A Hét 1991/1 (36. évfolyam, 1-26. szám)
1991-01-25 / 4. szám
GONDOLKODÓ MáslH történelem \ * IV. Mi történik velünk? Mondható-e, ami napról napra megérint? Úgy érzem, mintha egyre csak távolodnék mindattól, ami körülöttem zajlik, zakatol, zuhog. Ugyanakkor az is tudatosulni látszik, hogy a jelen dolgai már-már belévesznek egy gomolygó, ködös térbe... A szinte követhetetlennek tűnő változásokat mintha egy magaslatról szemlélném; a romlást, az egyre növekvő kuszaságot, az emberi elbizonytalanodást, a társadalom neuraszténiás görcseit... S mellette a gátlástalan kapaszkodást, a hatalom megtartásának nyűt és rejtett praktikáit, s mindezzel együtt a holnaptól való félelmet. Az egyre növekvő félelmet! Mi történik velünk? — magasodik elém újra és újra hívatlanul a kérdés. Mi történik bennünk? Mintha visszafelé pörögne a belső idő. A tavaly megjelent ítéletidő című könyvemről — a negyvenes évek végének eseményeivel foglalkozó írások kapcsán — fogalmazódott meg, hogy: "ebben a témakörben és ebben az esztétikai dimenzióban az ismétlés veszélye nélkül nehéz elképzelni további... műveket." Ez a megállapítás együtt és egyszerre jelzi, hogy az említett korszakot — emberként, íróként — véglegesen le kellene zárni. Ha egyáltalán lehetséges egy korszakot bármiként is lezárni! Am jelzi ugyanakkor azt az igényt is, hogy — mintegy folytatásaként amannak — a közelebbi múltról és a jelen dolgairól is el kellene végezni — novellában — az összefoglalást. Jóllehet magam is érzem szükségességét — sőt: a szükségszerűségét is —, ennek ellenére azt kell mondanom, hogy az ötvenes évektől számítva mindaz, ami megtörtént velünk és bennünk, valahogy egyre mélyebb rétegek alá költözik. Mintha bizony ezek az évek — s velük együtt e kor történelme — nem volnának igazán szerves részei a szlovákiai magyarság mindmáig megíratlan történelmének. Mintha szégyellnénk szólni — őszintén szólni! — akkori önmagunkról. De hát valójában miféle rejtegetnivalónk van, lehet? Mi az, ami némít és bénít, ha ezt a kort kell mondani, felmutatni?! A kérdésre nincs egyértelmű válasz. Inkább csak sejtések éledeznek bennem, akkori gyermekélmények és tapasztalatok nyomán. S itt megint csak elbizonytalanodik a gondolat. Miért is? Valami távoli derengésből az sejlik fel előttem, hogy egykor nemzetiségi jogaink végső és emberséges megoldását a baloldaltól vártuk, reméltük. Az első köztársaság idején a baloldali progresszió jelentette azt az erőt és távlatosnak mutatkozó lehetőséget, amely — a nemes értelemben mondott internacionalizmus jegyében — e jogokra jövőbeni garanciát biztosít. Hogy ez akkor nem csupán porhintésnek számított, azt az bizonyítja a legékesebben, hogy a fiatal szlovákiai magyar értelmiségiek zöme — apáink nemzedéke — ez alá a zászló alá sorakozott fel. Elég, ha a Sarlósokat említem. A háborút követő jogfosztottság, deportálás, reszlovakizáció és egyéb embertelenségek után az 1948-as hatalomátvételt követően is az látszott igazolódni, hogy értelmiségünknek a baloldalhoz való kötődése helyes volt. Megújított jogainkat követően ez volt, ez lett e legfőbb hivatkozási alap létezésünkre — ez a baloldali elkötelezettség: a kosúti véres pünkösd, a vágtornóci és a kassai manifesztációk 1938-as mítosza vagy felértékelése. S mi — úgy tűnik — beleestünk ennek a felértékelt mítosznak a csapdájába. Olvastam a Csemadok alakuló ülésén elhangzott beszédeket, fogadkozásokat, Major István és Lőrincz Gyula programszövegeit; mintha a Kassai Kormányprogram soha nem is létezett volna, mintha — már ekkor: 1949-ben — a korábbi három keserves esztendő nem is minket taposott volna bele a — szülőföld sarába. 