él Szindbád, ez a nevezetes kalandor, azon a napon, mikor a haja olyan fehér lett, mint egy dérlepte fa, amelyre többé egyetlen fekete varjú sem telepedik, még egyszer útra kelt, és fölkereste édesanyját, hogy végre kedve szerint kisírja magát... — Csakhogy itt vagy! — mondta a kis fazékhoz hasonlatos öregasszonyka, aki mindig kormos volt, mert folyton a tűznél kellett állongania, hogy éhes gyermekeinek leveskét főzzön. — Csakhogy eszedbe jutott a főztem! — ismételgette lelkendezve, amint megint csak a tűzhöz igyekezett, mint egész életében mindig, ha valamelyik gyerekét megpillantotta. A jégmadárfejű, régi fényképalbumból előlépett Szindbád elérzékenyülve nézegette a szobában fel és alá mozgolódó ócska szoknyát, mintha valamely láthatatlan szél, az anyai szeretet hajtogatná. Aztán egy zsámolyra ült, amelyre gyermekkorában szokott telepedni, ahonnan anyja szépséges arcában és szépséges mesemondásaiban gyönyörködött. — Hallom, hogy kártyát szokott vetni a parasztoknak — kezdte egy sóhajtásnyi szünet után Szindbád. — Tán nekem is tudna valamely jó tanácsot adni. A kis fazék nevetve pöfögött, mintha örülne a lángnak, amely ismét bekormozza: — Ó, a vetőkárgya csak amolyan bolondság, parasztoknak való mulatság. A füveim, a teáim sokkal többet érnek, mert magamon próbálom ki előbb. Nem fáj a gyomrod? Nem hasogat a lábad? — A szívem — felelte egyszerűen Szindbád. — Igen, atyád is szívbajban halt meg. Ismerem... A Vág folyó partján feküdt egy halászkunyhó eresze alatt, amíg a komp a túlsó partra járt-kelt. De sohasem jutott eszébe elindulni a vásárosokkal. Csak mindig szomorúan nézett az elmúló habokra és a halakra, amelyek a beteg ember kedvéért néha kidugták a fejüket a folyóból. — A szívem — ismételte Szindbád, mert gyermekkorában meglehetősen makacs természetű volt. A kis fazék már javában kormosodon. Szindbád képzeletében már érezte a gyermekkori levesek illatát — sőt messziről édesded tejszag is közeledett feléje, amilyen édes az anyatej lehetett. — Sokat jártunk atyáddal mindenféle búcsúkra, jósnőkhöz, gyógyító asszonyokhoz. Akkor tanultam meg, ami keveset tudok. Vannak bizonyos teák, amelyek úgy meggyógyítják a vért, mintha újonnan kezdődne az élet. Nagyon egyszerű dolog ez... a vér felszed magával bizonyos anyagokat rosszul sikerült ételek ízéből, hamis borokból, még hamisabb asszonycsókokból. Nem akarnál ebből a teából inni? — Ó, jaj nekem! — felelt Szindbád, mintha ismét gyermek volna, és leesik az eperfáról. A kis fazék a tűzhelyen abbahagyta a pöfögést, és csodálkozva felkiáltott: — Hát nem hiszel nekem, anyádnak? Nem hiszed, hogy meg tüdlak gyógyítani? Csak rám hallgass, csak az én szájamra figyelj, úgy megetetlek abból orvossággal, mint madár a fiát. Nagyon rossz volt az az asszony? — Nagyon jó volt! — nyögte Szindbád. — Este fésülködött, vagy pedig reggel? — Mindig csak reggel, és olyan hosszú haja volt, mint Csillag Annának. Kétfelé fonta szárba a haját, amelyet alig fogott a fésű. Nem is tudott egyedül fésülködni, a szobalánya fésülte, és ilyenkor mindenféléket sugdosott a fülébe. — Milyen színe volt a papucsának? — kérdezte darab idő múlva a kis fazék. — Lángpiros volt, és a sarka nem volt soha elferdülve, akármilyen hosszúra nyúlott a tél és az otthon ülés. — Mit mondott álmában? — Nem figyelted? — Olyan halkan aludt, mint az esti szél, amely a falevelek között bogarászik. Égi tünemény volt ilyenkor az arca, mert nyilván angyalokkal álmodott. — Sarkantyús angyalokkal — pöffent közbe a kis fazék. Szindbád olyan izgatott lett a gyermekkori zsámolyon, hogy körülnyargalt a zsámollyal a szobában. Az otthon szőtt szőnyegek nagyot néztek a lovagló hosszú lábakra, az arcképek előredőltek a falon, régi székek ijedten tértek ki, a gömbölyű ebédlőasztal csaknem kimenekült a szobából, csak a kormos kis fazék Totyogott egykedvűen a tűzhelyen. — Majd megvizsgálom a szíved verését, mert úgy látszik, megégették. Mondd, nem volt nagyon édes a víz, amelyet éjszaka ittál poharadból? Mondd sohasem találtad álmodból felocsúdva az ujjaidat női hajszálakkal összekötözötten? Nem volt borsószem a csizmádban? Sem gombod, sem nadrágszyad nem volt hibás, amikor reggel felébredtél? Szidbád alábbhagyott a lovaglással, mintha végleg megkötötte volna paripáját az asztal lábánál. — Miért kínoz? Nem tudok róla semmi rosszat sem mondani, csak annyit, hogy szeretett, szerettem... A pattánosokat kinyomkodta a nyakamon — amíg szeretett. A harisnyámra foltot vetett — mintha attól félt volna, hogy lyukas harisnyában kerülök el valamerre, valahová. Megnyírta a körmömet, amíg aludtam; kétoldalt megsimogatta az arcomat, ha felnyögtem álmomban. Dalolt a fülembe, hogy ismét elaludjak. A kis fazék csak a fejét csóválgatta. — De azt mondd meg már végre, hogy mit főzött neked. Halat, vagy madarat? Kakast vagy tyúkot? Levette-e a borsónak a héját, mit mondott a káposztának, a paszulynak, a keménymagos levesnek, amikor a tűz mellett főzte? Mcgszámolta-e a lyukakat a nadrágszíjadon, a mellényeden? Örvendezett-e, ha kövérséged miatt toldani kellett inggallérodat? Tudott-e valami orvosságsot a hasfájás, a forróság, a lidércnyomás ellen? Szerette-e, ha jól megverted néhanapján? — Úrnő volt, anyám. A kis fazék a csodálkozástól elhallgatott. — Úrnő? Mi az? — kérdezte. — Hamis haja volt, mint a bábuknak? Kente-fente az arcát, a kezét és egyéb testrészeit? Hamispénz-verőktől vette a mosolyát, házalóktól a szavát, rossz nőszemélyektől kézfogását és a járását mihaszna táncosnőktől? Talán bizony a barchentet sem kedvelte már, hanem selyemben járt olyan helyen is, ahová a férfiak sohasem láthatnak? — Gyászruhában járt.
