A Hét 1991/1 (36. évfolyam, 1-26. szám)

1991-02-01 / 5. szám

ÉLŐ MÚLT Az ugratás áldozata: s? a Hlsbojtár 2. Meg is jegyezték, hogy tényleg meg­éheztek és megszomjaztak, s Palkó ju­hász ígérte, hogy nekik a városkából es­tebédet, mi több, seritalt is szerez. így jöttek oda szép csöndben és nagy egyet­értésben a vásárúti pásztortűzhöz, a többiek közé. Szép jó estét köszöntek a tűz körül gubbasztó férfiaknak, s azok illő módon viszonozták az üdvözlést, Balogh János pedig, a földesúr, a vásárúti káptalani birtok juhásza ültette volna maga mellé Simon Andrást, még egy jókora szalma­csomót is vetett alája, hogy jó puhán, tisztán és melegen ülne. Már-már hoz­zákészült, hogy maga is a tűzhöz eresz­kedjék, amikor Dömötör Palkó a maga könnyelmű, tréfás és boros eszével oda­szólt neki, rábökve a kicsit hátrébb, rézsűt Balogh mögött gubbasztó, talán bóbiskoló, talán kedvetlen vagy italtól ködös elméjű Jankó juhászra: "Ládd-é, ez ám a te régi pajtásod, Loviskó Jankó, mégis mintha nem ismémé, hozzád sem szól, azért üsd meg őtet a botoddalľ Nem gondolt ő valami erős, nagy suhin­tásra, csak egy olyan tréfás legyintésre a vaskampós súlyos, munkaeszköznek és fegyvernek egyaránt kiváló juhászga­­móval, amelynek ütését a vastag suba úgyis fölfogja. Simon juhász azonban kemény legény volt, s félrészegen nehéz volt megfékeznie elszaladó indulatát meg a botját, ezért földre huppanása közben, amikor az ember testi egyen­súlya úgyis megbillen, s mozdulatainak erejét képtelen irányítani, nagy lendü­lettel hátra, Loviskóhoz kanyarította kampóját. Nem is sejtette, hogy hajdani pajtása mögött egy kisbojtár alszik a szalmacsomóban, meg az is valószínű, hogy Loviskó elhajolt a bot elől, mert az ütés célt tévesztett, s valami kemény, de törékeny felületű testet talált. A szal­makupac alól mindnyájuk megdöbbe­nésére egy gyermek sikolya szakadt föl: "Jaj, oda vagyok!' Ugrottak mindjárt a jaj forrásához, töltöttek a vérző fejű bojtárgyerek szájába erős pálinkát, kap­ták föl, és szaladtak vele a városkába, talán a javasasszonyhoz, talán a gazda­(Vásárút, 1722) tiszthez, talán a szüleihez vagy mind a háromhoz egyszerre, de mire a házak közé értek volna, a fiúcska, akinek a ne­vét sem tudjuk, mert a sebtében fölvett vizsgálati jegyzőkönyvek furcsa módon megfeledkeztek róla, halott volt. Az első helyszíni vizsgálatot huszon­két nappal a gyilkosság után, karácsony teltén, december 28-án Vásárút mező­város bíráinak és esküdtjeinek hét tagú testületé folytatta le, a tanúvallatási (in­­quisitonalis) jegyzőkönyvbe foglaltakat aláírásával és a város "sokat érő" pecsét­jével hitelesítette. (A mai vásárútiaknak az aláírók névsorával is kedveskedhe­tünk: Takács András főbíró, Molnár Ferenc "a bíró képében", Mester János, Cseh Simon, Bognár Péter, Varga Pál és Horváth András.) Ez a nagyon kez­detleges ortográfiával megírt falusias protocollum, a mai helyesíráshoz igazít­va, egyébként változatlan szöveggel, így kezdődik: "Mi, alább írt vásárúti bírák és esküdtek adjuk tudtára mindeneknek, az kiknek illik, ezen levelünk rendiben, hogy micsoda kázus (casus, bűneset) törtínt lígyen az örökös földesuraink jó­szágán..." A vitathatatlan ódon bájú s az elszörnyedés nyelvi jeleit is őrző fölve­zetés után az inkvizíció figyelme a ta­nuk által látottak és hallottak firtatásá­ra irányult, s öt "bizonyságot" faggattak meg: Baloghot, Matyatyát, Gerdiánt, Loviskót ("Globicskót") és Dömötört, a puskás ugratót, aki a tragédiát, akarat­lanul bár, szerezte. A következő vizsgálat, az új esztendő január 11. napján, Pyber István Pozsony megyei esküdt és Hegyi Mihály szolga­bíró jóvoltából a lehetséges indítékok kutatására is kiterjedt, ámde a tanúk egyöntetűen és egybehangzón erősítet­ték, meg is esküdtek rá, hogy az ütés szándéktalan volt, s hogy a tettes nem tudott a gyermekről, nem neki szánta. A megyei urak csak Baloghot, Loviskót és Dömötört, a három főszereplőt hall­gatták ki, s Balogh a második kérdésre így válaszolt: "... minthogy Loviskónak háta mögött feküdt az az megölött bojtár, azért tudja bizonyossan, hogy sem akkor, se peniglen azon véletlen kázus előtt nem látta Simony András őtet, se véle soha nem is szállott, antepenter soha egymás­nak nem vétettek; mivel egymást nem ös­­mérték, ahhoz képest nem haragpúi, se nem szánt szándíkkal ejtette azon halá­los ütést rajta..." Loviskó ugyanezt így meséli el: "Minthogy a gyermek ejütem­nek (ti. a tanúnak, azaz neki, Loviskó­nak) háta mögött feküdt a szalmában, azért tudja bizonyossan, hogy Simon András őtet nem látta sem akkorban, sem annakelőtte, s nem vólt nékie legki­sebb szándékjában is, hogy annak vét­sen, avagy azt üsse meg mivel soha nem ismérte, nem látta, nem is szállott véle, hanem véletlenül történt halála." A két jegyzőkönyvet, mely e lehan­goló tragédia emlékét őrzi, egy másik per iratanyagában találtuk meg, s a folytatásról, egy esetleges tárgyalásról és annak végkifejletéről, az elmaraszta­ló vagy fölmentő ítéletről pillanatnyilag semmit sem tudunk. Ám ha jogérzé­künk így kielégítetlen marad is, a két inkvizicionális jegyzőkönyv mozaikele­meiből kirakott történet számos érté­kes, érdekes és elgondolkodtató isme­retet nyújt a korról s a környékről, amelyben ez a fatális eset megtörtént. Az áldozat nevét a vásárúti r. kát. egyház halottas anyakönyvében is hiába kerestük, mert plébánosa nem lévén az egyháznak, 1717. nov. 8-tól 1730. június 29-ig semmit sem örökítettek meg lap­jain. Az utóbbi dátum előtt jegyezte be az oda helyezett lelkész a következőket: "Josephus Lendvay Suscepi Curam Ani­­mamm in Oppido Vásár Uth et Filiali­­bus eidem anexis (!) die 23 Juny Anno Dni 1730. ab illő tempore sepelivi ordine sequenti:" — és sorjáznak az elhúnytak nevei. (Magyarul: "Lendvay József, megkezdtem a lelkek gondozását Vásá­rút mezővárosában s a csatolt leányegy­házakban az Úr 1730. esztendejének jú­nius 23. napján, temetvén azóta rend­ben a következőket:...") Vajon megtudjuk-e még, ki volt az a kisbojtár, s melyik temetőben porladt el...? • a wrr 11

Next

/
Thumbnails
Contents