A Hét 1990/2 (35. évfolyam, 27-52. szám)
1990-12-21 / 51. szám
________________________HÉTVÉGE Karácsonyi jegyzet Tisztelt Magányosok Klubja! Válasz a Kék ég jeligének Nehéz a kezdet, de belefogok, mert rászántam magam, írnom kell. Nem tudom, hogy kezébe kerül-e a levelem, de remélem, hogy a tisztelt szerkesztőség elküldi. (Elküldte.) Az írása nagyon meghatott, mert tényleg nagyon igaza van! Én is elvált vagyok, 25 éves, két fiam van 9 és 7 évesek. A házasságom zátonyra futott 1987-ben, ami még most is nagyon fáj. Harcoltam és nagyon akartam összetartani a családomat, de sajnos nem sikerült! Összetörtem és nem bírtam tovább. A férjem mellett sokat szenvedtem, neki csak az alkohol, a barátok, és főleg a nők voltak fontosak, és nem a családja. Sokat könyörögtem, kértem őt, hogy változzon meg, hogy közös erővel felneveljük a gyerekeket, de minden hiábavaló volt. A házasságom kezdettől fogva rossz volt, és amikor a második gyermek jelentkezett. még mindig hittem és bíztam, hogy megváltozik és vállaltam a második gyermeket. Bíztam abban, hogy meggondolja magát és tényleg megváltozik. De nagyot csalódtam, még rosszabb lett. Napról napra szenvedtünk és a gyerekekkel együtt sokat sírtunk. Nagyon sajnáltam a gyerekeimet, mert velem együtt sírtak és könyörögtek az apjuknak, hogy „Ne bántsd anyukát!” Sajnos, amikor alkoholos állapotban volt, mindig megvert, és a gyerekeket is. Sőt. Éjnek idején az utcára is kidobott minket. Nagyon agresszív ember volt! Egyszóval, amit én átéltem, két apró gyermekemmel 5 év alatt, az égvilágon senkinek sem kívánom! Elválni, arra nem is mertem gondolni, mert mindig szégyenkeztem, hogy mit fognak rám mondani, „hogy elvált vagyok", és nem tudtam volna elképzelni azt, hogy én elvegyem a gyerekeimet a saját apjuktól! De már az idegeim teljesen felmondták a szolgálatot, és azt mondtam, „Elég ebből az életből, inkább szenvedek tovább egyedül!” A válókeresetet 1986-ban adtam be, 1 év után választottak el, mivel ő nem akart válni, a hatodik tárgyalás után. Akkor láttam a férjemet sírni, mint a kisgyereket, és könyörgött, hogy bocsássák meg neki, ő minket szeret! De nem és nem hittem már neki, megutáltam, nem szerettem őt, mert csúnyán becsapott. Azt mondtam: soha, inkább a halál, mint ő! A bíró megkérdezte tőle, hogy miért nem akar válni, mire ő azt mondta, azért, mert SZEBBET TALÁL, DE JOBBAT NEM! Ez cseng a fülemben ma is, de a sok aljasság után már nem tudtam megbocsájtani neki. És nem bánom a mai napig sem, mert semmit sem változott azóta! Nem hiszem, hogy egy ilyen ember, mint a volt férjem, vajon gondokozott-e azon, hogy mi is a család! Igaza van magának, hogy minket vetnek meg azért, mert elváltunk! De vajon azok tudják-e, hogy mennyi szenvedésünk van. hogy milyen boldogtalanok vagyunk, és tudják-e egyáltalán, hogy mi a magány??! Én tudom, hogy mi a magány és a fájdalom, mert a mai napig is szenvedek. Higgye el, nagyon szégyellem, hogy elvált vagyok, de lehetett-e volna tovább ilyen rossz házasságban élni?! így sem könnyű, de mégis annyival jobb, hogy nem vernek. Keserű az ételem, mert hiányzik mellőlünk valaki. Még most is sokat sírok. Főleg esténként, mert fáj a múlt, hogy mennyire akartam, hogy mennyire harcoltam mindenért, csak hogy meleg otthonunk legyen és teljes családi boldogság, de nem sikerült. Most is egy igazi családra, meleg otthonra vágyódom, de tudtom, hogy ez már nem lesz, mert már vesztettem! Nem hiszem, hogy a vágyam teljesülni fog, mert ki lesz az a férfi, aki mindezt megérti és szeretni fogja a gyerekeimet? Szeretetre vágyom, arra, hogy szeressenek engem is és a gyerekeimet is, hogy érezzük, hogy valakié vagyunk, és valahová tartozunk, és nem szégyellnek minket. Az, ami bennem van, azt úgy szeretném bebizonyítani, hogy mire vagyok képes, mint asszony és mint anya! Nagyon, de nagyon szeretem a