A Hét 1990/2 (35. évfolyam, 27-52. szám)

1990-12-21 / 51. szám

Betlehem

A Hét olvasói közül egyesek talán még emlékeznek rá, hogy néhány csehmagyar ill. szlovák-magyar irodalmi kapcsolatokkal foglalkozó írásomhoz Pavel Lisý prágai festőművész rajzolt portrét. A hetvenes évek elejétől ismertem, midőn* a cseh rádióújságban felfigyeltem a hét jubilánsát megelevenítő rajzaira. Akkortájt a rádiósok fogorvosa voltam, s elég volt Jan Halas irodalmi szerkesztőnek (František Halas költő egyik fiának) szólnom, hogy a találkozást megszervezze.

Pavel Lisý sohasem használta ki, hogy asszisztensnőm is megkedvelte, szelíden elhárította ajánlatunkat, hogy ellenőrizzük s esetleg rendbe is hozzuk fogazatát. Rendelőmet azonban rendszeresen látogatta, munkám végeztével karonfogott és nagy sétákat tettünk vagy rossz idő esetén beültünk valamelyik kávéházba.

Sokat beszélgettünk a közép-európai népek kultúrájáról, egymásrautaltságáról, s mindarról, ami gátolja kölcsönös megismerésüket, közeledésüket. A legtöbbet azokról a személyiségekről, akik életművükkel előmozdították a megértést, mint a szótáríró František Brábek vagy a kultúrdiplomata Anton Straka.

Pavel Lisý sok hasznos tanácsot, útmutatást vagy szakirodalmat adott, hogy megkönnyítse kutatómunkámat és írásaimban megbízható forrásokra támaszkodhassam. ömaga is sokszor bújta magyar könyveimet, főleg a képanyagukat tanulmányozta, a Prágai

Magyar Kulturális Központ könyvtárába is eljárt.

Nagy élménye lett József Attila, akinek portréját a költő születésének 70. évfordulójára 1975-ben rajzolta meg a rádióújságnak. Mint akkor elmondta, már megismerkedésünk előtt olvasta költeményeit Kamil Bednár és Ladislav Hradský, továbbá Vilém Závada fordításában. (A válogatás „S čistým srdcem" címmel még 1959-ben jelent

meg a népszerű Svétová četba elnevezésű sorozat 202. köteteként.)

Lisý nagyapó korában sem felejtette el, hogy a szegénynépből származik és fodrászsegédből dolgozta fel magát jónevű festővé. Talán ezért értette meg oly jól a proletársorból jött magyar költő mondanivalóját. József Attilát nemegyszer szóba hozta és javasolta, hogy a cseh rádióban műsort kellene róla készíteni, folyóiratokban közölni

tőle verseket, hogy Csehországban többen is megismerhessék.

Egyszer a Szép Szónak azt a számát mutattam meg neki, amelyet teljes egészében a költő emlékének szenteltek. Áhítattal hallgatta, amit lefordítottam vagy a visszaemlékezésekről elmondtam neki. A rákövetkező alkalommal magával hozta a Kisjézus elé járuló háromkirályokat ábrázoló tollrajzát mondván:

FÉJA GÉZA és a csehszlovákiai magyar irodalom

A huszadik századi magyar irodalomban jelentős helyet elfoglaló Féja Géza a mi tájaink szülötte volt, s kilencven esztendővel ezelőtt, 1990. december 19-én a Léva környéki Szentjánospusztán született. Az 1918-as államfordulat után Magyarországon élt, de kisebbségi irodalmunk kibontakozását kezdettől nagy figyelemmel kísérte és hathatósan segítette. Pártfogó írásai egyrészt olyan magyarországi folyóiratokban jelentek meg, amelyek az utódállamokba került kisebbségi néptöredékek szellemi életével is rendszeresen foglalkoztak. A két háború közti időben két ilyen lap volt: az 1927 és 28-ban megjelenő Híd és az 1933-ban induló Láthatár. Ezeken kívül Féja főmunkatársa és budapesti szerkesztője volt a mi színvonalas irodalmi lapunknak, a Magyar írásnak (1932-1937) és lektora a Sziklay Ferenc és Darkó István által létrehozott Kazinczy Könyvkiadó Szövetkezetnek.

