A Hét 1990/2 (35. évfolyam, 27-52. szám)
1990-07-27 / 30. szám
hatalmas tőkéjükkel vállalkozni óhajtó irodalmi és kultúrsznobok. Sajnos épp az ellenkezője az igaz. Az emberek fokozatosan szegényednek, a dél-szlovákiai vállalatok többsége stagnál, s aki vállalkozni fog. az előbb szeretne tökét felhalmozni vagy nyereséges üzleteket kötni, s majd ha egyszer saját jachtja fedélzetén fog napozni, talán a kultúra is eszébe villan egy pillanatra. Irodalmunknak ebben a helyzetben nem lesz könnyű dolga még akkor sem, ha bebizonyítja is életrevalóságát és létjogosultságát. Sajnos, egyelőre még itt sem tartunk. Néhány ember szívügyének tekinti ugyan irodalmunk jelenét és jövőjét, de ha megszakadnának is, akkor sem tudnának minden feladatot elvégezni. Szükség volna már nagyon egy ésszerű munkamegosztásra, egy sok főből álló lelkes csapatra, amely számba venné és kiosztaná a feladatokat. Kritikusaink az elmúlt hónapokban teljesen megnémultak — őket kellene mindenekelőtt felrázni szendergésükből. S aztán itt van egy másik elhanyagolt terep: az irodalomtörténet-írás. Legfiatalabb irodalomtörténészünk az idén lesz hatvanéves. Mögötte a végtelen semmi. Vajon lesz-e valaki, aki átveheti tőle a stafétát? Egyre inkább a körmünkre égnek évtizedes mulasztásaink, s közben még csak nem is érzékeljük a tenni akarást, az elszántságot. Bizzuk politikusainkra, parlamenti képviselőinkre, hogy ráébresszék a kulturális kormányzatot arra: a csehszlovákiai magyar adófizetők jóval többet juttatnak az államkasszába. mint amennyit a csehszlovákiai magyar kultúrára fordított összegek láttán vélhetnénk. Nekünk, íróknak és irodalmároknak az legyen elsőrendű feladatunk, hogy színvonalas alkotásokat tegyünk le az asztalra, tisztességesen szerkesztett lapokat adjunk az olvasók kezébe. LACZA TIHAMÉR Fotó: Gyökeres György Nemvagy .nincs', a Mavagy, ami azt jelentette, hogy „az újszülött csak ma van, vagyis a mai napot úgysem éli túl, tehát felesleges volna a gonosz szellemnek az ő megrontásával vesződni". A foglalkozásnevekre, amelyeknek — mint láttuk — a családnevek kialakulásában oly fontos szerepük volt, az egyelemü névrendszerben kevesebb példát találunk. Ez nyilván összefügg azzal, hogy a munkamegosztás csak később, a családnevek kialakulásának századaiban fokozódik. Néhányat mégis idézhetünk ebből a korból is: a foglalkozás eszközére utal a Pányvádi, a Sarlód, a Szekeres, a munkaműveletre a Vető, a Szabó, és az Őriző. — Végül találunk adatokat azokra a népnevekre is, amelyek mai családneveink közt nagyon gyakoriak: Székely, Bolgár, Tatár, Lengyel (“Lengyel), Horvát, Cseh, Kun. KÁZMÉR MIKLÓS Bíráljuk és lebontjuk a múltat, s ezzel együtt jövőt alapozunk, a történelem arra tanít, hogy Így törvényszerű. Négy évtizede a készülődő új rend is átértékelte a múltat s ilymódon (is) meghatározta jövőképünket, a demokrácia is ezt teszi napjainkban. A választásokon számos párt és mozgalom indult, hogy elnyerje a választók bizalmát, az új politikai erőviszonyok határozzák majd meg jövőnket. A holnapi társadalom alakulásában-alakításában az irodalom, mint sajátos szellemi erő, alig vesz részt, az írók azonban jelen vannak. (Nem mindnyájan, de számosán.) Amennyiben az irodalom mégis él a közéletben, elsősorban kézírásként (elvi- és vitamüfaj) van jelen. Publicisztikánk kísérletet tesz, hogy — időszerű gyakorlati szükségleteknek megfelelően — felvállalja e születő új irányok és értékek képviseletét. Teszi ezt változó sikerrel, inkább kevesebbel, mint többell Az újságcikkekben jócskán kisért a sekélyes politikum és demagóg makacsság