A Hét 1990/2 (35. évfolyam, 27-52. szám)
1990-07-27 / 30. szám
A címben felvetett kérdés valószínűleg meghökkentően hangzik, sőt némelyek egyenesen provokatívnak találják majd, elvégre — legalábbis látszatra — semmi sem igazolja a jogosságát. A Madách ma is ugyanúgy termeli a könyveket, mint a gyengéd forradalom előtt, az Irodalmi Szemle is megjelenik (igaz persze, hogy több hónapos késéssel), és még lapjainkban is napvilágot lát néha egyegy frissnek tűnő vers vagy novella. Ezek a „tények” akár meghátrálásra is kényszerithetnék a kérdezőt, csak hát az ügy azért korántsem olyan sima. Mert a kómában heverő testről is kimutathatják a műszerek, hogy él, hogy a belső szervek alapjában véve működnek, de ki állíthatja, hogy ez valóban teljes értékű élet. A csehszlovákiai magyar irodalom is ilyen kómás állapotban leledzik mostanság. Még lélegzik, még él, de a külvilág ingereire szinte nem is reagál. Ne téveszszen meg bennünket a politikussá avanzsált alkotók aktivitása. Az ö tiszteletre méltó buzgalmuk mindenekelőtt nemzeti kisebbségünket szolgálja, irodalmunkra pillanatnyilag alig van hatással. A többiek, a visszahúzódók viszont zavartan figyelik az eseményeket. Az ösztöneik mintha arra intenék őket: jó lesz kivárni, nem tudhatjuk, milyen fordulatot vesznek a dolgok. Soha nem volt akkora szükség a színvonalas közirásra mint napjainkban; kellene a biztató, az útmutató szó, a nyugalmat árasztó józan hang, de kellene a bölcs önirónia is, a feszültségeket feloldó, a civakodókat lecsendesítő szelíd humor. S mi van helyette? Alkalmi toliforgatók méregfröcskölése, alpári hecckampány, müveit emberekhez méltatlan kocsmai hangoskodás. Sajnos, egyik-másik író is alaposan kiveszi a részét belőle. Nem a kritikus vélemények kinyilvánításának a jogát vitatom, hiszen még a csontig hatoló iróniát is elfogadom, ha megalapozott; nekem a sértegetökkel, a westemfilmek hőseire emlékeztető „mesterlövészekkel" van bajom. Az effajta stílushoz sohasem kellett különösebb bátorság, tehetség pedig végképp nem. De igenis kellett bátorság is meg tehetség is a színvonalas publicisztikához, amit évtizedeken át hanyagolgattunk, csak ímmel-ámmal müvelgettünk, s most, amikor talán szabadon fogalmazhatnánk meg gondolatainkat, egyszeriben kiderül, hogy teljesen felkészületlenül ért bennünket ez a nagyszerű lehetőség. Emlékszem, még nem is olyan régen arról ábrándoztunk, hogy egy irodalmi hetilapot kellene indítani; egy olyan fórumot kellene létrehozni, amely teret nyitna az írói és általában az értelmiségi közgondolkodásnak. Akkor úgy látszott, mintha a hatalom makacskodása és ódzkodása miatt futna zátonyra minden törekvésünk, ma viszont egyre inkább arra hajlok, hogy mi sem akartuk igazán a lapot, mintha a lelkünk mélyén gyanítottuk volna, hogy nincs még elég erő bennünk egy ilyerr fórum teljes értékű működtetéséhez. Persze, az sem kizárt, hogy az értelmiségünk sorait olyan végzetesen megosztó nézeteltérések miatt állt elő ez a patthelyzet. Nincs az az erő. amely képes lenne közös asztalhoz terelni a feleket, hogy együtt vitassák meg a teendőket. Egy modemesített „homousion — homoiusion vitának" vagyunk szemtanúi és szenvedő alanyai egyszersmind, apró-cseprő dolgok miatt égig hatoló patáliát csapunk, miközben sűrű és komor fellegek gyülekeznek a fejünk fölött. Elszánt nacionalisták gúzsba akarják kötni a csehszlovákiai magyarságot, töménnyel akarják szentesíteni azt, ami ellen évtizedek óta harcolunk: hogy bár ebben az országban születtünk, magyarokként csak másodrangú állampolgárok lehetünk. Villámok csapkodnak körülöttünk, mennydörgés hallatszik minden felöl — íróink többsége meg hallgat. kivár. Esetleg potenciális szövetségesére vadászik ... A csehszlovákiai magyar lapok haláltusájukat vívják. Nincs ma ember, aki meg tudná mondani, a központi támogatás megszűntével és az egyre emelkedő nyomdai árak mellett miből fogjuk eltartani az amúgy is veszteséges hetilapokat. Úgy tapasztaltam, hogy sok írónkat még ez a szomorú perspektíva sem nyugtalanítja vagy rendíti meg. Gyanítom azért, mert eddig sem volt nagyon szükségük ezekre a fórumokra. Egyetlen működő szépirodalmi kiadónk harci feladatul kapta, hogy legyen önellátó. Ez is olyan képtelenség mint a