A Hét 1991/1 (36. évfolyam, 1-26. szám)

1991-01-25 / 4. szám

GONDOLKODÓ használva hatásköri kérdésekben a vártnál jóval nagyobb eredményt ért el. De az év politikusa abban az ér­telemben is, hogy ugyancsak a Mó­ricok és Markušok magyar­­ellenességét kihasználva, a hisztéria­keltő tömegtüntetéseket és éhség­­sztrájkokat is beleértve, sikerült a tör­vényhozással a koalíciós nyelvtör­vényt úgy megnyirbálni, hogy abból számunkra egyetlen árva mondatocs­­ka maradt, európaiságunkat bizo­nyítandó, amelynek gyakorlati szem­pontból alig van jelentősége. Ha mi most azon tűnődünk, mit ho­zott számunkra az elmúlt esztendő, szomorúságot tükröz az arcunk. Hoz­ta az egyetemes emberi jogokat meg­csúfoló nyelvtörvényt, amely a napnál is világosabban a Na Slovensku po slovensky! (Szlovákiában szlovákul!) állandósítását mutatja nekünk. Még az igazságügyminiszter is kijelentette egy televíziós kerekasztalbeszélgetés során, hogy rossz a nyelvtörvény. Ar­ra azonban nem adott választ, hogy akkor miért kellett megszavaznia a Szlovák Nemzeti Tanácsnak? Képvi­selőink megijedtek az alulról építkező demokrácia, a helyi önkormányzatok­ra épülő kibontakozás következmé­nyeitől? Attól, hogy a magyarok vég­re a saját kezükbe vehetik sorsuk irá­nyítását, és megszüntetik az 1945- 1948 közötti vak szenvedélytől fűtött magyarellenes politika minden máig érő következményét? De amíg ez nem történik meg, nem lesz béke az olajfák alatt. Újra kezdődik minden, és a demokrácia útját választó Szlo­vák Köztársaságnak kifizetődik-e a magyarokkal szemben folytatott, vé­get nem érő huzakodás? A mi tavalyi számvetésünknek szá­nalmasan silány az eredménye. A hat­vanas évek elején adminisztratív úton összevont és közös igazgatás alá he­lyezett iskoláink többsége még min­dig a másik iskola fogságában vergő­dik, teljesen leépülten, lásd a rozsnyói és rimaszombati gimnázium magyar tagozatát. A mi magyar politikánk annyit sem tudott elérni az elmúlt esz­tendőben, hogy iskoláink szent béké­ben, békességben kilépjenek a felül­ről és hatalmi szóval rájuk erőszakolt házasságból. Ladislav Kováč minisz­tériuma mondhatta a folyamatot leál­lító célzattal, hogy nem, s ha igen, ak­kor is csak így meg úgy, meg amúgy, hogy a szegény magyarok a kálvári­ajárást megúnva hagyják abba, amit akartak; a magyar politika azonban nem fogadhatja el ezt a helyzetet, is­koláink különválasztását nem adhatja fel addig, amíg Dél-Szlovákiában akárcsak egy összevont iskola is akad. A Jókai Egyetem ábrándja is kan­osaiul festett egekbe néz már, azok lettek a "szélsőségesek", akik igényel­ték, nem azok, akik a hetvenes évek második felében még a magyar ta­nárképzést is megszűntették. S ami az egészben a legszomorúbb, hogy a tanárképzés újraindításával felérő, ugyanolyan fontos középiskolai háló­­zát bővítéséről mindenki megfeledke­zett. Pedig régóta tudott, hogy a szlo­vákiai magyar lakosság százalékará­nyának a legjobb indulattal sem felel meg a jelenlegi állapot. Alig van kö­zépiskolánk, vagy talán nincs is, amely számát tekintve elérné az arány szerinti ötven százalékot. Ezt az állapotot kellett ködösítenie a párt­állam propagandagépezetének azzal, hogy azért nem kerülnek be a magyar fiatalok kellő számban főiskoláinkra, mert a magyar iskolák nem tanítják meg jól