A Hét 1991/1 (36. évfolyam, 1-26. szám)
1991-02-01 / 5. szám
ÉLŐ MÚLT Az ugratás áldozata: s? a Hlsbojtár 2. Meg is jegyezték, hogy tényleg megéheztek és megszomjaztak, s Palkó juhász ígérte, hogy nekik a városkából estebédet, mi több, seritalt is szerez. így jöttek oda szép csöndben és nagy egyetértésben a vásárúti pásztortűzhöz, a többiek közé. Szép jó estét köszöntek a tűz körül gubbasztó férfiaknak, s azok illő módon viszonozták az üdvözlést, Balogh János pedig, a földesúr, a vásárúti káptalani birtok juhásza ültette volna maga mellé Simon Andrást, még egy jókora szalmacsomót is vetett alája, hogy jó puhán, tisztán és melegen ülne. Már-már hozzákészült, hogy maga is a tűzhöz ereszkedjék, amikor Dömötör Palkó a maga könnyelmű, tréfás és boros eszével odaszólt neki, rábökve a kicsit hátrébb, rézsűt Balogh mögött gubbasztó, talán bóbiskoló, talán kedvetlen vagy italtól ködös elméjű Jankó juhászra: "Ládd-é, ez ám a te régi pajtásod, Loviskó Jankó, mégis mintha nem ismémé, hozzád sem szól, azért üsd meg őtet a botoddalľ Nem gondolt ő valami erős, nagy suhintásra, csak egy olyan tréfás legyintésre a vaskampós súlyos, munkaeszköznek és fegyvernek egyaránt kiváló juhászgamóval, amelynek ütését a vastag suba úgyis fölfogja. Simon juhász azonban kemény legény volt, s félrészegen nehéz volt megfékeznie elszaladó indulatát meg a botját, ezért földre huppanása közben, amikor az ember testi egyensúlya úgyis megbillen, s mozdulatainak erejét képtelen irányítani, nagy lendülettel hátra, Loviskóhoz kanyarította kampóját. Nem is sejtette, hogy hajdani pajtása mögött egy kisbojtár alszik a szalmacsomóban, meg az is valószínű, hogy Loviskó elhajolt a bot elől, mert az ütés célt tévesztett, s valami kemény, de törékeny felületű testet talált. A szalmakupac alól mindnyájuk megdöbbenésére egy gyermek sikolya szakadt föl: "Jaj, oda vagyok!' Ugrottak mindjárt a jaj forrásához, töltöttek a vérző fejű bojtárgyerek szájába erős pálinkát, kapták föl, és szaladtak vele a városkába, talán a javasasszonyhoz, talán a gazda(Vásárút, 1722) tiszthez, talán a szüleihez vagy mind a háromhoz egyszerre, de mire a házak közé értek volna, a fiúcska, akinek a nevét sem tudjuk, mert a sebtében fölvett vizsgálati jegyzőkönyvek furcsa módon megfeledkeztek róla, halott volt. Az első helyszíni vizsgálatot huszonkét nappal a gyilkosság után, karácsony teltén, december 28-án Vásárút mezőváros bíráinak és esküdtjeinek hét tagú testületé folytatta le, a tanúvallatási (inquisitonalis) jegyzőkönyvbe foglaltakat aláírásával és a város "sokat érő" pecsétjével hitelesítette. (A mai vásárútiaknak az aláírók névsorával is kedveskedhetünk: Takács András főbíró, Molnár Ferenc "a bíró képében", Mester János, Cseh Simon, Bognár Péter, Varga Pál és Horváth András.) Ez a nagyon kezdetleges ortográfiával megírt falusias protocollum, a mai helyesíráshoz igazítva, egyébként változatlan szöveggel, így kezdődik: "Mi, alább írt vásárúti bírák és esküdtek adjuk tudtára mindeneknek, az kiknek illik, ezen levelünk rendiben, hogy micsoda kázus (casus, bűneset) törtínt lígyen az örökös földesuraink jószágán..." A vitathatatlan ódon bájú s az elszörnyedés nyelvi jeleit is őrző fölvezetés után az inkvizíció figyelme a tanuk által látottak és hallottak firtatására irányult, s öt "bizonyságot" faggattak meg: Baloghot, Matyatyát, Gerdiánt, Loviskót ("Globicskót") és Dömötört, a puskás ugratót, aki a tragédiát, akaratlanul bár, szerezte. A következő vizsgálat, az új esztendő január 11. napján, Pyber István Pozsony megyei esküdt és Hegyi Mihály szolgabíró jóvoltából a lehetséges indítékok kutatására is kiterjedt, ámde a tanúk egyöntetűen és egybehangzón erősítették, meg is esküdtek rá, hogy az ütés szándéktalan volt, s hogy a tettes nem tudott a gyermekről, nem neki szánta. A megyei urak csak Baloghot, Loviskót és Dömötört, a három főszereplőt hallgatták ki, s Balogh a második kérdésre így válaszolt: "... minthogy Loviskónak háta mögött feküdt az az megölött bojtár, azért tudja bizonyossan, hogy sem akkor, se peniglen azon véletlen kázus előtt nem látta Simony András őtet, se véle soha nem is szállott, antepenter soha egymásnak nem vétettek; mivel egymást nem ösmérték, ahhoz képest nem haragpúi, se nem szánt szándíkkal ejtette azon halálos ütést rajta..." Loviskó ugyanezt így meséli el: "Minthogy a gyermek ejütemnek (ti. a tanúnak, azaz neki, Loviskónak) háta mögött feküdt a szalmában, azért tudja bizonyossan, hogy Simon András őtet nem látta sem akkorban, sem annakelőtte, s nem vólt nékie legkisebb szándékjában is, hogy annak vétsen, avagy azt üsse meg mivel soha nem ismérte, nem látta, nem is szállott véle, hanem véletlenül történt halála." A két jegyzőkönyvet, mely e lehangoló tragédia emlékét őrzi, egy másik per iratanyagában találtuk meg, s a folytatásról, egy esetleges tárgyalásról és annak végkifejletéről, az elmarasztaló vagy fölmentő ítéletről pillanatnyilag semmit sem tudunk. Ám ha jogérzékünk így kielégítetlen marad is, a két inkvizicionális jegyzőkönyv mozaikelemeiből kirakott történet számos értékes, érdekes és elgondolkodtató ismeretet nyújt a korról s a környékről, amelyben ez a fatális eset megtörtént. Az áldozat nevét a vásárúti r. kát. egyház halottas anyakönyvében is hiába kerestük, mert plébánosa nem lévén az egyháznak, 1717. nov. 8-tól 1730. június 29-ig semmit sem örökítettek meg lapjain. Az utóbbi dátum előtt jegyezte be az oda helyezett lelkész a következőket: "Josephus Lendvay Suscepi Curam Animamm in Oppido Vásár Uth et Filialibus eidem anexis (!) die 23 Juny Anno Dni 1730. ab illő tempore sepelivi ordine sequenti:" — és sorjáznak az elhúnytak nevei. (Magyarul: "Lendvay József, megkezdtem a lelkek gondozását Vásárút mezővárosában s a csatolt leányegyházakban az Úr 1730. esztendejének június 23. napján, temetvén azóta rendben a következőket:...") Vajon megtudjuk-e még, ki volt az a kisbojtár, s melyik temetőben porladt el...? • a wrr 11
