A Hét 1991/1 (36. évfolyam, 1-26. szám)
1991-01-25 / 4. szám
GONDOLKODÓ használva hatásköri kérdésekben a vártnál jóval nagyobb eredményt ért el. De az év politikusa abban az értelemben is, hogy ugyancsak a Móricok és Markušok magyarellenességét kihasználva, a hisztériakeltő tömegtüntetéseket és éhségsztrájkokat is beleértve, sikerült a törvényhozással a koalíciós nyelvtörvényt úgy megnyirbálni, hogy abból számunkra egyetlen árva mondatocska maradt, európaiságunkat bizonyítandó, amelynek gyakorlati szempontból alig van jelentősége. Ha mi most azon tűnődünk, mit hozott számunkra az elmúlt esztendő, szomorúságot tükröz az arcunk. Hozta az egyetemes emberi jogokat megcsúfoló nyelvtörvényt, amely a napnál is világosabban a Na Slovensku po slovensky! (Szlovákiában szlovákul!) állandósítását mutatja nekünk. Még az igazságügyminiszter is kijelentette egy televíziós kerekasztalbeszélgetés során, hogy rossz a nyelvtörvény. Arra azonban nem adott választ, hogy akkor miért kellett megszavaznia a Szlovák Nemzeti Tanácsnak? Képviselőink megijedtek az alulról építkező demokrácia, a helyi önkormányzatokra épülő kibontakozás következményeitől? Attól, hogy a magyarok végre a saját kezükbe vehetik sorsuk irányítását, és megszüntetik az 1945- 1948 közötti vak szenvedélytől fűtött magyarellenes politika minden máig érő következményét? De amíg ez nem történik meg, nem lesz béke az olajfák alatt. Újra kezdődik minden, és a demokrácia útját választó Szlovák Köztársaságnak kifizetődik-e a magyarokkal szemben folytatott, véget nem érő huzakodás? A mi tavalyi számvetésünknek szánalmasan silány az eredménye. A hatvanas évek elején adminisztratív úton összevont és közös igazgatás alá helyezett iskoláink többsége még mindig a másik iskola fogságában vergődik, teljesen leépülten, lásd a rozsnyói és rimaszombati gimnázium magyar tagozatát. A mi magyar politikánk annyit sem tudott elérni az elmúlt esztendőben, hogy iskoláink szent békében, békességben kilépjenek a felülről és hatalmi szóval rájuk erőszakolt házasságból. Ladislav Kováč minisztériuma mondhatta a folyamatot leállító célzattal, hogy nem, s ha igen, akkor is csak így meg úgy, meg amúgy, hogy a szegény magyarok a kálváriajárást megúnva hagyják abba, amit akartak; a magyar politika azonban nem fogadhatja el ezt a helyzetet, iskoláink különválasztását nem adhatja fel addig, amíg Dél-Szlovákiában akárcsak egy összevont iskola is akad. A Jókai Egyetem ábrándja is kanosaiul festett egekbe néz már, azok lettek a "szélsőségesek", akik igényelték, nem azok, akik a hetvenes évek második felében még a magyar tanárképzést is megszűntették. S ami az egészben a legszomorúbb, hogy a tanárképzés újraindításával felérő, ugyanolyan fontos középiskolai hálózát bővítéséről mindenki megfeledkezett. Pedig régóta tudott, hogy a szlovákiai magyar lakosság százalékarányának a legjobb indulattal sem felel meg a jelenlegi állapot. Alig van középiskolánk, vagy talán nincs is, amely számát tekintve elérné az arány szerinti ötven százalékot. Ezt az állapotot kellett ködösítenie a pártállam propagandagépezetének azzal, hogy azért nem kerülnek be a magyar fiatalok kellő számban főiskoláinkra, mert a magyar iskolák nem tanítják meg jól őket szlovákul! A magyar politikának változatlanul törekednie kell az anyanyelvű iskolahálózat százalékarány szerinti kiépítésére... Folytassam tovább a leltározást? A piacgazdaságra való áttérés Damoklész kardját lebegteti valamennyi magyar lapunk feje fölött. Némelyek már megszűntek, némelyek már haldokolnak, a többiek meg készülődnek rövidebb-hosszabb távon bekövetkező halálukra. Minden jó valamire. A piacgazdálkodásra áttérő társadalmi rendünk arra is, hogy megrendítse, tönkrezúzza a pártállam felállította magyar sajtórendszert. A sajtótermék is áru, mondja Klaus pénzügyminiszter úr. Amelyik kelendő, megmarad, amelyik nem, elpusztul. Csakhogy a többséghez mérten a lélekszámban jóval kevesebb nemzeti kisebbség fogyasztói piaca képtelen életképes példányszámon tartani megszokott lapjait, így ezek jövője a temető. A kormány tesz egy-két látszatakaratot kifejező lépést. Ennél több nem történik. Politikusainknak ideje lenne már betáplálniuk a számítógépbe, hogy ez .a 600 ezer szlovákiai magyar az ország nemzeti jövedelmének hányadrészét termeli ki, s abból mennyi jut művelődési és oktatási intézményeire? Mert ha a szlovákok nagyon ügyelnek arra, hogy a két köztársaság viszonylatában az elosztás igazságosan történjen, mi sem törődhetünk bele abba, hogy a nemzeti jövedelemből visszaszármaztatott haszon élvezetében megrövidítsenek bennünket. Leltározásom utolsó tényének hagytam a Szlovák Televízió magyar adásának önkényes megnyirbálását. Az igazgatóság megokolása szerint nincs elég pénz. A szlovák televíziózásra van, a magyarra nincs. A Szlovák Televízió igazgatósága a világ legtermészetesebb dolgának tartja, hogy a maga hasznára fordítja a megtermelt nemzeti jövedelemből a Szlovák Televíziónak juttatott részt. Szemérmetlenül zsebre vágja, eltulajdonítja a magyarok pénzét, amellyel évről évre ők is hozzájárulnak a nemzeti jövedelem gyarapításához. Azt még "megértem", hogy a nacionalizmusban jeleskedő pártállam a szlovák televízióadás megindításakor elfeledkezett arról, hogy Szlovákiában 600 ezer magyar él, s ez a feledékenysége majdnem huszonöt esztendeig tartott. Az egyre erősödő követelés meg a magyaroraszági szlovák adás megindítása (Naša obrazovka) kényszerítette ki a hetenkénti félórás magyar adást, amely minden részében igazolta a magyar közmondást, hogy nem akarásnak nyögés a vége. November 17-ig, a csendes forradalom napjáig szakállas hírekkel etette a nézőt, s az ő valóságos életükről csupán egy-két percig tartó felvillanásokat engedélyezett. S esze ágában sincs magyar szerkesztőséget kiépíteni. Az az érthetetlen számomra, hogy a pártállamban kierőszakolt magyar adás idejét a demokráciában rövidítik le. Január elsejétől minimálisra csökkentett magyar adása van a Szlovák Televíziónak. És ehhez elég volt egy igazgatósági döntés! Nesze neked, kormány, Szövetségi Gyűlés, aki felelős lennél jogaink szavatolásáért! Látjátok e hazának "szeretett" gyermekei, mik vogymuk, s lássátok saját szemetekkel, mennyire "megbecsült" polgártársak vogymuk. "Egyenrangúsított" sorsunk múlt esztendei számvetését most már be is fejezem. Azzal, hogy inkább gondolkozzunk a jövőnkről, mintsem higgyünk benne! MÁCS JÓZSEF 4 A HÉT
