A Hét 1991/1 (36. évfolyam, 1-26. szám)
1991-01-25 / 4. szám
ÉLŐMÚLT Az ugratás áldozata■. a Hisbojtár Koncsol László Helyszín: a Kis-Duna partján fekvő csallóközi Vásárát délnyugati kertjeinek alja, a községi vagy káptalani szalmakazlak környéke. Időpont: 1722. december 6 — nak, Szent Miklós napjának késő estje. Szereplők: 1. Simon András, gróf Pálffy János tábornagynak, a Rákoczi-szabadságharc egyik labanc fővezérének, a szatmári béke (1711) szerzőjének, a majdani nádornak, Pozsony vármegye örökös főispánjának, a szeniorátus fejének alsónyárasdi juhásza mint gyilkos. 2. Egy ismeretlen nevű és korú bojtárgyerek, az áldozat. 3. Balogh János tanú, a Pozsonyi Káptalan 30 éves vásárúti juhásza. 4. Loviskó (Globicsko) János, közönségesen Jankó tanú, a vásárúti Ágh István uram 28 — 30 éves juhásza. 5. Dömötör Pál (Palkó) tanú, a vásárúti Nagy András 30—35 éves juhásza. 6. Matyatya (!) Mátyás, a Pozsonyi Káptalan 18 — 22 éves vásárúti juhászbojtárja. 7. Gerdian (?) György, 40 éves juhász. December 6. napja, Szent Miklós estéje volt, s a két vásárúti juhász meg a két bojtár az uradalom — a káptalan — faluszéli kazlai mellett rakta a tüzet, hogy melegednék. Hárman a tűz közelében kuporogva beszélgettek, míg a negyedik, egy bojtárgyerek Jankó juhász, becsületes nevén Loviskó (vagy Globicskó) János háta mögött szunynyadt szalmavackán, gubájába s a szalmába rejtőzve a hideg, a hangos beszéd (Vásárát, 1722) s a tűz világa elől, másoknak láthatatlanul. A vidékre hűvös és sötét este szállt, hallgatott a közeli falu, néma volt a határ, csak ez a pásztortűz s a körébe gyűlt apró embercsoport látszott élni a december eleji éjszakában. Röpke tizenegy év telt el a magyar függetlenségi háborúk sorát lezáró szatmári béke óta, csallóközi falvaink csak most kezdtek éledezni ájulatukból, népességük borzalmasan megcsappant, kit a kuruc toborzott föl, kit a labanc rántott be kötéllel, kit az ilyen vagy amolyan színekben portyázó martalócok űztek el vagy hánytak kardélre, kit a pestis ragadott ki az árnyékvilágból, s még mindig nem ment ritkaságszámba egy-egy kóborló férfialak az Érsekújvári-Dunát szegélyező észak-csallóközi erdőkben s az akkori főmeder bozótos-fás szigetvilágában. Igaz, hogy ezeknek a vadon kószáló fegyvereseknek nem a juhászokkal gyűlt meg a bajuk, ellenkezőleg, épp velük értettek szót a legkönnyebben, de azért nem ártott az óvatosság, s minél többen töltötték együtt ezeket a hosszú, magányos téli éjszakákat, több nyáj aklaitól is összeverődve, annál biztosabb volt az életük. Nem zavarta őket, hogy Loviskó juhász Ágh István uram birkáit őrzi, míg Balogh János és Matyi bojtár a káptalanéit pásztorolja. Az ötödik vásárúti pásztor, Nagy András uram juhainak vigyázója, a 30 — 35 esztendős Palkó juhász, aki amúgy meg a hatóság előtt a Dömötör Pál névre hallgatott, valami ügyesbajos, netán szerelmi dolgát lebonyolítandó Szerdahely mezővárosában forgott, s két juhásztársával, az alsónyárasdi Simon Andrással meg az úgyszintén nyárasdi, ám meglettebb korú Gerdian Györggyel együtt hazafelé baktatott vagy inkább csak botorkált az éjszakában, mert a többiek szerint boros ésszel jöttek a pásztortűzhöz. Társai is Szerdahelyt jártak, s egy volt az útjuk Vásárát mezőváros pereméig; onnan a kertek alól Alsónyárasd még jó négy kilométer, akarom mondani gyönge mérföld. Nem tudni, hányféle intéznivaló ügyük s bajuk lehetett a városban, de az biztos, hogy Simon András egy lengyel puskát is magával cipelt, nyilván ott szerezhette valakitől, aki talán a Rákóczi-féle harcok óta dugdosta valami alkalmatos helyen, mert a kurucok a sárospataki és korompai műhelyekben öntött puskák mellett lengyel "pulhákat" is bevetettek a haza ügye mellett. Simon azonban nem is annyira magának szerezte a fegyvert, vagy volt már neki ilyen szerszáma, vagy nem izgatta a dolog, s csak hasznot kívánt belőle, nem tudhatjuk, mert Szerdahely és Vásárút között, a jó egymérföldes gyaloglás és baráti kortyolgatás közben meg is alkudott rá Palkó juhásszal három jóhúsú és jószőrű juhokon, mert ennyire becsülték a fegyver cserekereskedelmi árát. Közben látták a tüzet a kazlak tájékán, s a nyárasdi két juhász indult volna tovább, hazafelé, de Palkó — akinek subája alatt már ott lapult a gazdát cserélt lengyel puska, mundván, jól jön az egy pásztornak mind önvédelemre, mind egy-egy odatévedő vad elejtésére, hiszen még százhúsz év múlva is azt írta Vásárútról Fényes Elek, hogy "erdeje a Duna mentében sok vadat tápláí — visszatartotta őket. "A puskának áldomássá vagyon", magyarázta, s a nyárasdi pajtások engedtek a szíves invitálásnak. /Befejezése következik/ A HÉT 11
