A Hét 1991/1 (36. évfolyam, 1-26. szám)
1991-02-01 / 5. szám
ni a tanulókat. A probléma óriási. A szülők sokat vártak a demokráciától, de nem azt, ami most van. Még a gyenge tanulók sem érik be akármivel; a legjobb szakmákat szeretnék kitanulni ők is. Az is nagy vitát kavar, hogy most már nem tanulhatnak ingyen az inasok, mint eddig. A diákotthoni szállásért, kosztért a szülőnek kell fizetnie, gondolom, az a havi háromszáz korona sem mindegy, ha egyáltalán elég lesz! A kilencedik osztály pedig azért nem megoldás, mert jövőre minden kezdődik majd elölről, s ha most egy osztály gondját nem tudjuk megoldani, hogyan oldjuk meg jövőre kettőét? Hisz megint lesznek nyolcadikosaink is! Amolyan "közepes" falu Nagyszarva, ezerszázhúsz lakossal. Olyan, mint a legtöbb hozzá hasonló. Nem tűnik ki semmivel. Az emberek élik a maguk, most már egyre nehezebb hétköznapjait. Gyakran kérdezik egymást, de magukat is: mi lesz, hogyan tovább? Aztán latolgatnak, fennhangon is az ürességtől kongó boltban. Félnek, hogy több lesz a családi viszály, többen (még többen) nyúlnak majd a pohár után, több lesz •• 'c* A bíró gazdálkodási törvényeket vár A zöldségboltot talán privatizálják a lopás, a rablás, a rablótámadás — és az öngyilkosság is... Azon, hogy a szegénység megértőbbé, együttérzőbbé, segítőkészebbé is teheti az embereket, nemigen gondolkoznak... — Inkább a nagy családok, az ilyenolyan oknál fogva szorosabb kapcsolatban lévő közösségek számíthatnak egymásra — mondja a falu bírója, Pálffy Dezső. — Nem szoktak itt az emberek csak úgy egymáshoz átszaladni. Inkább a családtagok törődnek egymással... Van vagy száznegyven nyugdíjasunk, közülük 30 lehet a szociális nyugdíjas, az ő ügyeiket most már a járási hivatal intézi. De a jelenlegi helyzetben, amikor alapvető törvények hiányoznak még ahhoz, hogy egyáltalán gazdálkodni tudjon az önkormányzat, kérdés: létre tudjuk-e hozni az egyszeri segélyezésre fordítható szociális alapot. Hogy a munkanélküliség miatt mások is kerülhetnek padlóra? ... Nézze, a község teljes ellátása és fenntartása a mi gondunk, mi fizetjük a közvilágítást, átkerült hatáskörünkbe a kultűrház rezsije is. Tudjuk, "hogy emelni kell a helyi illetékeket, az adókat is át kell értékelni, de a gyümölcsfák után azért nem fogunk sarcot szedni. A kutyaadót megemeljük. Adót szedünk majd a beléptidíjas rendezvények és a szeszesitalárulás után. Hozzánk folyik be a helyi üzem, az állami gazdaság béradóhányadának húsz százaléka, de hát átalakulóban az állami gazdaság... Nekünk az igazán jó a magángazdálkodás lenne! Ha valaki 100 hektáros magángazdaság után adózna nekünk, máris lenne a kaszszánkban 2,1 millió korona. Lenne mire fordítani, mert rendbe kell tenni a temetőkerítést, a községházát, fel kell szerelni a kultúrház konyháját, hogy legyen annak is bevétele, s ezzel is hozzájáruljunk a bábcsoportunk és énekkarunk fenntartásához. Aztán szükség van ravatalozóra, az utak javítására, s ha lesz még miből, a parkerdőt is rendbe kell tenni. De hogy tervezni tudjunk, csinálhassunk valamit, ahhoz leginkább arra van szükség, hogy a törvények ne utólag szülessenek meg. Pálffy Dezső is tudja, amit az élelmiszerboltban magunk is tapasztaltunk: rossz a közellátás. Karácsony előtt kaptak árut utoljára. Igaz, újévkor megcsinálták az áremelést a Jednota fogyasztási szövetkezet utasítására, bár a boltosok maguk is csodálkoztak, hogy a közreadottakkal ellentétben a tavaly gyártott és átvett árut kellett a január elsejétől liberalizált árra emelniök. Beletörődtek, hisz hogy nézne ki, hogy ugyanazt a pástétomot 2,80-ért és 4,80- ért is árulnák?! Napi 5-6 ezer korona a bevétel tejből, kenyérből, más egyébből a korábban szokásos 15 ezerrel szemben. Sajtot, joghurtot egyáltalán, vagy csak alig vesz valaki. Dél tájban már egy morzsa kenyér sincs, mert kevesebbet rendelnek, mivel minden veszteség a bolt számláját terheli. — Az emberek csak feleannyit vásárolnak, mint korábban. Mi hárman meg azon gondolkodunk, mikor szólnak már ide, hogy túl sokan vagyunk... A polcok, a raktár üresek, árut nem kapunk, magunk nem járhatunk utána, mert megszabták, hogy csak egy adott helyről szerezhetjük be... — Majd én megveszem a boltot — módja egy öregúr, aki azért megvár bennünket az üzlet előtt, hogy megossza velünk magányos özvegysége keserűségét. Hetek óta nem kap egy csomag sósrudacskát a megszokott teája mellé... A forgalom csökkenésére panaszkodik a kocsmáros is; azt mondja, sokan még a cigarettáról is leszoktak. Máskor délben tele volt a tágas helyiség, most meg alig foglalt két-három asztal. Nagy sor! Évi 1,7 milliós volt korábban a forgalom, az élelmiszerbolté 3,5 millió, s még a falu összképét szépíteni igyekvők is elismerték, hogy az utóbbi összeg legalább egyharmadát italra költötték. (A sértődéseket elkerülendő: ugyanúgy, mint bárhol másutt az országban.) Üzletet nyitni a faluban egyelőre senki nem akar. Érdeklődés csak a zöldségbolt iránt mutatkozott, meg kilátásban van egy magánbüfé és -vendéglő. A pillanatnyi megdöbbenés, tanácstalanság, jövőtől való félelem ugyan rosszkedvűvé tesz mindenkit, de azért rákényszeríti arra is, hogy gondolkozzék. Kilátástalannak tűnő kilátásaink ellenére is. N. GYURKOVITS RÓZA FOTÓ: PRIKLER LÁSZLÓ A HÉT RIPORTJA