Az említett lapokban számos ismertetést közölt íróinkról és folyamatosan

kíméletlen támadásokat intézett a minőségi fejlődést veszélyeztető dilettantizmus ellen. „Inaszakadt elmélet született, hogy a toll minden magyar forgatója fontos nemzeti hivatást tölt be tekintet nélkül arra, hogy a toll szántotta barázdában tiszta búza vagy pedig gizgaz terem - írta. - Sok helyütt odáig ment a dolog, hogy valóságos dilettáns író-bokrok teremtődtek provinciális színvonallal és gőggel. A kritikát kezdettől fogva ártalmas valaminek nyilvánították, mintha rossz versekkel s regényekkel népet és nemzetet lehetne menteni. . . Pedig rossz vers, a gyenge regény, a szűk látókörű publicisztika, a partikuláris érdekeket simogató kultúra mind a magyarság emberi és nemzeti igényeinek tagadását jelentik. A dilettáns irodalom tehát távolról sem a nemzeti nyelv ápolója s fenntartója, hanem a nemzet nagy áldozatok és erőfeszítések árán megteremtett szellemi színvonalának megcsúfolása”.

Egy másik fulmináns írásban így pécézte ki a dilettantizmus akarnokait: „Vannak, kik műveik bűvkörébe burkolóznak, vannak, kik helyi irodalmi központokat szerveznek, s a partikularizmusból vallásos kultuszt csinálnak, vannak, kik a szerkesztőségi szoba fonnyadt levegőjébe s a beérkező világlapok lepedőjébé burkolózva az hiszik, hogy Európát látják, pedig igazában Zselízig és Szobráncig sem ér el a tekintetük.”

Ezek a felrázó, eszméltető írások irodalmi életünkben hasznos prevenciót gyakoroltak, mert olyan irodalmár tollából származtak, akinek a neve az egész magyar nyelvterületen ismert és tekintélye volt. Féja az írói pályáját versekkel kezdte, de aztán a publicisztika és szociográfia lett a fő műfaja. A két háború között népi ihletésű szellemi mozgalmakban, főleg a korszakos jelentőségű Márciusi Frontban rendkívül nagy szerepet töltött be, nagytehetségű parasztírókat (Sinka István, Szabó Pál) fedezett fel és Bajcsy-Zsilinszky Endrének is harcostársa volt. A parasztság szociális és szellemi felemelésének ügyét szolgáló falukutató mozgalomnak oszlopos tagjaként a legnagyobb irodalmi sikerét a Viharsarok című szociográfiai művével érte el. Ez a Magyarország felfedezése című könyvsorozatnak egyik vezérműve volt és nemcsak Magyarországon, hanem az egész magyar nyelvterületen forradalmi erejű eszméltető hatást gyakorolt. Egyéb munkái közül háromkötetes magyar irodalomtörténetét (Régi magyarság, A felvilágosodástól a sötétedésig, Nagy vállalkozások kora) és a Szabadcsapat című memoárját, „életregény”-ét emelem ki. Az utóbbiban bőséges szót ejt a kisebbségi irodalmunkkal való kapcsolatairól is. Nagy irodalmi tettnek kell nyilvánítani azt is, hogy könyvalakban ő adta ki először Ady Endre válogatott publicisztikai írásait (Jóslások Magyarországról, 1936).

Emlékező írásomban még egy kérdést vetek fel: vajon a mi részünkről megkapta-e Féja Géza a neki járó köszönetét? A kérdésre egy teljes és egy fél igennel lehet válaszolni:

A két háború közti időben irodalmi életünkben és sajtónkban nagy tisztelő