A Hét 1991/1 (36. évfolyam, 1-26. szám)

1991-01-25 / 4. szám

A puszta ténymegállapítás, hogy az elárusítónő szlovák, az én toliamból nem tetsző, az ön írásában nem? A két megállapítás között nincs különbség, csak közöttünk: a tény megállapító! között, ön szlovák, én magyar nemzetiségű vagyok. Az ön érvelésével, amit az üzletes védelmére (aláhúzom, szerintem feleslegesen, mert nem szorult rá) felhoz, viszont vitatkoznék. "Szlovákiában él és ez a nyelve." Mint később írja, azért iparkodik, hogy megértsék. Én — és lehet, hogy nem is vagyok egyedül - úgy gondolom, hogy vegyes lakosságú területen, nyilvános helyen (ilyen az üzlet is) illik a másik nyelvén is szólni. Mert annak a másiknak is ott a szülőföldje. S itt, Kelet-Közép-Európában nincs mindig az úgy, hogy az ember szülőföldjén anyanemzetével él (hét) együtt. Szóval, én az állam, az ország elé helyezem a szülőföldet, mint a jó közérzet, az otthon-érzés alapfeltételét. Történelme folyamán a szlovákiai magyarság is így tett már néhányszor. A boldogfaiak is. Megérdemlik tehát, hogy szülőföldjükön 'természetesen" szóljanak anyanyelvükön (is). Én bizony itt a demokratikusnak kikiáltott nyelvtörvényt nem fogadom el.

Kedves Asszonyom!

Sajnálom, hogy azokat az embereket (bizonyos pontos számot nem tudok mondani), akikkel én beszélgettem, ön nem veszi "lakosszámba". (Kérdi, hogy milyenek a lakosok és milyen az élet a faluban? Azt talán jobban meg tudták volna mondani a lakosok.) Ne tegye ezt, asszonyom! Higgye el nekem: ezek az emberek a falujukat szerető, s érte tenni akaró BOLDOGFAIAK. Lokálpatrióták. Kiket, ha érdesebben fogalmaztak is (pontatlan idézet következik), a "nem rád, de érted haragszom" elv vezérelt. Falugyűlést viszont nem doboltathattam össze cikkecském miatt. A nemzeti bizottságon viszont jártam, igaz, csak adatokért.

Egy dolgot azonban tényleg kifelejtettem az írásból (lehet, hogy többet is). Amit ön is leír, és mások is mondták. Azt, hogy évekig nem volt igény(lő) építkezésre. Sajnálom, hogy kimaradt. De azt sem állítottam hogy ez az Ön hibája lett volna. Mint, ahogy azt sem tudom egy ember eredményének elfogadni, amit elértek, úgy a hiányosságokat sem akarom egy ember nyakába varrni, ön a felsoroltakért fizetést, üzlet(es) pótló (és hozzá hasonló) tevékenységéért pedig a megbecsülést, a szeretetet kapta a faluban. Én azokkal a barátokkal nem beszéltem, akikre ön céloz. Legalábbis a beszélgetésből számomra ilyesmi nem derült ki. Amit az ön jelöltetésével kapcsolatban leírtam, azt azért vetettem papírra, mert szerintem általános jelenség. Korkép. Csak kór-képpé ne váljék. Sajnálom azokat a becsületes embereket, szakembereket, akik most tüskével (kényszerűen) távoznak. Én is olyan munkakörben dolgozom (de ilyenek sokan vannak, s egyre többen lesznek), ahol a túlórát nem jutalmazzák. Mivel a 'tudják le" kifejezésnek lehet némi hamis felhangja, igaza van, írhattam volna a "dolgozzák le" alakot, idézőjel nélkül; még akkor is, ha az előző mondatban is ugyanezt az igét használtam. És még egy dolgot sajnálok az írás megjelenése óta. Most az ön levelére reagálva legalább leírom. A képek közül kimaradt egy (az én hibámból), amelyet a tavasszal készítettem, és sétáló óvodásokat örökít meg. Mert a települést többen öregedő falunak tartják. Elég pesszimista képet festett róla egy tévéműsor is. Én is elég sok idős emberrel találkoztam ottjártamkor. (Ami azért nem baj.) De az óvodás- és iskoláskorú gyerekek (és a szüleik) lehetnek a falu jövője. A jelene pedig mindenki.

Szóval, kedves asszonyom, higgye el, hogy és is kedvelem a boldogfaiakat — ahogy Ön is szereti őket. Ezért volt a ribizkebokor-hasonlat is. Mit mondjak: félek, hogy a kistelepülések talpraállása (köztük Boldogfáé is) nehezebb lesz, mint a többi helységé. Reményt erre mégis az összetartás, a tudatos cselekvés nyújthat. Az elszántságot ebben a kis faluban én tapasztaltam.

Önnek pedig, asszonyom, sok sikert kívánok új állomáshelyén, polgármesterként falujában Rétén. Ahol nincs kizárva, hogy találkozunk. Mert elég sok ismerősöm van ott is. S ha találkozunk, akkor jó szívvel köszönök Önnek előre, mint ahogy tisztelettel köszöntőm most is.

GÖRFÖL JENŐ

NEMZETI

KISEBBSÉGI

LELTÁR

Föltűnő s nem kevésbé meglepő az új esztendő első napjaiig beállt csend a szlovák sajtóban. Talán a Nový Slovákot kivéve valamennyi lap letette a magyarellenes szenvedélyt felkorbácsoló fegyvert. Pedig az egész elmúlt esztendőre visszatekintve szinte szünet nélkül dörgött ránk az ágyú, röpültek felénk a lövedékszilánkok, s nem hogy elült volna a csatazaj az év utolsó hónapjaiban, hanem tetőződött a siralmas nyevtörvény jóváhagyását megelőző vitában.

Nehéz lenne hirtelen csokorba szednem a csúnya jelzőket, amelyekkel bennünket illettek. Mi lettünk a világgá kiáltott rosszak, mert a demokratikus átalakulást komolyan gondolva meg mertük fogalmazni a továbbélésünket biztosító jogainkat. A csendes forradalom első heteiben még el hitték a naivak, hogy a demokrácia felé vezető út a valóságban is az egyenrangúságot hozza meg számunkra, utólag azonban rá kellett jönniük, hogy csupán szavakban történt változás, a pártállam "egyenjogúságunkat" hirdető politikáját az "egyenrangúságunkat" hirdető politika váltotta fel.

S mi lett belőle az 1990. esztendő végéig? Mesterkélten és tudatosan szított magyarellenesség, tudatos és nagyon is átgondolt visszaszorításunk a félelem és elrettentés fedezékárkaiba, hogy végül is azt mentsük, amink még van, s egyenjogúsítás címén a pártállamban kialakult, s eszünkbe se jusson a meglévő jogainknál többre törekedni, s intézményrendszerünket kialakultabbá, nemzeti szükségleteinket kielégítőbbé tenni.

A szlovák sajtó a legteljesebb elégedettséggel találgatja most, ki az év politikusa, s az elmút esztendő utolsó két hónapja alapján egyöntetű a vélemény, hogy Vladimír Mečiar. Ha szlovák lennék, minden kétséget kizáróan én is őt tartanám az elmúlt esztendő politikusának, hiszen a Móricok és a Markušok csehellenességét és elszakadási törekvését ügyesen ki-