1948 februárja lett a garancia arra, hogy mi kizárólag a CSKP vezetése által lehetünk egyenrangú polgárai — szocializmust építő polgárai — ennek az országnak. Az előttünk járó baloldali nemzedék — már ami megmaradt belőle — már-már győztesnek is érezhette magát, hiszen — hívő hittel bízván a lenini nemzetiségi politika egyedüli helyességében és mindenekfelettiségében — céljait elérte. S ebben mélységes meggyőződés is volt. Hogy végülis 1948 februárját nem ebben az országban szervezték meg, s hogy egyáltalán nem a munkásosztály győzelme volt a fontos, s főleg nem a nemzetiségi kérdés jogos megoldása és rendezése, azt ma már tudjuk. Az volt a lényeg, hogy Sztálin nem tűrhette tovább, hogy két középeurópai gyarmatán különböző torzsalkodások gyengítsék katonai pozícióit. Mi pedig — azaz apáink és nagyapáink — bedőltek a februári politikai maszlagnak. Ami velünk 1945 és 1948 között történt, az többé nem volt, nem lehetett "téma". Nem is igen feszegették az idő tájt. Az ötvenes évek így valamiféle győzelmi mámor ködében indultak: íme ismét van állampolgárságunk, van magyar sajtónk, iskoláink, működik egy magyar kulturális szövetség... A magyar nemzetiségi közélet és irodalom csupa derű. Hogy közben kisöprik a magtárból az utolsó szem gabonát, hogy éjszakánként embereket "autóztatnak", mert nem akarják aláírni a szövetkezetbe való belépési nyilatkozatot? Hogy később — immár a szövetkezetben — hónapokon át fizetés nélkül dolgoznak falunyi közösségek? Csupa kicsiség, bagatell! A korabeli magyar sajtóban, irodalomban nyoma sincs e ki tudja hányadik földreszoríttatásnak. Egy tény volt a fontos, a döntő: annak a folyamatos bizonyítása, hogy mi ott álltunk — rendületlenül — a balszárnyon. Vagy ha mindenki nem is, a szlovákiai magyarok legjobbjai bizonyára és kivétel nélkül. Mert csehszlovákiai létezésünknek ez adott jogalapot. Ez és semmi más! Aztán úgy 1960 után, s még később kezdett derengeni, hogy valami nincs rendjén, hogy valami másként van; a lenini nemzetiségi politika egyre kurtábbra szabja a nemzetiségi jogokat. Az ötvenes évek elejének euforisztikus köde kezd szertefoszlani... A "baloldali kötődés", mint létezésünk mindenhol felmutatható bizonysága, egyre több kérdőjelet szül. De a kérdésekre nincs kimondható válasz. Valós összefoglalása idehaza írásban meg sem születik. Ha mégis: átok alá esik. Mostanra aztán kiderült, hogy ez az egész negyven év — vagy mind a hetven — érvénytelen, s nem csak nálunk, de Európa-szerte. Semmi sem igaz, vagy semmi sem úgy igaz, ahogy azt hinni tanultuk. És most ezzel a múlttal, ezzel a történelemmel kell szembenéznünk, s megvizsgálni, mi az, ami a jövő szempontjából használható, s mi az, ami felesleges kacat... Azt hiszem, a vizsgálódást magunkkal kell — kellene — kezdeni. S kinek-kinek a saját lelkiismerete szerint — gondolatban és írásban egyaránt. Hogy világossá váljék, ami velünk történt és történik. GÁL SÁNDOR A HÉT 5