lidérce, támogatva alaptalan kizárólagossággal és a dilettantizmus szószával is bőven leöntve. Általában hiányzik a közirás jószán- , dékú realizmusa és erkölcsi fedezete. Realizmus és erkölcs — mindkét fogalmat évtizedek óta hanyagoljuk. Fábry Zoltán halálának tizedik évfordulóján — az Irodalmi Szemle 1980.5. számában — Erkölcsi realizmust! címen felvetettük az irodalmi alkotás és közirás morális fedezetének a szükségességét. Nem sok sikerrel! Irodalmunk akkor (is!) más vizeken evezett, etikai kérdések nem foglalkoztatták. Azóta is elmulasztotta kialakítani és a hitelesség feltételévé tenni az írás morális dimenzióit, az írói állásfoglalás erkölcsi hátterét és fedezetét. Mai közirásunk hát olyan amilyen) Szabályt erősítő kivételek azonban vannak. Mint Tőzsér Árpádnak Az írástudók árulása cimü eszmefuttatása, melyet a Lehetőségben (Gálán Géza lapjának kísérleti számában) jelentetett meg. Felfigyeltető és továbbgondolásra késztető írás! Végső következtetéseivel — hogy „a múltat be kell vallani" és hogy „nincsen mindenható párt, mindenható állam, amely helyettünk gondolkodik és cselekszik ... Mindenért mi vagyunk felelősek: én, te, ő — személyesen." — tökéletesen egyet kell értenünk. A cimadó gondolatával — az irodalom (irodalmunk) második árulása — azonban annyira nem érthetek egyet, hogy vitáznom kell vele! Eszmefuttatása címéül Julien Benda híres könyvének Az írástudók árulása-nak a parafrázisát választotta. A húszas években Benda vádolja kora íróit, hogy partikuláris (nemzeti- és osztály-) érdekek jegyében segítették az első világháború kirobbanását, elárulták az egyetemes erkölcsöt, az Egyetlen igazságot, az Istent. Ezt a gondolatot idöszerűsíti Tőzsér, amikor állítja, hogy irodalmunk — az irodalom — négy évtizedes „folyamatos háború" során elárulta az embert! Önbirálatát és elégedetlenségét érteni vélem. Azonban úgy érzem, hogy a mulasztások és bűnök kizárólagosításának — misztifikálásának a hibájába esett. Önbirálata gyónás jellegű, bűnünk megbocsáthatatlan! Irodalmunk, múltunk kritikai értékelését olyan elméletté fejlesztette, melynek állításai hitelesen nem bizonyíthatók az elméletét alátámasztó érvek pedig cáfolhatók, mert a sematizmust nem avattuk irodalommá, éppen Tőzsér Egy szemlélet ellen című írásának vitája lehetetlenné tette a sematizmus irodalmi hitelét, talán később is előfordult, mint irodalmi gondolkodásunknak nehezen gyógyuló betegsége, ám szórványos megjelenéséről tudtuk, hogy nem irodalmi érték; „ún. nemzetiségi regényeink homokjába dugva fejünket" is éreztük, hogy a nemzetiségi genicidum (amennyiben helyén való a kifejezés!) totális lélekgenicidum része, regényeinkben (a szerzők tehetségének és képességeinek a mértékében) létkérdéseinket úgy igyekeztünk felvetni, mint az egyetemes emberi veszélyeztetettség kifejeződését, a kisebbségi létbizonytalanság dokumentálásával az emberiség létbizonytalanságának a drámáját próbáltuk megragadni; ún. fundamentalista regényeink tudatos törekvést képviseltek, céljuk (üzenetük?) nemcsak a közösségi tudatformálás és történelmi létszemlélet alakítása volt, hanem a jelenkori értékek válságának és veszélyeztetettségének a jelzése is. hiszen az író a történelemről is élő szempontok és időszerű értékek alapján ir, a történelemmel foglalkozó regény, korszerű írói üzenettel (ismétlem : az alkotói tehetség méretének megfelelően!) is a máról szól és a jelent (is) tartalmazza; Amennyiben tekintélyelvek hatottak ránk (mert hatottak!) és több eredetiségre nem voltunk képesek, nem tudtunk ellentmondásokat felsorakoztatva és ütköztetve