A Hét 1990/2 (35. évfolyam, 27-52. szám)
1990-08-03 / 31. szám
Vincent van Gogh egyik Önarcképe van előttem; 1888 szeptemberében festette, s rögtön el is küldte barátjának, Paul Gauguinnak, viszonzásul a tözsdésböl lett festő A nyomorultak című önarcképéért. Találó cím — Van Gogh portréja is ráillenék. A képen látható férfi harmincöt éves, de idősebbnek néz ki; arcára kemény vonásokat vésett a szenvedés, nélkülözések letörölhetetlen nyomait viseli magán. Különös alak: akár fegyencnek, gyanús csavargónak vagy egy elmeosztály ápoltjának is hihetnénk. A tekintete igencsak nyugtalanító: makacs elszántság, kérlelhetetlen konokság tükröződik benne; izzó szenvedély parázslik a szemekben. Ösztönösen is megérezzük: egy magányos, kirekesztett, ám dacos lázadó néz le ránk a képről. Útkeresés 1853. március 30-át mutatta a naptár, amikor Groot-Zundert, a belga határtól tizenöt kilométerre fekvő kis holland mezőváros lakói között szétfutott a hír: a köztiszteletben álló református lelkésznek, Theodorus Van Goghnak fia született. A fiú a keresztségben a Vincent nevet kapta. Különös gyermek volt: csendes, magányos, de makacs és indulatos is; csak olvasni és rajzolni szeretett, s barangolni a természetben: naphosszat a városka körüli pusztákon, mezőkön és erdőkben kóborolt. A családja felfigyelt rá, hogy furcsa kíváncsisággal figyeli a parasztok és a takácsok munkáját; tetszettek neki ezek az emberek. A lelkész fiához azonban nem ilyen munka a méltó: Vincent tizenhat éves korában képkereskedő lesz a párizsi Goupil és Társa cég hágai fióküzletében: ez tisztes foglalkozás, s a Van Gogh családban hagyományai vannak. A fiúban érdeklődés támad a művészet iránt. Nem telik bele sok idő, s rájön: az üzletben értéktelen giccseket árusítanak, csupa megfestett hazugságot. Munkáját növekvő utálattal végzi, s végül fellázad: 1875 decemberében hátat fordít a műkereskedelemnek. Olyasmit szeretne csinálni, amivel segít az embereken, hasznukra lehet. Vincent nevelői elVincent Van Gogh önarcképe 1888 szeptemberéből hogy vege ^ “ * novemberében önjelölt legyen... hivatottságot érez, s Angliában, egy egyházi iskolában vállal állást. Eljut London egyik külvárosába, ahol az ipari társadalom páriái élnek zsúfolt nyomortanyákon, elképzelhetetlen szegénységben; a mocskos utcák, sötét, bűzös odúk számkivetettjei láttán ráébred igazi hivatására: miszszionárius akar lenni, aki elviszi az evangéliumot a szenvedőknek. Teológiai tanulmányokkal próbálkozik, de az unott grammatika, a görög és a latin szövegek megoldása nem érdekli. Ráadásul meghökkentő módon, azon kapja magát, hogy egyre gyakrabban vesz a kezébe papírt és ceruzát, s rajzol. Ez azonban nem téríti el felismert hivatásától: 1878 novemberében önjelölt prédikátorSZÁZ EVE HALT MEG VINCENT VAN GOGH ként Borinage-ba utazik, ahol Dél- Belgium legnagyobb szénbányái vannak. A mindent elborító szénpor feketére festi a tájat, az égbolt is sötét és sivár. Vincent minden emberi képzeletet felülmúló nyomorral találkozik; összes holmiját szétosztja a bányászok között, önként vállalja sorsukat; az evangéliumi tanításokat szó szerint értelmezve koldusszegényen hirdeti az igét, ápolja a betegeket és tanítja a gyerekeket. A kereszténység eszméit egészen másként értelmező egyházi hatóságok veszélyes bolondként űzik el a bányászok közül. Vincent azonban rövidesen viszszatér: rajzeszközökkel a kezében figyeli az embereket, s vázlatkönyve lassan megtelik képekkel. Az igehirdetéssel már nem törődik — a kudarc megölte benne a naiv hitű, fanatikus prédikátort. Öccsének, Theonak megírja, hogy „ismét kézbe veszi" a ceruzáját, s csak rajzolni fog. A miszszionárius helyett megszületett a művész. A szegények festője „Meg se tudom mondani, milyen boldog vagyok, hogy újra elkezdtem a rajzolást" — olvasható Vincent egyik 1880-as, Theonak irt levelében. A „tévelygő" immár felismerte hivatását: az emberi sorsokat, az emberek szenvedését akarja képeivel megörökíteni. Tudja, csupán kezdetén van az útnak és még sokat kell tanulnia, mindazonáltal reméli, hogy „... lesz néhány rajzom, amiben valami emberi lesz ..." Egyetlen célja van: művésszé válni. Lankadatlan küzdelmet folytat a mesterségbeli tudás elsajátításáért, szakirodalmat olvas, régi és kortárs festők alkotásait másolja, s közben szünet nélkül rajzolja az eléje kerülő embereket, tárgyakat, tájakat. Megannyi „kollégájától” eltérően eszébe sem jut, hogy az úri közönség kedvencévé váljék, hogy képeivel a hivatalos művészet unalmas tárlatain és az előkelő szalonokban arasson sikert. Bajosan is gondolhatna ilyesmire: képein nem romantikus naplementéket, antik tájakat, történelmi jeleneteket és negédes szerelmeseket látunk, hanem azokat, akiket egész életükben a szegénység gyötör, akik látástól vakulásig robotolnak a bányákban, a földeken és a műhelyekben : rajzain, festményein szeneszsákokat cipelő, eltorzult testű asszonyok tűnnek fel, kopott ruhájú, fénytelen tekintetű bányászok, a szövőszékükhöz láncolt takácsok, a földdel küszködő, nyomorgó parasztok — és sehol egy „szép" ember! Van Gogh sötét realizmussal ábrázolja a munkától megfáradt, szomorú életű embereket, akik iránt kimondhatatlan szeretetet érez, de ez a szeretet sem késztetheti a valóság megszépítésére. Ö maga is feneketlen nyomorban él, családja haszontalan, mi több, ártalmas hóbortnak tekinti új hivatását s lassan elfordul tőle, egyedül a fivére tehetségében és majdani sikerében rendületlenül bízó Theo támogatja őt rendszeres pénzküldeményekkel — ezek jelentik megélhetésének egyedüli forrását, mert Vincent semmiféle megalkuvásra nem hajlandó a „siker" érdekében. Brüsszelben, Hágában és Antwerpenben folytatott művészeti tanulmányai során nemcsak az akadémikus festészettel szakít végérvényesen, de a „tisztes" polgári életmóddal is: Hágában, hozzátartozói 4
