A Hét 1991/1 (36. évfolyam, 1-26. szám)

1991-02-01 / 5. szám

GONDOLKODÓ

Kelhe nehünH

tudomány ?

A címben felvetett kérdés első pillantásra alighanem érthetetlennek és meghökkentőnek tűnik, de legalábbis komolytalannak, elvégre minden józanul gondolkodó ember számára magától értetődő: a tudományra szükségünk van. Ha azonban egy kicsit mélyebbre merülünk a "témában", tapasztalni fogjuk, hogy ez a kérdés nem is olyan indokolatlan. A bársonyos forradalom szele a tudomány berkeinek itt-ott dohos levegőjét is alaposan megkavarta; évtizedek óta elhallgatott problémák és csalafintaságok kerültek napvilágra a tudományos akadémia házatáján; felelőtlenül elherdált pénzekről, nagy apparátust igénylő, de eleve kudarcra ítélt kutatásokról cikkeztek a szenzációra mindig éhes újságírók. Ilyen légkörben aligha meglepő, hogy az anyagi gondokkal küszködő ország vezető politikusai a kelleténél talán kissé drámaibbra festve a dolgot akaratlanul is elindítottak egy lavinát, amely meglehet, teljesen letarolja a tudományos kutatás kialakult rendszerét. Némelyek már-már nyíltan az anyagi támogatás radikális csökkentésével riogatják a kutatóintézetek igazgatóit, sőt, szóba került a tudományos akadémia feloszlatása is, mondván, hogy sokan kétes érdemek alapján kerültek be ebbe a tekintélyt parancsoló gyülekezetbe. Tény és való, hogy akadtak ilyenek, és nem csupán a társadalomtudományok művelői között. De pálcát törni valamennyi akadémikus fölött talán mégsem kellene.

Senki sem vitatja a tudományos kutatás eddigi rendszerének szükséges átértékelését és megreformálását, mint ahogy azt sem, hogy vissza kell adni az egyetemi kutatóműhelyek rangját. Nyilván meg kell találni a tudományos kutatások hatékonyabb és ösztönzőbb támogatásának formáit is. A nyugati modelleket azonban nem lenne szabad szolgai módon utánozni, hiszen Csehszlovákiában ma még csak elvétve találhnatók olyan nagy és prosperáló vállalatok, amelyek a kimondottan gyakorlati célú kutatások mellett képesek (vagy hajlandók) volnának az alapkutatásokat is felkarolni. Mečiar szlovák miniszterelnök a minap szenvedélyesen bizonygatta a szlovák tudományos élet vezető képviselői előtt, hogy a tudományos kutatásban is szemléletváltásra van szükség. A beszéd stílusa, megvallom őszintén, engem az egykori kommunista pártvezérek stílusára emlékeztetett, ők szokták ilyen harciasán és ellentmondást nem tűrő hangnemben kijelölni a követendő útirányt. Ráadásul egyáltalán nem éreztem úgy, hogy a miniszterelnök valami olyasmit mondott volna, amit a derék akadémikusok ne tudnának. Mindnyájan tisztában vagyunk vele, hogy az országra nehéz esztendők várnak, a kutatásra is sokkal kevesebb jut majd. Ne feledjük azonban, hogy a tehetséges szakemberekre mindenütt a világban szükség van, s a nyugati lehetőségek csábítása — különösen most, hogy szabadon utazhatunk — igen nagy, az "agyelszívás"" maholnap kézzel fogható realitássá válik nálunk is. Ennek ellenére sem a tudásnak, sem a tudománynak nincs még valódi becsülete nálunk. Vegyünk a példa kedvéért egy látszólag periférikus jelenséget. A tudományos ismeretterjesztés egyfajta kapocs a szűk szakmai rétegek és a laikus tömegek között. Vajon mit hozott a rendszerváltás ezen a területen? Az ember azt várná, hogy egy hatalmas ívű kibontakozást, ehelyett lépten-nyomon a sirámokat halljuk. Korábban közkedvelt folyóiratok anyagi okokból megszűntek vagy korlátozták terjedelmüket. A tudományos ismeretterjesztő könyvek kiadása is problematikussá vált, mert az ilyen jellegű munkákat senki nem akarja kiadni. Mindennek tetejébe elborította a társadalmat az áltudományos firkálmányok áradata. Az újságok tele vannak horoszkópokkal, parapszichológiái eszmefuttatásokkal és egyéb badarságokkal. Sokan kihasználják azt a tényt, hogy ma már nyíltan lehet írni vallási kérdésekről, olyan régen elfelejtett és végérvényesen megcáfolt elméleteket öltöztetnek új köntösbe, amelyek az irracionális gondolkodás szálláscsinálói. Nem az a bajom, hogy az ilyen vélemények és elképzelések fórumot kaphatnak, elvégre a pluralista társadalomban ez természetes. Amiatt aggódom, hogy ezek az áltudományos értekezések nagy példányszámú lapokban látnak napvilágot, míg a cáfolatuk csak szűk körben terjed vagy sehogyan.

Az elmúlt másfél-két évtizedben iskoláinkban halálra gyötörtük gyermekeinket a rengeteg lexikális ismerettel. Egyik-másik egzakt tantárgyat már a középiskolában szinte egyetemi fokon akartuk a fejekbe verni. A végeredmény? Az érettségizettek legnagyobb hányada még a legalapvetőb ismereteknek sincs a birtokában. Az a tudás, amely nem áll össze logikus összefüggések rendszerévé, semmit sem ér, sőt, a legtöbbször kihull az emlékezetből. Nem vagyok pedagógus, de már huzamosabb ideje tapasztalom, hogy a tudományokat rosszul tanítják az iskolákban. Az egészben az a legfurcsább, hogy az iskolákat egyre korszerűbb szemléltető eszközökkel látták el, tehát anyagi téren sok áldozatot hoztak a tanítás hatékonyságának a fokozása érdekében. A tananyag azonban olyan terjedelmes és szerteágazó, hogy tanár és diák egyaránt belefárad, mire átrágják magukat rajta. A tanulás egyre kevesebb örömet és sikerélményt jelent, a tudás egyre felszínesebbé válik. A tudományokkal szemben már kisebb korban kialakul egyfajta ellenszenv, a tanulók nagy része szükséges rossznak tekinti őket. Ilyen előzmények után nem csoda, ha a diák felnőtt korában is negatívan viszonyul a tudományhoz. Ettől persze a tudományok művelőinek nem kellene, hogy fájjon a fejük, de a társadalmi presztízsvesztésnek anyagi lecsapódásai is vannak, sokkal nehezebb megértetni az emberekkel, hogy a kutatásra — még a látszólag haszontalan kutatásra is — nem szabad sajnálni a pénzt. Ezzel párhuzamosan óhatatlanul fölvetődik a nemzeti kisebbségek tudományos intézményrendszerének a kérdése is. Vajon mi jót várhatunk mi, ebben a pénzínséges világban? Évek óta álmodozunk egy olyan kutatóintézetről, ahol a csehszlovákiai magyarság történelmét, irodalmát, kultúráját, néprajzát stb. vizsgálnák tudományos eszközökkel és megélhetési gondok nélkül a szakmailag legrátermettebb kutatóink. Lesz-e valaha ilyen intézetünk?

LACZA TIHAMÉR