A Hét 1991/1 (36. évfolyam, 1-26. szám)
1991-02-01 / 5. szám
HÍRMONDÓ Teljesülnek-e a vágyak? Legutóbb a tévében láttam Bush prágai látogatása idején az amerikai elnök mellé akkreditált újságírók közt. Jóleső érzéssel könyveltem el, hogy a 68-as események miatt menesztett cseh újságíró kolléganőm méltó megtiszteltetésben részesült, mert ugye nem akármilyen dolog a kiválasztottak közé kerülni, már pedig a világ első állama elnökének sleppjéhez tartozni — ha csak rövidke időre is —, elismerésnek is mondható. Az elmúlt nyáron a Cseh Újságírók Szindikátusának üdülőjében Roztéžon, hozott össze a sors Tamara Wagner asszonnyal, ezzel a kedves, művelt, érdekes teremtéssel. Azonkívül, hogy két héten át minden reggelinél, ebédnél, vacsoránál egymás mellett ültünk, és így már eleve adva volt a kommunikálás lehetősége, illetve elkerülhetetlensége, hisz egyikünk sem tett némasági fogadalmat, a megindult beszélgetéseinket rendszerint a kastély halijában, vagy a parkban, az árnyas fák közt sétálgatva folytattuk. — Nagyapám — magyarázta családi gyökereit —, Mayer úr, Kutná Hora egykori polgármestere, a cseh nemzeti kultúra oly tiszteletreméltó tagja volt, hogy a városka életnagyságban örökítette meg képmását, s a festmény még ma is ott lóg a városháza falán. Édesapám meg, a nagy német zeneszerző hasonmás nevével, az első világháború idején, mert akárcsak apósa, maga is cseh hazafi volt, légionáriusként küzdött az oroszországi fronton. Látja barátom — mondta hamiskásan nevetve —, két színtiszta német név s viselői, no meg utódaik, tevőleges szerepet vállaltak a cseh nép oldalán. Hát igen, meg van ez a világ, s főleg Közép-Európa, alaposan keverve. Ha az ember Bécs utcáit, járja, a cégtáblákról tősgyökeres cseh nevek köszöntenek rá, persze, e nevek hordozói már valódi "österreicherek". A rádióban Bécs két kedvenc színésze, Dvorák és Doležal úr zamatos bécsi dialektusban szórakoztatja közönségét. Jól emlékszem apám testi-lelki barátjára, Pribyl bácsira, a nyugállományú honvédezredesre, aki bizony, egy szó nem sok, annyit sem tudott már ősei nyelvén. Roztéžon futottam össze Dr.Vároš szlovák publicistával, ő meg szójátékomra, hogy "idem do vároša, pre orvoša", így replikázott: "A čo znamená po slovensky - orvoš?" Tamara asszony életútja nehéz, göcsörtös volt. Nyelveket tanult, elvégezte a prágai újságíró főiskolát. Promócióját követően munkába állt. Egy időben az egyik fővárosi kerület népművelési intézményét is vezette, míg valamiféle politikai botlás miatt a hatvanas évek elején azt mondták neki "kívül tágasabb!" — És — tettem fel neki a kíváncsiskodó kérdést — a nehéz időkben hogyan tartotta fenn magát, hisz akkor már két ellátatlan gyereke volt, férjétől elvált, s a meghurcoltatásába bele is betegedett? — Mellém állt egy-két jóindulatú, derék barátom. Egyes lapoknál, névtelenül el-elhelyezték írásaimat. Tudja, én el nem feiejtem, a magyarok itt is, Pesten is, milyen sokat segítettek rajtam. Egy szlovákiai magyar hetilap a "Chöt" is — mondotta furcsa akcentussal — küldött egy-két cikkemért honoráriumot. — Javítanám szavait — szóltam közbe—. Bizonyára a Hétről van szó, és honnan ered kapcsolata a magyarokkal? — tudakozódtam Tamaránál. — Még a kollégiumban hosszabb időn át egy szobában laktam Klárával. Érsekújvári volt, most Izraelben él, magyar lány volt, jó barátnő. Vele sülvefőve együtt voltam. Az ő közbenjárásával kerültem nem is emberközelbe, mert ez kevés, de szellemközelbe a magyarokkal, irodalmukkal, festészetükkel, zenéjükkel. Csodálom Bartókot, ismerem a magyar költészetet. Itt közbeiktatnék valamit, naplóm első oldalán van egy bejegyzés, ne nevessen ki, ha rosszul ejtem ki a szavakat, a légyeg a fontos! "NEM KELLENEK A MEGÁLMODOTT ÁLMOK". Sokat tudok Móricz Zsigmondról. Évekkel ezelőtt szívesen hallgattam lányának az íróról szóló lenyűgöző beszámolóit. Tudok arról, hogy Móricz a csehszlovákiai magyar diákokról és az itteni tapasztalatairól rendkívül kedvezően nyilatkozott, s Magyarországon akkor abból nem kis hercehurca támadt. Ismerem Németh Lászlót, aki a némaságra ítéltetésének korszakában fordította le Jiráseket. Tudom, Illyést két "ellel és ipszilonnal" kell írni, és nem tévesztendő össze Sztálin nagy tisztelőjével, Illéssel. Aztán ott van maguknak Munkácsy, Szinyei. És sok más mellett elbűvölő óriásuk Csontváry, no és Vasarely, maguk Vásárhelyinek mondják. De Csontváry egeket verő, lélegzetet elállító művész, akár a mi Zrzavýnk. Tudja, volna egy nagy-nagy vágyam, álmom. Már rég, évek óta! Míg aktív voltam, fesztiválokat, kiállításokat is rendeztem. Nos, egy Zrzavý-Csontváry kiállítást szeretnék tető alá hozni. Zrzavýét Pesten, Csontváryét Prágában, egyidőben! Az volna a valami! Istenem, Istenem, bárcsak ez a vágyam teljesülne, életem minden keserve abban a pillanatban elszállna! Idén, advent első hetében Ján Zrzavý prágai kiállítása kapcsán a szakemberek, művészbarátok, hazai és külföldi újságírók számára tartott sajtóértekezleten váratlanul szót kért Krejčí professzor, a Prágai Filmművészeti Főiskola meghurcolt, majd rehabilitált tanára, és a hallgatóság megdöbbenésére kijelentette: "Azokban a viharos időkben, amikor 1948-at követően sem az úgynevezett művészettörténészek, sem a szakemberek nem merték vállalni a Zrzavý képek kiállítását, egy egészen ismeretlen, nem is szakmabeli derék asszony, egy bizonyos Tamara Wagner rendezte meg az ideggyógyintézetből kikerült Zrvavý legértékesebb képeinek bemutatóját..." E decemberi napon Tamara Wagner asszony nem várt elégtételt kapott. Áldozatokat vállaló munkássága a sok keserűséget követően, bizonyos mértékben kárpótlást nyert. Mi, szlovákiai magyarok őszintén kívánnánk, ha az a másik, titkos álma is teljesülne, ha megvalósulna Csontváry és Zrzavý bemutatkozó látogatása Prágában, illetőleg Budapesten. Nagy Jenő