gyerekeimet, de nehéz és rossz egyedül! Igaza van, hogy ma gyerekeket egyedül felnevelni emberfeletti feladat. Én is csak a gyerekeimnek élek, mert becsületes életre akarom felnevelni őket. Sokat foglalkozom velük, és nagyon jó gyerekek. Szófogadóak, önállóak, vigyáznak a rendre és kitüntetett tanulók. Eddig is csak egyest hoznak haza, mert tudják, hogy annak nagyon örülök. De a gyerekek felnőnek, kimennek a házból, és velem mi lesz? Ez az örömöm is elszáll, miért kínzó ez az élet?! Erre gondolni is rossz! Egyet értek magával abban, hogy az ebédet nemcsak megfőzni kell, hanem meg kell keresni a rávalót is. És milyen kevés a pénz! Szűkén élünk mi is. fizetéstől előlegig, előlegtől fillérig kiszámolok mindent. És egyre rosszabb! Számomra az a fontos, hogy meleg vacsora legyen hétköznap az asztalon, és vasárnap a „vasárnapi" ebéd. És a pénz tényleg csak a kosztra megy el. A divatot nem nézem, mert arra nincs, fontos az, hogy amink van, vigyázzunk rá és becsüljük meg, és főleg ami rajtunk van, ne divatos legyen, hanem tiszta! És még az emberek azt mondják, hogy nekünk még kirándulásra se telik, hát kérdem én: miből?! És mi a mi életünk? Tompul-e egy kicsit a fájdalom? Nem járok szomszédba, mert nem érzem ott magam jól. Látom és hallom a szép szavakat, ahogy becézgetik egymást és kedveskednek egymásnak, és ahogy ketten törődnek a családjukkal. S magamban kérdezem: nekem ez miért nem sikerült? Mikor munkából megyek haza és a blokk elé érek arra gondolok hogy üres lakásba lépek, ahol senki se vár és senki nem is fog jönni. De bele kell nyugodnom, hogy ez az én otthonom, a csonka kis családommal. És igaza van magának, hogy a férfiak azt hiszik, hogy a gyerektartás.fizetésével mindent elintéznek. Tisztelet a kivételnek! De nekik a „gyerektartáson” kívül milyen gondjuk van még?! Vajon szenvednek-e annyit, mint mi, küzdenek-e az életért, és gondolkodnak-e azon, hogy hogyan nőnek fel gyerekeik, és ma vagy holnap milyen napjuk van, és mit csinálhatnak??? Ne haragudjon, hogy zavartam, nehezen szedtem rá magamat az írásra, de az írása nagyon meghatott, tiszta igazság van benne. Egy szomorú szivű édesanya Jelige: Szeretnék már egyszer igazán boldog lenni! Hét 90/241 Újra itt a karácsony. Mikor e sorokat írom, nagyban folyik még a vásárlási láz, kicsi, nagy hajszolja az ajándéknak megfelelőt. Járjuk a boltokat és vásárolunk, az esti kirakatok fényei már a közelgő ünnepeket jelzik. Karácsony. A szeretet, a megértés, a jóakarata emberek ünnepe. Még az is, aki nem vallásos, ünnepel, mert a karácsony mindenki ünnepe. Ugyanis születésről van szó, egy olyan gyermek világrajöttéról, akit szeretettel és tisztelettel várnak és aki az egész világ reménységét hordja magában. Az emberi közösség ünnepe, mert karácsony után itt a háromkirályok napja, akik közül az egyik a legenda szerint fekete, ők tehát a Föld valamennyi fajtájának jelképei és mint ilyenek hozzák el a gyermeknek ajándékaikat. A karácsony a Föld ünnepe is. azé a Földé, amely éppen átmegy a téli napfordulón, hogy a favasz felé vigyen bennünket. Éppen ezért az ókorban a téli napforduló már a Nap ünnepe volt. Karácsony. Ilyenkor összejön a család. A zöld fenyő alatt az ajándékozásra, az örömszerzésre a szeretet kell hogy vezéreljen. Nem lehet önáltatás a vásárlási láz, nem játszhat szerepet a nagy buzgalomban az, hogy egész évi mulasztásainkat egy csapásra akarjuk jóvátenni. Néha úgy tűnik, hogy életszínvonalunkhoz képest túlságosan is elhalmozzuk egymást, és főleg gyerekeinket anyagi javakkal. Mindent elkövetünk, hogy gyerekünknek meglegyen mindene, beleértve a felesleges, ám divatos holmikat is. Azt hiszem, itt lenne az ideje, hogy önmagunkat, és gyerekeinket is megtanítsuk a pazarló dúskálás helyett a szerénység bölcsességére is. Nem akarok ünneprontó lenni, de ami a gazdasági helyzetünket illeti a