A Hét 1990/2 (35. évfolyam, 27-52. szám)
1990-07-27 / 30. szám
HALLOTTUK OLVASTUK LÁTTUK KÖNYV Bibó hagyatéka (Sándor Iván könyvéről) „Vannak jelentős gondolkodói teljesítmények, amelyek beépülnek esztendők folyamatos kultúrateremtő hangyamunkájába. És vannak olyan nagy müvek, amelyek miközben már jelenidöben is meghatározták egy korszakról kialakuló képünket, még mélyebbre szivárognak le; átrajzolják a civilizációnak azt a geológiai térképét, amely évszázados folyamatokat mutat meg. Ezek a teljesítmények indítják a szellemi örökségek új fejezeteit. Ilyen Bibó István müve is." Meglepően hosszú lappangás után, a szerző hatvanadik éve felé közeledtében iveit föl Sándor Iván életműve is. Első nagyobb vihart kavart műve a két Németh László-esszé volt, aztán következett a „Nyolcvanas évek" s a még kötetben meg nem jelent, de folyóiratokban közzétett részletei után újra jelentős tettnek sejthető újabb Sándor Iván-tomuszok. Sándor Iván az elsők között volt, legalábbis kortársai közül, akik töltették magukban a kérdést: „Miért igy?" S akik érzékelték, már a nyolcvanas évek közepén, ha nem előbb, hogy valami történik, hogy valami változóban van Közép-Kelet-Európában. De mi? „Az idő helyes érzékelésén azt értem, hogy csengettek, a század utolsó körében vagyunk. A történelemben ugyan nincsenek célszalagok, egy századforduló és egy napszakváltás között a sorsunk szempontjából semmi különbség, de éppen elég nagy a lemaradás ahhoz, hogy a várakozás bűn legyen." S a támpont, amiben megvethetjük a lábunkat, amitől elrugaszkodhatunk: Bibó István hagyatéka. A kérdés: hiábavaló volt-e, amit Bibó, ha töredékesen is, ám érvényesen végiggondolt és ránk hagyott? Mert: „késésben vagyunk. Idő és térség — sajátos kelet-közép-európai téridő — törvénye ez. Bibó művének eltorlaszolása is utal a megkésettségre. Pedig amit a vitatott, visszaszorított, meghurcolt tudós teremtett, az alighanem a legsúlyosabb és a legmaradandóbb magyar hozzájárulás a szocializmus organikusan kialakítható jövőképéhez". (cselényi) Lukácsy Sándor: Nemzeti olvasókönyv A könyv címe didaktikus elképzelésekre utal, a benne rejlő szöveg, szemelvénysorozat azonban ennél mélyebben gyökerezik: a magyar nép életét, sorsát, nemzeti törekvéseit veszi számba. A magyar nemzetét, amely ezeréves történetében mindig a lenni vagy nem lenni határmezsgyéjén élt és munkálkodott, s rokontalan lévén, más népek segítségére aligha hagyatkozhatott. A szövegek túlnyomó része torokszorító, s arra késztet bennünket, ha népünk sorsának Kútjába nézünk, lássuk meg benne önmagunkat is, akik még élő szereplői vagyunk a lélekfeszítö drámának. Lukácsy csak magyarul irt szövegekből válogatta szemelvényeit a XVI. századtól szinte napjainkig. Mint az előszóban írja: olyan magyarokat illesztett könyvébe „akiknek van . . . korukon túlmutató, általános érvényű mondanivalójuk a nemzet számára." Pázmány Péter, Zrínyi Miklós, Kossuth, Széchenyi és más kiemelkedő magyar mellett ott találjuk Kosztolányit, Adyt, Karinthy Frigyest és a mi Fábry Zoltánunkat is. Több mint kétszáz névvel találkozhatunk ebben a nagyszerű antológiában, amely identitásunkat, nemzeti múltunk századait tárja föl erényeivel és hibáival példaadó dokumentumként. „A Nemzeti olvasókönyv: néhány lap a magyarság szibillakönyveiből. Az van benne, amiért bármekkora fizetség sem sok: gondolat és útmutatás. Csupa olyan szöveg, amely szükséges alkotórésze a nemzeti önismeretnek, s egyszersmind jelzi a hazai gondolkodás csúcsait" — írja Lukácsy. Lukácsy azt is elmondja, milyen nehéz volt e könyvet összehoznia, hiszen sok szerző müve évtizedek, sőt évszázadok óta kiadatlan s csak hosszantartó kutatómunkával elérhető. Ezért egyedülálló és értékes mü a nemzeti olvasókönyv, amelyhez hasonló ez ideig még nem jelent meg. Ha lapjait forgatjuk, rádöbbenünk, hogy sok régi történelmi, politikai vagy kulturális feladat, eszmény, gondolat milyen időszerű ma is. Az emberi tapasztalatok nem hullnak ki az idő rostáján, csak finomulnak, alakulnak. Vegyük csak Pázmány Péter 1636-os intelmeit