őket szlovákul! A magyar po­litikának változatlanul törekednie kell az anyanyelvű iskolahálózat százalék­­arány szerinti kiépítésére... Folytassam tovább a leltározást? A piacgazdaságra való áttérés Damok­lész kardját lebegteti valamennyi ma­gyar lapunk feje fölött. Némelyek már megszűntek, némelyek már haldokol­nak, a többiek meg készülődnek rö­­videbb-hosszabb távon bekövetkező halálukra. Minden jó valamire. A pi­acgazdálkodásra áttérő társadalmi rendünk arra is, hogy megrendítse, tönkrezúzza a pártállam felállította magyar sajtórendszert. A sajtótermék is áru, mondja Klaus pénzügy­­miniszter úr. Amelyik kelendő, meg­marad, amelyik nem, elpusztul. Csak­hogy a többséghez mérten a lélek­­számban jóval kevesebb nemzeti ki­sebbség fogyasztói piaca képtelen életképes példányszámon tartani megszokott lapjait, így ezek jövője a temető. A kormány tesz egy-két lát­szatakaratot kifejező lépést. Ennél több nem történik. Politikusainknak ideje lenne már betáplálniuk a számí­tógépbe, hogy ez .a 600 ezer szlová­kiai magyar az ország nemzeti jöve­delmének hányadrészét termeli ki, s abból mennyi jut művelődési és ok­tatási intézményeire? Mert ha a szlo­vákok nagyon ügyelnek arra, hogy a két köztársaság viszonylatában az el­osztás igazságosan történjen, mi sem törődhetünk bele abba, hogy a nem­zeti jövedelemből visszaszármaztatott haszon élvezetében megrövidítsenek bennünket. Leltározásom utolsó tényének hagytam a Szlovák Televízió magyar adásának önkényes megnyirbálását. Az igazgatóság megokolása szerint nincs elég pénz. A szlovák televízió­zásra van, a magyarra nincs. A Szlo­vák Televízió igazgatósága a világ legtermészetesebb dolgának tartja, hogy a maga hasznára fordítja a megtermelt nemzeti jövedelemből a Szlovák Televíziónak juttatott részt. Szemérmetlenül zsebre vágja, eltulaj­donítja a magyarok pénzét, amellyel évről évre ők is hozzájárulnak a nem­zeti jövedelem gyarapításához. Azt még "megértem", hogy a nacionaliz­musban jeleskedő pártállam a szlo­vák televízióadás megindításakor elfe­ledkezett arról, hogy Szlovákiában 600 ezer magyar él, s ez a feledé­­kenysége majdnem huszonöt eszten­deig tartott. Az egyre erősödő köve­telés meg a magyaroraszági szlovák adás megindítása (Naša obrazovka) kényszerítette ki a hetenkénti félórás magyar adást, amely minden részé­ben igazolta a magyar közmondást, hogy nem akarásnak nyögés a vége. November 17-ig, a csendes forrada­lom napjáig szakállas hírekkel etette a nézőt, s az ő valóságos életükről csupán egy-két percig tartó felvillaná­sokat engedélyezett. S esze ágában sincs magyar szerkesztőséget kiépí­teni. Az az érthetetlen számomra, hogy a pártállamban kierőszakolt magyar adás idejét a demokráciában rövidítik le. Január elsejétől minimálisra csök­kentett magyar adása van a Szlovák Televíziónak. És ehhez elég volt egy igazgatósági döntés! Nesze neked, kormány, Szövetségi Gyűlés, aki fe­lelős lennél jogaink szavatolásáért! Látjátok e hazának "szeretett" gyer­mekei, mik vogymuk, s lássátok saját szemetekkel, mennyire "megbecsült" polgártársak vogymuk. "Egyenrangú­­sított" sorsunk múlt esztendei szám­vetését most már be is fejezem. Az­zal, hogy inkább gondolkozzunk a jö­­vőnkről, mintsem higgyünk benne! MÁCS JÓZSEF 4 A HÉT

Next

/
Thumbnails
Contents