A Hét 1991/1 (36. évfolyam, 1-26. szám)
1991-02-01 / 5. szám
A HÉT RIPORTJA Rossz HedvünH tele Hát ránk köszöntött ez is: rossz kedvünk tele! Míg nem állt szemtől szemben az ember a (félig-meddig már) felemelt árakkal, nem hitte, hogy ilyen kemény idők következnek, Dobsáné a buszvárás közben elmondja, régen voltak ennyire üresek a boltok, ennyire bizonytalanok az emberek. Ő még csak hagyj án, a gyerekei már felnőttek, keresnek, de a kisipari szövetkezet, amelynek bedolgozója, alig-alig ad munkát. A kereset csökken, az árak meg emelkednek... Ráadásul sok mindent rebesgetnek az adókról is. Hogy fizetni kell majd a kutyáért, a gyümölcsfákért, talán még a tyúkok után is. Nem túl derűs ez a január közepi tavaszias nap Nagyszarván, ha az emberek szavát hallgatjuk. Irena Pálffyová a zöldségboltban déligyümölccsel rakott ládák közt álldogál. Mosolygós arca után ítélve azt hihetnénk: neki nincs oka töprengeni. Jönnek a vevők is közben, krumpliért, savanyú káposztáért, lekvárért. Narancsot, mandarint, banánt elvétve vesz valaki, akkor is kis tételt; a majd ötven koronás füge meg datolya eszébe sem jut senkinek. — Bérbe veszi a boltot? - kérdezem Irena asszonyt, de ő mosolyogva mondja, hogy nem. Itt a faluban egy zöldségboltból nem lehetne megélni. Ha valaki megveszi az üzletet, akkor ő más munka után néz. Hogy mi lesz az a más munka, arra csak sejtelmes mosoly a válasz. Ki tudná megmondani ma itt, Havi százezer helyett hetvenezer hogy mit fog csinálni pár hónap múlva?! Molnár Márta ma még az állami gazdaság irodájában dolgozik, de széthullóban a gazdaság is. Folynak a viták. Vannak, akik ki akarják venni betagosított földjeiket, maguk szeretnének gazdálkodni. A többség szövetkezetét akar, olyat, amilyen még a hatvanas években kezdett a legtöbb faluban igazán jól menni. — Ötvennyolctól hatvankettőig nagyon nehéz volt — mesélt erről Feketevízi Imre —, volt, hogy négyszáz koronát kerestünk. Mindent a két kezünkkel csináltunk, magunk kevertük a takarmányt, kézzel fejtünk, aztán dán teheneket hoztunk. Előfordult, hogy háromszor is oda kellett ülni alájuk fejni, olyan jól tejeltek. Akkor kezdett fellendülni a szövetkezet... — Most meg odaülhet háromszor is, akkor sem fej ki semmit — vetik közbe az asszonyok —, mert nincs rendes takarmány, de pénz az aztán van érte... Pontosabban: már az állatgondozásért és fejésért sincs elég pénz. Zúgolódás van. 1964-ben bekebelezte a szövetkezetei az állami gazdaság. Azt követően voltak még nagyon jó évek, de hogy minek köszönhetően, azt nem tudná megmondani senki. Annyit tudnak csak, hogy amíg a szövetkezet gazdálkodott, addig követhető volt, mennyit termeltek, miért mennyi pénzt kaptak, s hogy ha úgy maradt volna — vagyis maradt volna szövetkezetnek a falu határa —, most sokkal jobb lenne. Molnár Márta abban bízik, ha minden kötél szakad, a háztájiból talán még megélnek. Állatokat nevelnek; de a jövő kilátásait csak azután veszik majd számba, ha igazán szükség lesz rá. Márta asszony kevésbé aggódik magáért: inkább a lánya jövője foglalkoztatja. Nyolcadikos, jól tanul — mi legyen belőle... Melyik pálya jelent vajon kenyeret, megélhetést öt-tíz év múlva? Tanácsért nincs hová fordulni. A szarvai magyar iskolában most harminckét nyolcadikos küszködik hasonló gondokkal. Harminckét család próbálja kitalálni, mi az, hogy jövő. Nyolc gyerek jelentkezett tovább-tanulásra; négyen gimnáziumba, négyen egészségügyi szakközépiskolába mennének, mert azt hallják lépten-nyomon: hiány van egészségügyi nővérből. Molnárék is ezen 2 pályán gondolkodnak, bár szívesebben adnának lányuk kezébe olyan szakmát, amely még ennél is biztosabb megélhetést jelentene. — Az ipari tanulókkal gondok vannak — tudjuk meg az iskolában Magyarics Imrétől, aki hetek óta kilincsel, hogy kiderítse, hová mehetne tanulni a maradék huszonnégy gyerek. — Inasnak csak az jelentkezhet, aki talál magának konkrét üzemet, amely a kitaníttatását vállalja. De nincs üzem, mert nincs pénz a taníttatásra. Saját pénzén meg akkor sem taníttathatja a szülő gyermekét, ha vállalná a havi ezernégy-ezerötszáz koronás tandíjat. Egyszerűen nincs rá módja. A dunaszerdahelyi szakmunkásképzők kérvényeztek ugyan különböző új szakokat, Bordás igazgatónő 21-es számú iskolája a szolgáltatói szakmákban akart újítani, de a kérvényeik rendre elakadnak valahol. Mintha nem lenne illetékes, aki ráüthetné a pecsétet. Biztatót nem mond senki... Igaz, most járt itt a Hydrostav toborzója, ácsnak, kőművesnek, vasbetonozónak, épületlakatosnak keresnek gyerekeket, de semmilyen jobb szakmát nem kínálnak. Nekünk meg egészen jól tanuló gyermekeink vannak, akik szakmát szeretnének tanulni, mert abban látnak jövőt. — Kénytelenek leszünk kilencedik osztályt nyitni — teszi hozzá Horváth igazgató úr —, ha nem tudjuk elhelyez-9 A HÉT
