A Hét 1991/1 (36. évfolyam, 1-26. szám)
1991-02-01 / 5. szám
GONDOLKODÓ MásiH történelem A Keleti Napló első számában Fábry Zoltán kiadatlan naplójának egy részletével idéztük meg hosszú évtizedek után első alkalommal Kassán Márai Sándort. A lapban akkor arcképét is közöltük, a címoldalon pedig — a kassai dóm képe alá — Márai sorait nyomtattuk ki. Kassa fél évszázados szilencium után - így és ekkor — találkozhatott újra a Kassai polgárok szerzőjével. A Keleti Naplónak ez a tudatosan vállalt Márai idézése, azt gondolom, természetes és törvényszerű velejárója volt az adott történelmi helyzetnek és lehetőségnek. Csakhogy akkor is élt és azóta is él bennem egy mélységes hiányérzet: a Márai-művek hiánya. Mert egy író hazatérése a műveiben s a művei által valósulhat meg igazán. Művek nélkül nincs hazatérés. És Márai Sándor művei tájainkon ma is hiányoznak. Nincsenek - ötven év óta nincsenek, holott a ma ismert Márai-életmű közel hetven kötetre tehető. Kérdezhetnék, miért sorolom most mindezt, miért, amikor immár semmi akadálya sincs annak, hogy Márai műveit megjelentessük, s irodalmunk egészében elfoglalja az őt megillető helyet?! Azért, fogalmazhatom meg az egyik lehetséges választ, mert van bennem — bennünk - valami alig titkolható várakozás - a megismerés várakozása. Ma tudom csak megérteni Fábry Zoltán 1954-ben írott jegyzetét, amelyben ez olvasható: " Érthető az izgalom, mellyel április 25-én a Kossuth rádióra kapcsoltam, hogy meghallgassam a rádió világirodalmi folyóiratának, a Kilátónak adását, ahol a program szerint Márai versét fogják felolvasni..." S amikor elhangzott a Halotti beszéd, Fábry ezt írta: "...elhangzott Márai verse ...és én ez órán életem egyik legmegrendítőbb élményének lettem a részese." Mindezeket az emlékeket, olvasmányélményeket morzsolgatom magamban december közepén egy meghívóval a kezemben, amely a Kassán tartandó Márai-emlékülésre hív imigyen: Márai városa - Márai világa. S ezt követően "irodalmi és'művészeti estre", melynek címe: Márai újra itthon. Az előadók névsora eleve rangot és emelkedettséget ígér: Ferenczi László, Fried István, Németh G. Béla, Rákos Péter... Az egész emlékülésnek pedig az adja a történelmi pikantériát, hogy az egykori vármegyeház dísztermében tartják; ugyanabban a teremben, amelyben anno dacumál kihirdették a Kassai Kormányprogramot. Abban a teremben, ahol több mint negyven esztendeje magyar szó el nem hangozhatott. Magam sem jártam korábban ebben a teremben, s most, hogy láthatom gazdag díszítésű boltíves mennyezetét, s a boltívek hajlatában az egykori vármegye jelesebb településeinek címereit, egyre csak arra kell gondolnom, hogy mindaz, amit e falak között 1945 tavaszán kihirdettek, mivé tette a szlovákiai magyarságot. A teljes jogfosztottság, vagyonelkobzás, deportálás, lakosságcsere, reszlovakizáció, iskolák bezárása, bűntelen ezrek perbefogása, el ítéltet ése... S mindennek a soha össze nem foglalt következménye: a lelki-szellemi csonkoltságunk, nemzedékek soha nem gyógyuló s nem gyógyítható sérülései, egy etnikum iskolázatlanságának ma is számokkal dokumentálható tényei... És mai aktualitása: a nemrégiben elfogadott megalázó nyelvtörvény... Ide jött haza Márai Sándor. Hazajött? Hallgatom a szép, nagyfvű előadásokat Márai életművéről, művészetének egyetemességéről, a kassai gyökerekről, hallgatom, s ahogy körülnézek, sehol sem találom azokat, akikről s akiknek egykor Márai írt. Ma Kassán nincsenek magyar polgárok. Akiket magam körül látok e jeles rendezvényen - velem együtt - idetelepültek, messziről jött idegenek — nem kassai őshonosak. Ma és itt — bármennyire is ünneprontásnak tűnhet - el kell végezni a hibaigazítást. A hely- és helyzettévesztést: mert Márai Kassája ma már nem létezik. Áll ugyan a dóm, a városközpont egykori polgárházai, de ezek mögött nincs már magyar polgársága a városnak, se polgári kultúrája. Egyáltalán nem túlzók, ha azt mondom: igény sincs rá. Az a polgárság, amelyről Márai beszélt, az elmúlt fél évszázad alatt — eltűnt. Nem úgy, hogy kihalt, hanem úgy, hogy - az unokákban - nyelvet és nemzetiséget cserélt. Az egykori kassai magyar polgárok mai leszármazottjai már nem értik Márai nyelvét — tisztelet a kevés kivételnek. Tudni kell, mert ez a történelmi realitás, hogy ma Kassának negyed millió lakója van, s ebből a magyar alig hétnyolc ezer. Szeretnék ünnepelni, szeretnék szívemben is ünnepet tartani, hogy ennyi év után s e falak között megtörténhet valamiféle történelmi jóvátétel, ám a valóság ismerete, a jelen realitásának nehezéke széttördeli ünnepi esélyeimet. S csak mormolom magam elé, miközben a Márai méltatásokat hallgatom, hogy hely- és helyzettévesztés, amit művelünk, s hiába mondja Rákos Péter, hogy ebben a városban mindig is volt amolyan "cinikus összekacsintás", hiába mondja, mert én több mint húsz éve élem e város jelenét, s húsz éve tudom, hogy a történelmi Kassa ma már csak legenda: elnyelte a negyedmilliós szürke áradat, amelynek ugyanúgy nem jelent semmit mondjuk Hviezdoslav, ahogy Márai sem. Itt valóban végbement az "egyetemes széthullás". Mentem hazafelé a tanácskozás után a sűrű hóesésben; a körülállványozott dóm felett decemberi méltósággal keringtek a csókák, mintha egy sziget felett röpködtek volna. Fábry 1947 szeptemberében Máraival kapcsolatban ezt írja naplójában: "Ami ezután lesz, az még nehezebb lesz... A szellemember már ma is egyedül áll, már ma is vétó. Nincs tábor, amely befogadná, nincs sziget, amely elkülöníthetné." Ma, 1990 decemberében a "szellemembeľ' helyzete változatlan. Mondják: Márai hazatért... Hazatért?! GÁL SÁNDOR a a urr