s vessük egybe jelenünk koncepciós pereivel: „...a bíró a más ember vérét szűkön költse, mint a magáét, eszében tartván, hogy embernek embert nem kell tékozolni. Valahol vékony gyanúság vagyon az ártatlanságról, senkit meg ne öljön, verjen, tömlöcözzön! Mert azt mondják a törvénytudók, hogy a gyanúságért és kétes bizonyságért senkit nem szabad megölni, mert az emberhalálban törvényújítás és jobbítás nem tehet. Minek okáért valamikor kétség vagyon a dologban, jobb száz bűnöst elbocsátani, hogysem történetbőt egy ártatlant kárhoztatni." Szlovákiai magyarságunk kára, hogy a Madách Könyvkiadó nem rendelt e lélekemelő, nemzetiségi létünket bátorító könyvből, s igy számunkra nehezen hozzáférhető.-Dénes-E/ső az Emelet ? Elsősorban az együttes rajongóinak kínál kitűnő életrajzgrafikát Zétényi Zoltán fél éve megjelent alig 130 oldalas könyve. A szerző részletesen igyekszik megismertetni az olvasót a csapat tagjainak pályafutásáról, kezdve a gyermekkortól napjainkig. Ök szívesen beszélnek önmagukról, teszik azt annak érdekében, hogy így még népszerűbbek legyenek. A könyv nem csupán a zenekar tagjait szólaltatja meg, hanem azokat is, akik bár részt vállalnak az együttes sikerre futtatásában, mégis valahol a háttérben „kuksolnak". Például Zákonyi S. Tamás, aki a Csakazértis szerelem cimü nóta forgatásakor került közelebbi kapcsolatba az Emelet legénységével. Vagy említhetjük Berkes Zoltánt is, aki a hangmérnök. Geszti Pétert, aki szintén részt vállalt a csapatmunkából. A legérdekesebb — az Emelet tagjain kívül — Tereh István személye, aki hosszú éveken keresztül az erős kezű menedzser szerepére vállalkozott. Neki köszönhető, hogy kezdettől fogva profi szintű menedzselés „őrizte" az együttes minden porcikáját, hogy hamar bekerültek a televízióba és a rádióba. Ennek ellenére Tereh hamar, az Emelet csúcsán lépett meg, s igazolt át az akkor alakuló STEP-be. De az az együttes hamar lekopott a színről, mára már csak egy kis folt a nagyságok mellett. Tereh odébbállt, s a Napoleon Boulvardnál kötött ki, mely az utóbbi hetekben zűrös napokat élt át. Az Első Emelet zenészgárdája viszont új erővel készíti következő nagylemezét, mely már nem a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat gondozásában jelenik meg. Hiszen ök is elégelték már a hányatott sorsot, s unták, hogy egy monopolhelyzetben lévő állami cég kiszolgáltatottjai legyenek. Zétényi Zoltán könyve immáron az új korong érdekes hírnöke . .. Koller Sándor TELEVÍZIÓ Mi van a bőröndben ? Megcsappant bizalmamat az MTV iránt nemrégiben felvillanyozta a műsorajánlat: Új nyitott könyv. Grendel Lajos: Legutolsó ítélet. A novella a Bőröndök tartalma című kötet egyik darabja. Első olvasás után is feltűnt, hogy valamilyen formában különbözik a többitöl: ez a leginkább a történésekre épülő. Még igy is merész próbálkozásnak tűnt a dramaturgiai munka, hiszen Grendel szereplőinél a belső monológ az, ami a lényegeset elmondja róluk. Nála nem a történés a váz, hanem épp fordítva. Kételyeim beigazolódtak. A novellában sok mindenről szó esik: az előtérben, a háttérben, a sorok közt, stb. Egy azonban bizonyos: a dolgokat, ha csak megközelítölegesen is, de lehet rangsorolni; nevezem ezt fontossági sorrendnek (a történés milyenségének szempontjából), melyet nem lehet megváltoztatni anélkül, hogy az értelem ne szenvedne csorbát. (Nem kérhető számon, hogy eltértek a leirt szövegtől, hiszen a képi megjelenítés lehetőségei mások, mint az Írásé. Akkor kérhető számon csupán, ha mindezzel valamilyen célt szolgálnak, esetleg valakit kiszolgálnak, igy a dolog más megítélés alá esik. Negyvenéves sebeink közt azt is nyaldossuk, melyet a kultúra elprostituálódása ütött rajtunk. Vajon folytatódik mindez?) Pocséknak lenni nem bűn, csak éppen kellemetlen — másoknak. Dezorientálni, politikai puffogtatások céljára felhasználni a néző jóhiszeműségét, s nem utolsósorban a feldolgozott novellát és a szerzőt annál nagyobb. Ne feledjük a tudatosság és a számítás terhelő voltát! Olvasni egyféleképpen tudunk itt Közép-Kelet-Európábán: