A Hét 1991/1 (36. évfolyam, 1-26. szám)
1991-02-01 / 5. szám
ÉGTÁJAK — Mert bizonyosan szőke volt... — Olyan szelíd volt, mint a galamb... — Mert így leplezte alattomosságát. — Sohasem csókolta meg a szájamat. — Mert bizonyosan rossz szaga volt a szájának a fűzőviselettől. Szindbád a szívéhez nyúlt, és könyörgő hangon szólott anyjához: — Itt - itt, nagyon fáj! A kis fazék már forrott, pattogott, süstörgött, mert közeledett örömteli ideje, a főzés teteje. — Majd én meggyógyítlak... Igaz, hogy a legegyszerűbb dolog volna kártyát vetni, amint a nyavalyás parasztjaimmal csinálom — de én magam se hiszek a kártyában, mióta nem vetette ki se a bajodat, se az érkezésedet. Ámde, ha akarod, megemelheted. A fazekacska a földre telepedett, mintha apró gyermekekkel készülne a játékhoz. A kerekre kopott kártya a szokásos pattogó hangot hallatta, mintha megérkezett volna az a bizonyos szellem a szobába, akit a kártyavetők mindig megidéznek, Szindbád előrehajolt és anyja kidolgozott kezét nézte. — Gyógyíts meg, anyám, kérlek, gyógyíts meg... Az öregasszony a kártyáiba nézett, és a homlokát összeráncolta. — Amitől legjobban féltem: a Halál meglehetősen távol esik még tőled. Tudod, nagyon szegény asszony vagyok, nem tudnálak eltemettetni, ha véletlenül a fedelem alatt halnál meg. — Mikor halok meg? — kérdezte szepegve Szindbád. — Ó, sokan vannak előtted... Itt vagyok én is, a menyasszonyi ruhámban. De mit látok? Egy szakállas férfi is előtted hal meg... Talán csak nem ez forgatta el fejét asszonyodnak? — Esküszöm... — Jól van, elhiszem. Te mindig az én gyermekem maradtál, hiszékeny, álmodozó, akit minden vásáron megcsalnak. Mit is mutatna még a kártya? Ej, bolondság!... Hagyjuk... Hadd tapintom meg a szíved. — Itt, itt van, és nagyon fáj. — Az én kezem már öreg, hiába simogatnám, a fájás csak nem állana ki belőle. De majd hozok neked valakit, akinek a keze még olyan ibolyaszagú, hogy megríkatja vénemberek szemét is, ha hozzájuk ér... Majd hozok neked valakit, akinek a hangja olyan, mint a furulyázó fecskéé — akinek a lába olyan fürge, mint a fiatal kecskéé, amely még nem volt füstön — akinek az íze olyan, mint tavaszkor a bárányé. Itt lakik, nem messze az utcasoron, és Magdalénának hívják. — Magda, mormogra Szindbád, és amíg az anyja a szíve gödrét simogatta, megjelent előtte egy kép, amelyet gyermekkorában sokszor látott. Az anyja képe mirtusszal menyasszonyruhában, Jeney műterméből, ama Jeneyéből, akit később bánkóhamisítás miatt bezártak. Az arckép mindig a falon függött, és az örök ifjúság egyszerű bájával mosolygott, akármint növekedtek a gyermekek. A fiúk kardot hordtak, és levagdalták a lányok bábuinak a fejét. De az arckép csak szelíden, mint egy ábrándos dal, csak mosolygott a messziségből. — Itt lakik nem messzire, és amint bealkonyodik, elmegyek érte, hogy jönne el meggyógyítani az én fiamat. Bizonyosan megteszi, mégpedig szívesen, mert hiszen jóságomban bőven volt része, amikor rászorult katonák vonultak végig a városon.. Vadász urak fújták a kürtöt... Diákok énekeltek az ablakai alatt... Névtelen üzeneteket küldtek a túlvilágról kis angyalok, akik a földre kívánkoztak... Ilyenkor mindig ott voltam én a jó tanáccsal. És az én varrógépem varrta azt a ruháját, amelyben a legszerencsésebb volt. — Eljön? — Majd én megtanítom, hogy úgy fésülje a haját, mint én leánykoromban, ne essen le a kontya, ne süsse ki túlságosan a frufruját. Jól gombolja be a kapcsokat a ruháján, mert a férfiak szeretnek az ilyesmivel bíbelődni. Egyforma csokrot kössön a cipőjére és a szoknyájára. Szelíd és szemérmetes legyen, mert ez áll jól a leánykának. Ne sokat fecsegjen; csak akkor szóljon, ha kérdezik. Mindig mosolyogjon, és az egész kezét adja oda, ha kérik... Majd estefelé felveszem a nagykendőmet, és elhívom a szomszédból. Szindbád az ablakra pillantott. — Már alkonyodik, anyám. 1924 Berda József Krúdy sírhantja előtt Mint magára maradt, minden rokonát elvesztett csavargónak: oly árva, majdnem jeltelen a sírod. Pedig te ringattad néped, hamupipőke sorsú nemzeted égig ívelő álmaink bölcsőjét, Szindbád! Hát ennyire mostohafia vagy hazádnak? S lám, a te koldusi sírhantodra pöffeszkedvc kiabál át Jacob Bleyer kegyelmes úr domborműves síremléke ott a közeledben s méghozzá: gót betűk arany nyilaival, mintha csak gúnyolni akarná emléked a túlvilágról is! — Születése, szorgalmának szép gyümölcse miatt senki se légyen többé megalázott e honban: de ami becstelen marad minden időben, annak ne adjon soha fcloldozásl! Fecsó Pál Fohász Pórok porából teremtődtem mások az Isten lábát fogták; engedd meg Uram, hogy porba temetkőzve termékennyé tegyem a köveket, homokszemekből építsem föl a Béke várát könnyeimmel acéllá ötvözzem az agyagot s fiastromot tegyek a szellemi vakok tyúkszemére A HÉT 17