megfogalmazni új igazságokat, felkészültségünk hiányosságairól és véges képességeinkről árulkodtunk, DE NEM ÁRULTUK EL AZ EMBERT! A nietschei akarat és a bergsoni ösztön „uralma" után következő érdek-elv elfogadása magyarázatra szorulna, maga az elv tulajdonunk, ösztöneinkben s tudatunkban „célszerűek" és életközpontúak vagyunk, maga a társadalom szervezettsége is érdek, s ha ezzel az elvvel visszaéltek, a felelősség kérdését pontosítani kell; elfogadtuk, hogy a lét alakítja a tudatot, de a tudat autonómiájáról sem mondtunk le, legfeljebb az történhetett, hogy az irracionalizmussal szemben a realizmust részesítettük előnyben; mindebből kitűnik, hogy irodalmunk felelős önkifejező és tudatformáló erő kíván lenni, élniakarása és kétségtelen fejlődése, öntudatos aktivitása pedig ellentmond az én „mint grammatikai fikció" elméletének, gyengeségünkben és kicsinységünkben megalázhattak, ám nem mi önmagunkat, igy magunkban sem ALÁZHATTUK MEG AZ EMBERT! A tények ugyanazok, ám más nézetben! A múlt bevallásának és az önelszámolás szükségének a bizonyítására — úgy vélem — Tőzsér helytelenül értelmezte a tényeket és történetieden állításokat sorakoztatott fel védelmünkben. Mai tudatunk — ismereteink és céljaink — szellemében kéri számon múltunkat. Mint a kritikus, aki nem a művet — s ami benne van — minősíti, és értékeli, hanem egy költői dilemma — prekoncepció? — értelmében sorakoztatja fel érveit, hogy bírálata tárgyát elutasíthassa. A módszer csak hamis képet eredményezhet, történelmi folyamatra alkalmazva méginkább! Az időtlen ráció, az elvontság és a fetisizált fogalmak tükre egyoldalú képet mutat. íme — Tőzsér szerint — a tények: „... elárultuk az embert. A saját törvényei szerint élő. szuverén embert. A hatalom által manipulált lény, a gépember gép lelkének a javára lemondtunk a mindig, mindenkiben egyszeri és öntörvényű létekről." Majd: „amikor... a falanszterlét valóság lett, hiteles létként kezdtük kezelni a pszeudolétet." Madách falanszter-léte (is) absztrakció, végletes — bár hiteles — költői metafora! Az emberi lét azonban sokrétűbb és bonyolultabb, az ember valós és tényleges — tehát emberi — létet él. Irodalmunk évtizedei is csak teljes és hiteles emberi — közösségi létként valósak. Múltunk a személyes felelősségvállalást sem nélkülözte. Irodalmunk nemzetiségi történelmünk és félmúltunk témáit és azok általános tanulságait többnyire a hatalom ellenében fogalmazta meg és a felelősségre vonás tehetőségével mindig számolhatott. A politikai ellenőrzés szabta térben az irodalom öntörvényűén és kockázatot vállalva tágította a lehetőségeket — a szabad ítélkezés terét — maga körül. E tényhez — kétségtelen eredményeinkhez — olyan tudatos elhatározottság és felelősségvállalás kötődik, melynek számontartásáról te nem mondhatunk! Napjainkban új eszmei és politikai kényszerek alakulnak és lépnek fel, melyek természetszerűleg befolyásolják múltszemléletünket és irodalmunk történetének valóságképét a maguk érdekelve szerint kívánják alakítani. Mit tegyen ebben az esetben a korszak megélője, a hiteles tanú ? A születő demokrácia az írói szabadságnak — függetlenségnek — csak a tehetőségét nyújt/ hat/ja, saját személyes alkotói szuverenitását magának az írónak kell kialakítani. Az irodalom az emberiség „páratlan" és sajátos emlékezete, önmagáról való igazságait is fel kell tehát ismernie. Lelkesen csatlakozom Tőzsér Árpád felhívásához, hogy forduljunk az emlékezés felé és „valljuk be" múltunkat. Ám önmagunkat árulnánk el, ha belenyugodnánk, hogy a múltban elárultuk az EMBERT! DUBA GYULA 11
