A Hét 1991/1 (36. évfolyam, 1-26. szám)
1991-02-01 / 5. szám
ÉLŐ MÚLT ugyanis a magyar kormány leszögezte, hogy a kitelepítésre nem önszántából, hanem a potsdami konferencia határozata alapján kényszerül. A politikai és közéleti személyiségek a kitelepítést , egyaránt elítélték. Csehszlovákiában a magyar álláspontot nem a kitelepítés elleni ellenszenvvel magyarázták, hanem azzal, hogy"Magyarország a szláv népekkel szembeni megalapozatlan félelmében előnyben részesíti a jövő Németországát, és már most igyekszik kiérdemelni háláját”. Csehszlovákia sajtóhadjáratának egyetlen célja volt, hogy a kitelepítés szükségességéről meggyőzze a nyugati hatalmakat. A magyar kampány pedig elsősorban a kisebbség helyzetére akarta felhívni a figyelmet, és saját oldalára akarta állítani a világ közvéleményét, de elsősorban a nagyhatalmak rokonszenvét. Prágát a magyarellenes támadásban a jugoszláv sajtó is követte, figyelmeztetve a magyar választások után újraéledő ”magyar revizionizmusra", melyet a győztes kisgazdapárt rovására írt. A közel kéthónapos sajtóháborút követően újra megkezdődtek a tárgyalások. A kezdeményező a magyar külügyminiszter volt. Nem tudjuk, mi volt az oka, hogy Magyarország ismét fölvette a tárgyalások fonalát, de tény, hogy "a szovjet kormány kívánsága az volt, hogy az egyezményt megkössék”, és a magyar kormányra Vorosilov ilyen értelemben gyakorolt nyomást. Komoly tényező volt a jugoszláv álláspont megváltozása is, ami nagyon komplikálta Magyarország nemzetközi helyzetét, mivel most már Ausztria kivételével az összes szomszédjával határvitái ill. kisebbségügyi vitái voltak. Clementis tudatta a kormánnyal, hogy "Tito marsall ismertette a magyarokkal kapcsolatos tapasztalatait. E tapasztalatok alapján kitelepítésüket fogja szorgalmazni, és területi követelésekkel is fel fog lépni”. 1946. január 11-én a csehszlovák kormány jóváhagyta a tárgyalások felvételét, és úgy gondolta, hogy Magyarország készségesen "elfogadja a lakosságcserének és kitelepítésnek a csehszlovák küldöttség által kidolgozott koncepcióját". Négy hónapon belül jóváhagyta Clementis témajavaslatait, melyeket a közelgő tárgyalásokon a magyar kollégák elé kívánt terjeszteni. A javaslat a lakosságcsere és a kitelepítés problémakörére koncentrálódott, de ezenkívül határkügazítást követelt a csehszlovák fél javára, és jóváhagyta a magyar nemzetiségű polgárok egy részének ”reszlovakizációját". Megengedte, hogy a kitelepítendők illetve kicserélendők részben mentesüljenek a vagyonelkobzás alól és vagyonuk egy részét magukkal vihessék. A kitelepítendők számának meghatározásával kapcsolatban Clementis megállapította, hogy a kicserélt és reszlovakizált magyarokat leszámítva Csehszlovákiában még kb. 300000 magyar maradna. Megnyugtatta a kormányt, hogy "reális remény van arra, hogy a maradék háromszázezret kitelepítsük. Úgy tűnik, hogy a kitelepítéssel és a lakosságcserével Magyarország is számol”. Clementis optimizmusa, mely átterjedt a többi miniszterre is, a magyarok tárgyalási készségében gyökerezett, valamint abban, hogy "elfogadták küldöttségünk feltételeit". A csehszlovák-magyar megbeszélések 1946. február 5 — 10. között zajlottak le és a lakosságcsere-egyezmény elfogadásával értek véget. Az egyezményt február 27-én írták alá és május 10-én ratifikálták. A megállapodás csak a lakosságcserére korlátozódott. A magyar kisebbség problémájának végső megoldásáról Gyöngyösi miniszter a csehszlovák küldöttség kívánsága ellenére nem volt hajlandó tárgyalni. Clementis optimizmusa nem igazolódott be. Folytatjuk