balról jobbra, fentröl lefelé. A leírtaknak azonban többféle olvasata is van. Az Új nyitott könyv június 18. adás készítőjének olvasata azonban túl van mindezen. A novellában többszöri elolvasás után sem találtam meg azt az önmagyarsajnáltató hangot (párbeszédeket), amely üvölt a megfilmesített változatból. A novella számomra ugyanis kicsit másról szól, ami a maga „szövegkörnyezetében" történik, ezt meg kell hagyni. Ez a dolog kimenetelét, igaz, módosíthatja, de annak nem okozója. A kettő pedig nem tévesztendő ossz. Grendel novellájában sok minden olvasható még (az más kérdés, hogy mindez dramaturgiailag hogyan oldható meg), amely annál sokkal súlyosabb, semhogy megtalálható legyen a filmben. Elnyomná ugyanis a szerkesztő által szánt főbb motívumot. Arról nem is beszélve, hogy más minőségeiről se tudok szólni, s ha igen, csak annyit, hogy csöpög az erőltetettségtöl, a mesterkéltségtöl, a vélt problémák nem éppen hiteles interpretálásától. Még műfaját sem találom. Annak is, s a novellának is csupán halovány árnyéka. Aki mindeddig elmulasztotta elolvasni Grendel könyveit, gondolom a látottak után tudatosan teszi, hacsak nem annyira igénytelen, hogy nem irodalmat, hanem az önsajnáltató. önmagán segíteni és önmagát öszszeszedni képtelen magyar virtusról akar olvasni. Meg fog lepődni. Grendel egészen más dimenziókban gondolkodik. Szerencsére. Mórocz Mária Napilapjaink június végi számában találkoztam a ČSTK tudósítása alapján közölt Lidové noviny-beli boncolgatással. amely legmagasabb állami tisztségviselőink és szövetségi kormányunk tagjainak fizetésével foglalkozik. Ugyanezen cikkben természetesen szóba került a kormány és az elnöki hivatal dolgozóinak egészségügyi és szociális ellátása is. Ejnye, ejnye, gondolom és dühöngök. Megtudom ugyanis, hogy a november, decemberi tüntetéseken elég sokat beszéltünk a CSKP vezető kádereinek majdnem királyi szintű ellátásáról és a különböző előjogokról, majd — az egyenlőség elve alapján — nem győztük eléggé szidni azt az apparátust, mely saját számára itt a földön megteremtette a Kánaánt. Most mégis dühöngök, mert nem emlékszem arra, hogy valaki azt követelte volna minisztereinktől, hogy 1 300 koronás fizetés mellett kerékpáron és mondjuk rövid nadrágban járjanak hivatalukba. Mert valóban jogos volt a felháborodás, amikor megtudtuk, milyen villákban, üdülőkben, kórházakban gondoskodnak az országot a csőd szélére juttató „pártkrémről". Jogos volt az a követelésünk is, hogy szűnjenek meg a kiemelt nyugdíjak és a pártszanatóriumok. A Lidové noviny csodálkozással közli velünk, hogy egy-egy miniszter 15 ezer koronát keres, újra 613-ason közlekedik, titkárnőt tart, stb. Csak azt nem vettük észre, hogy a világ legdemokratikusabb országában is jár egy miniszternek : ad 1. Iroda a kormányhivatalban és titkárnő; ad 2. Személyi őrség; ad 3. Tisztességes személyautó sofőrrel; ad 4. Szolgálatban kötelező öltöny, esetleg szmoking. Kezdő értelmiségi — fizetésnek nem éppen nevezhető — jövedelméből élek magam is (úgy ahogy). De mint állampolgár, méghozzá nagy adót fizető állampollgár, kikérem magamnak, hogy államunk képviselői engem farmernadrágban vagy gumicsizmában képviseljenek. Ha elveszik fizetésük felét, akkor kb. 5 fillérrel emelhetjük a rokkantnyugdíjasok jövedelmét, tehát nem oldottunk meg semmit. Szeretném, ha mások is észrevennék, hogy nemzetközi szinten egy diplomatával vagy egy politikussal nem állnak szóba, ha nem reprezentatív külsejű egyénről van szó. Ne feledjük, most már szabadon választott kormányunk tagjai 15 millió ember jövőjéért, milliárdos vagyonért, gazdasági fellendülésünkért felelősek. Minden tiszteletem a munkáját jól végző portásé, de remélem, hogy a rosszul értelmezett egyenlőség nevében nem történhet már meg, hogy egy akadémikus és a szakképzetlen segédmunkás jövedelme majdnem egyforma legyen. Ergo: Keressen a miniszter 15 ezret, de tudjam, hogy ha BMV-vel szállítják tárgyalásra, a korona konvertibilis lesz, az infláció nem éri el a csillagos eget és nem kell koplalnom. LOVÁSZ ATTILA o
