A Hét 1991/1 (36. évfolyam, 1-26. szám)

1991-01-25 / 4. szám

ELŐ MÚLT

Számkivetetten

Karel Kaplan: Az igazság Csehszlovákiáról A magyar kisebbség

Lakosságcsere és kitelepítés

A potsdami konferencia határozatával a magyarok kitelepítésére vonatkozó csehszlovák elképzelés zsákutcába került. E koncepció számára csak egyetlen alternatíva létezett: megszabadulni a kisebbségtől. Ezzel szemben Budapest személyes sikerének könyvelte el a potsdami eredményeket, és nem volt hajlandó Csehszlovákiával a transzferkérdésről tárgyalni. Ráadásul a prágai kormánynak a magyarok kitoloncolását előkészíttő jogfosztó dekrétumai belpolitikai válsághoz vezettek, mivel még jobban kiélezték a magyarok és a szlovákok közti feszültséget. A magyarok elvesztették állampolgárságukat és ebből kifolyólag minden állampolgári jogukat, ami által helyzetük gyakorlatilag a száműzöttek helyzetével volt egyenlő.

Noha 1945. augusztus 3-án Masaryk még arról biztosította a kormányt, hogy a potsdami konferenciával még semmi sincs veszve, a következő hetek eseményei még az ő híres optimizmusát is lehűtötték. Csehszlovákia úgy értelmezte a potsdami egyezményt, hogy annak a németek kitelepítésére vonatkozó határozatait a magyarokra is kiterjesztette, és ezt az értelmezést a három nagyhatalom képviselőivel is tudatta. Lawrence Stienhardt, az amerikai nagykövet — amint arról dementis tájékoztatta a kormányt — egészen határozott választ adott: "Potsdamban sem nyilvánosan, sem titkos tárgyalásokon nem foglalkoztak a magyarok kitelepítésével, ezt a témát egy újabb tárgyalássorozaton kellene megvitatni.” Nichols, a brit nagykövet "csupán lényegtelen kijelentést tett arról, hogy várta ezt a lépést." Az angolok egy teljes hónapig hallgattak. Szeptemberben kormány-küldöttség járt Londonban, és Pietor miniszter rákérdezett a magyarok kitelepítésével kapcsolatos brit álláspontra. A felelet kitérő volt, az angolok ugyan kifejezetten nem ellenezték, de a miniszternek az volt az értésé, "hogy a beleegyezésükre nincs túl sok remény."

A csehszlovák politikusok tehát tudtak a britek és az amerikaiak ellenvéleményéről és számoltak vele. "Az egyetlen reményt — jelentette ki Pietor egyetértésben a többi miniszterrel — hogy a kitelepítés megvalósul, a Szovjetunió segítsége jelenti." Zorin, a szovjet nagykövet, gondolkodás nélkül megígérte Clementisnek, hogy a Szovjetunió teljes mértékben támogatja a csehszlovák álláspontot, azaz, hogy jogában áll a potsdami határozatot a magyarokkal szemben is érvényesíteni. Zorin továbbá javasolta, hogy keressék föl Vorosilov marsaik, a budapesti ellenőrző bizottság elnökét, és az egészet tárgyalják meg vele, és a magyar kormánnyal. "Moszkva, London, Washington egyaránt rokonszenwel fogadta ezt a javaslatot — közölte a kormánnyal dementis —, mivel szívesen láttak minden lépést, mely közelebb vitt a megoldáshoz.” dementis találkozott Vorosilowal, aki azonban nem volt hajlandó a potsdami határozat csehszlovák értelmezését támogatni, és a hivatalos tárgyalások megkezdésére vonatkozó javaslatra többszöri sürgetés után sem válaszolt.

A prágai kormány, látva a nyugati hatalmak hajlíthatatlanságát, a lakosságcserére irányította figyelmét. Abból a feltevésből indult ki, hogy "nem sokkal több a magyar nálunk, mint ahány szlovák van Magyarországon”, de a magyar kormány annak ellenére sem kívánt a lakosságcseréről tárgyalni, hogy a nagyhatalmak ezt a javaslatot "rokonszenwel fogadták". Gyöngyösi János magyar külügyminiszter 1945 szeptemberében a magyar parlamentben kijelentette, hogy a lakosságcserére legfeljebb 75 000 szlovák vállalkozna önként, így a szövetséges hatalmakra vár a Csehszlovákiában élő kisebbség problémájának megoldása. A kormány és a külügyminiszter véleményét az összes politikai párt osztotta, csupán a kommunisták és a szociáldemokraták részesítették előnyben a bilaterális tárgyalásokat.

Egyúttal a magyar kormány kiszélesítette a kisebbségi jogokat. A magyarországi szlovákoknak volt saját szervezetük, az Antifasiszta Front, volt külön gimnáziumuk és a földreformból a szlovák parasztok is részesültek.

Prága reményei az esetleges megegyezésre tovább csökkentek, mikor Moszkva elismerte a magyar kormányt. Pietor ezzel összefüggésben kételkedésének adott hangot a magyar kisebbséggel kapcsolatos szovjet álláspontot illetően, és ezt a nézetét többé—kevésbé minden miniszter osztotta. Masaryk hangsúlyozta, hogy a helyzet "rendkívül nehéz és bonyolult", arra célozva ezzel, hogy a nagyhatalmak a közelgő parlamenti választások miatt Magyarországnak megkülönböztetett figyelmet szentelnek. A budapesti csehszlovák diplomaták arról számoltak be, "hogy két irányban erős diplomáciai tevékenység figyelhető meg", fia egyik oldalon az angol és az amerikai misszió képviselői folytatnak intenzív tárgyalásokat, míg a másik oldalon nagy titokban a szovjet nagykövetség emberei állnak szoros kapcsolatban a kommunista párttal.

A legfőbb ok, amiért Moszkva sietett elismerni a magyar kormányt és Vorosilov Prágával nem volt hajlandó a kitelepítésről tárgyalni, a közelgő magyarországi választás volt. Vorosilov ugyanis attól tartott, hogy ez a Magyaroszágon olyannyira népszerűtlen ügy esetleg kedvezőtlenül befolyásolná a kommunisták választási eredményeit. A budapesti amerikai nagykövet közben azon ügyködött, hogy kormánya lehetőleg még Moszkva előtt ismerje el a magyar kormányt, — erről Clementis bizalmas forrásokra hivatkozva 1945. október 4-én tájékoztatta kormányát. Clementis szerint a nagykövet a magyaroknak megígérte, hogy a kitelepítés ügyében támogatást nyújtanak Csehszlovákia ellen, és kieszközli, hogy a nagyhatalmak minisztereinek londoni konferenciáján fogadják a magyar delegációt. A kormány egyetértett Clementis véleményével, aki egyértelműen leszögezte:

19 A HÉT