kiszáradt folyómederben ladikázni. A csehszlovákiai magyarság lélekszámából kifolyólag képtelen olyan felvevőpiacot kialakítani, amely anyagilag tehermentesítené a magyar könyv- és lapkiadókat. „Keressetek szponzorokat, mecénásokat!" — hangzik a bölcs tanács, mintha ezen a tájon egymást taposnák a KINCSÜNK AZ ANYANYELV Erős, Szőke, Gyönyörű, Neméi... A magyar társadalomban is, akárcsak másutt, a családnevek viszonylag későn alakultak ki. A folyamat a XIV. században indult meg, de hosszú századok teltek el, míg az úgynevezett megkülönböztető nevek megszilárdultak, öröklődtek, azaz valódi családnevekké váltak. Korábban egyelemű neve volt mindenkinek, akármelyik társadalmi osztályba tartozott. A kereszténység felvétele előtt, de még utána is jó ideig a nomád, illetőleg félnomád népekre jellemző névadási gyakorlat uralkodott. A névadó közösség nem jövevénynevek között válogatott — mint később a latinból átvett keresztnevek esetében —, hanem olyan közszóval nevezte el tagjait, amelynek tartalma valódi vagy vélt kapcsolatban állt az elnevezendő személlyel. Minderről szövegemlékeink már semmit sem árulnak el, annál többet tudunk meg egy másik nyelvemlékcsoportból, az úgynevezett szórványemlékekböl. Ezek legnagyobb része oklevél, méghozzá latin nyelvű, szerencsére azonban a helyneveket és személyneveket a „nép nyelvén", azaz magyarul rögzítették. Az eredetiben fennmaradt legelső oklevelünk, az 1055-i Tihanyi Alapítólevél még csak félszáz tulajdonnevet (jórészt helyneveket) tartalmaz, az 1138-i Dömösi Adománylevél (1329-i másolata maradt fenn) már vagy másfél ezret, az 1211 -böl ránk maradt öszszeirás pedig, amely a tihanyi apátság birtokait és szolgálónépeit veszi számba, több mint kétezret. A középkori latin okleveleink magyar szórványainak tekintélyes részét a múlt század végén Szamota István gyűjtötte össze, és a század elején Zolnai Gyula szerkesztette szótárrá. A Magyar oklevél-szótár és számos forráskiadvány egyelemű neveit Pais Dezső dolgozta fel nevezetes tanulmányában, a Régi személyneveink jelentéstana című értekezésében. Hadd mutassunk be az ő dolgozata alapján az egyelemű személynevek korából néhány érdekesebb típust. Az adatokat mai helyesírással és mai hangalakban közlöm. Testi tulajdonságot jelölök: Erős, Gyenge. Kicsid .alacsony termetű'; a haj vagy a bőr színére utalók: Fekete, Szőke, Veres; testi fogyatékosságra: Vak, Csorba (valószínűleg hiányos fogú). Finta .görbe'. Nyomorék, Balog. Néhány példa az úgynevezett jellemnevek közül: Szökő .szökevény'. Féltő, Késő. Váró, Hamard .gyors'. Tagadó, Bízód, ,bizó', Bizatlan .hitetlen'. Nemhisz .hitetlen'. Nemhű .hűtlen'. Hatalmas, Szerető. Szerelmes, Szomorú, Keserű, Bosszú, Hazug, Álnok, Jámbor, Jólegény, Bátor, stb. Állat és növénynevekből is gyakran alakultak személynevek. Ezeknél a névadás indítéka, a motiváció nagyon sokféle lehetett, hogy egy-egy konkrét esetben mi volt, azt ma már csak találgatni lehet, kideríteni aligha. Néhány példa ezek közül Agárd, Bika, Ravasz ,róka'. Farkas, Medve, Borz, Hörcsög, Csóka. Gödény, Kárász, Süllő, Sügér, Csik, Bogár; Som. Somogy, Kölesd, stb. A női nevek közül a legérdekesebbek és a legszebbek is az úgynevezett bóknevek: Gyönyörű, Szép, Drága, Csoda, Fehéra. A virágnevek, a kis prémes állatok vagy becses tárgyak nevei különösen alkalmasak voltak a „bókolásra": Virág, Rózsa, Liliom, Viola. Monyoróka ,kis mogyoró', Eperjes; Neste, ,nyesť, Nyusz .nyuszi'. Hölgy .menyét, hermelin'; Bíbor, Gyöngy. Tükör, Balzsam, Ajándék. Egy 1394-i oklevélben két testvér neve: Hölgyasszony és Szépasszony. Akadtak persze a női nevek között is, amelyek a negatív tulajdonságot fejezték ki: Kurta, Hitvánd, Csúnya, Finta .fitos orrú', Tupa .nyomorék vagy ügyetlen, gyámoltalan’, Szegénya. A régi — elsősorban a pogány kori — névadásban a személyneveknek egészen különleges szerepe is lehetett: úgy vélték, hogy a varázsigékhez, a bűvös számokhoz hasonlóan alkalmasak arra is, hogy az ember veszedelmére törő gonosz szellemeket távoltartsák. Az úgynevezett óvónevekkel el akarták rejteni az újszülöttet a megrontásra kész szellemek elől, sőt igyekeztek letagadni, hogy egyáltalán él, létezik. Ilyen óvónév volt a Nemvaló. azaz .nem létező', a Neméi, in