közeljövőben, a növekvő árak, a munkanélküliség próbára teszi a máig is kispénzúeket. ezért Egyre több nő vállalkozik arra, hogy gyermekét egyedül nevelje föl - különösen Európában. Ha felteszik nekik a kérdést: miért is nem akarnak hozzámenni a leendő apához, a válasz például valahogy így hangzik: „-De hiszen biztosan elvenne! - ezt mondják a barátaim és a rokonaim, akiknek sehogyan sem fór a fejébe, miért kell nekem lányfejjel gyereket szülni. Fiatal vagyok még. gyereket akarok, és eszem ágában sincs sokáig várni vele. Férjhez pedig nem megyek, hiába duruzsolják a fülembe, hogy elrontom az életemet. A barátom, akitől a gyereket várom, meglehetősen el volt kényeztetve: mindig minden kívánságát teljesítették a szülei. Minden hétvégére jutott valami program; síelés, vitorlázás, házibulik. Most is ugyanúgy él, mint eddig. Egy szép napon, amikor az állapotomat már semmiképpen nem lehetett félreérteni, és mindenki erről beszélt, hirtelen - háromhónapi távoliét után - felbukkant. Előadta, hogy meghányta- vetette magában a dolgot, és ha akarom összeházasodhatunk. Biztos voltam benne, hogy nem magától jutott eszébe, hanem a szülei beszélték rá erre. Nem tagadom, örültem a látogatásának, hiszen rég nem láttam, de azt válaszoltam, hogy én ezt még meggondolom. Most is úgy viselkedett, mint egy gondtaa megszerezhető javak köre nem mindenki számára lesz egyforma. Valahol a lelkünk mélyén kell hogy kialakuljon más örömszerzési hajlandóság. Nem lehet tudni, hogy a most alakuló új tásadalmi berendezkedésben erősödik-e vagy gyöngül az a szellem, ami az utóbbi években csak az anyagi javakat részesítette előnyben. Lehetséges, hogy olyan állapot jön létre. amelyben nem az anyagiak eléréséért küzdünk majd. hanem előrelép az örömszerzés más formája. És mivel se többet keresni, se többet szerezni nem leszünk képesek. talán marad energiánk arra, hogy szeretetünket egymás iránt másképpen fejezzük ki. Hátha ismét visszanyeri ajándékrangját a könyv, hátha időt tudunk szakítani egy beszélgetésre az ünnepi asztalnál, hátha tudunk időt szakítani közös színházi látogatásra. Mindent összevetve felróhatja az olvasó nekem, hogy ebben a karácsonyi jegyzetemben nem a családi békességről írtam, hanem említettem a lehetséges gondokat is. Az életet azonban folytatni kell - ha nehezen is - meg kell keresnék, és remélem, meg is találjuk a módot arra, hogy beszerezhessük a mindennapok örömeit, mert az ember nem pusztítható el, mindig hinni kell egy szebb, boldogabb, új világban. Amikor a karácsonyfán meggyújtom a gyertyákat és szimbolikusan megrázom a kisded születését jelző kis harangot, hatalmába kerít az optimista hangulat - remélem nemcsak engem: a hit a jobb jövőben. Én hiszek benne. PLOCZEK M. ERZSÉBET dául, hogy föladom-e az albérletem abban a városban, ahol tanulok; ha igen akkor az ó szüleihez költözzünk, vagy az enyémekhez, ki fog vigyázni a gyerekre, ha be akarom fejezni az egyetemet - semmiről. Nem sokkal a látogatása után rosszul lettem, és két hétre kórházba kellett mennem. Még meg sem látogatott, mert halaszthatatlan vitorlázhatnékja támadt, és különben is: csak nem hagyhátta magukra a barátait. Egyre biztosabb vagyok benne, hogy ő akkor sem változna meg. ha összeházasodnánk. Hamarosan veszekedni kezdenénk, ő úgy érezné, hogy a gyerek és én korlátok közé szorítjuk. Egész viselkedése arra mutat, hogy fogalma sincs róla, mekkora felelősséggel jár egy gyerek. így aztán nem is tudom, miért mennék hozzá? Mi haszna lenne abból a kicsinek, ha egy év múlva elválnánk? Inkább megpróbálom egyedül befejezni a tanulmányaimat, és valami hivatás után nézek majd. Albérletemet fölmondtám, hazaköltöztem. Anyám vállalta, hogy gondját viseli a kicsinek, amíg én tanulok. Ha a barátom meg akarna változni, módjában állna, hogy bizonyítson. De én ebben nem hiszek. ” Nem akarok hozzámenni... 19
