A Hét 1990/2 (35. évfolyam, 27-52. szám)
1990-12-14 / 50. szám
PETER CARTUR A megtermett férfi előbb csak dünnyögött, majd komótosan beszélni kezdett: — Az lehetetlen, uram. Szombaton esténként a városba megyek. Ma szombat van. A kapuban álló emberke szinte reszketett, ahogy előrehajolt és igyekezett megérteni a szavakat az oldalsó kerítésnél elzárt kutyák ugatása közben. Kicsi, élénk arca sápadt volt, gondterhelt, s a tekintete is nagyon nyugtalannak látszott. Valahogy úgy tűnt, mintha apróbb termetű lenne a kelleténél — amolyan töpörödött. A ruha nagy volt rá, szinte lötyögött rajta. Szemében bánat és tanácstalanság tükröződött. — Uram, Brown úr, kérem szépen, hallgasson meg ... Mivelhogy ez most tényleg igaz, nem lári-fári. Nagyon kérem! Brown úr komótosan rázta a fejét, de a tekintete éber maradt. — Ez ugyanis pontosan az, amit kerestem. Brown úr maga is látta. Mások is. Megesküdött, hogy való igaz. — Világos — mondta Brown. Majd köpött egyet, s még bólintott is. — Világos. S aki azt meri állítani, hogy nem láttuk, az hazug. — Értem én. Brown úr... Hisz kutató vagyok, pszichológus, a lelki jelenségek területén a lélek megnyilvánulásait kutatom, meg ehhez hasonlót. Ma éjszaka látnom kell ezt a jelenséget. A töpörödött emberke egy pillanatra behunyta a szemét és tisztelettudóan meghajolt a két kapufélfa között. — Értse meg, szombat este van. — De Brown úr, ez a mai éjszaka ... az utolsó alkalom. — Tán nemsokára visszajövök ... nem tudom ... — Én tudom. Brown úr — mondta az emberke, s közben az ujjait dörzsölgette. Az egyiken jókora aranyszínű gyűrű díszelgett. Aztán folytatta: — Dehát legfeljebb tíz percébe télik, többe nem. Nekem predig feltétlenül... Majd elhallgatott, de a tekintete szinte könyörgött. Ha úgy vesszük, magam is úgy vélem, megér annyit, hogy egyszer lássa az ember. — S maga ... maga biztosan tudja, hogy is néz az ki? — Láttam, amit láttam. Aranyszínű és tündöklőén fénylő. Sötétség kell hozzá, akkor látható. Koromsötét. Tulajdonképpen mozdulatlan. Egyhelyben van, csak kicsit mintha vibrálna. — Ez az. Brown úr! Ezt látnom kell! ^— Egyhamar nem megy, uram. Nekem a városba kell mennem. Brown elgondolkodva méregette az emberkét, s tekintetük találkozott. Látta, menynyire fájlalja a helyzetet. — Természetesen, ha egy kis értelmét látnám ... tán még meg is érné, hogy — szombat este lévén — itthon maradjak. — Egy percébe kerül csak ... csupán egy pillanat. — Már mennem kell. — Számomra nagyon értékes lenne. Brown úr. Roppantul nagy! — Mégis mennyi? — Nekem ... nekem pénzem nincsen. — Hm... — Hétszáz mérföldet utaztam stoppal, hogy ideérjek. Brown egyre a fejét csóválta, majd megjegyezte: — Szép gyűrűje van ... Na jó, hadd menjek már a városba. Az emberke leengedte felemelt karját egészen a csípőig. Aztán ismét felemelte, majd önmaga is a különös formájú gyűrűre pillantott. — Ezt, ezt sajnos nem adhatom önnek. Brown megvonta termetes vállát, hátrább lépett, és megfogta a kiskapu kilincsét: — Ezt most be kell zárnom, hogy a kutyádat elengedhessem ... És ne ólálkodjék az udvarom körül, ha a kutyákat szabadon engedtem! — Ne ...! Várjon ...! Magáé lehet a gyűrű. Brown csak pislogott hozzá: — Nem értem ... — A magáé lehet. A hatalmas termetű férfi ' kinyitotta az előbb becsukott kiskaput, ami elválasztotta őket, és elvette a gyűrűt. Aztán Brown kezében sercent a gyufa, és meggyújtotta az asztalon lévő lámpát. A gyűrűt meg csak egyre forgatta vaskos ujjai között. Sandán nyugtázta ravaszságát. Aranyszínű, de mégsem arany. Ahhoz súyos, hogy arany vagy más nemesfém legyen. Túl nagy is az ilyen töpörödött emberke ujjára. Brown felhúzta a gyűrűt a kisujjára, hogy mutassa, mennyire szoros, milyen kicsi. A vendég férfi ezalatt nyugtalanul járkált de aztán megtalálta a hálószoba ajtaját. Brown nyersen lökött rajta egyet: — Menjen csak nyugodtan. Megfizette. Nincs itt semmi, amitől tartania kellene. Az emberke azonban félreállt, és maga elé engedte Brown urat. Mint egy szétfreccsent aranypaca. olyan volt az ágy fölötti látvány. Úgy két méternyi magas és méternél szélesebb lehetett. Brown úr felröhögött: — Sem itt, sem ott, egy lélek sem sehol. igaz uram? Én tudtam, hogy ez nem valami lelki lény. Úgy vélem, hogy ön éppen a lélekért fizetett, az érdekli. Persze, én egy szóval sem állítottam, hogy ez valami lelki lény. — Brown úr, csak azt nem értem, az nem megy a fejembe, sehogysem, hogy ön át tudott rajta hatolni. — Pedig igaz — nevetett a hatalmas termetű férfi. — Úgy igaz. Nézze! — Várjon! Megyek én is, várjon! Az emberke előbbre lépett, mintha még mindig nem lenne biztos a dolgában, s ujját a férfi karjára tette: — Mehetünk. Együtt léptek az aranyszínben tündöklő ködfoltba. Ezúttal a termetes férfi számára egészen másként festett a dolog, mint máskor. Ahogy beértek a ködfoltba, erős bizsergés futkározott a bőrén. Azelőtt nem érzett semmi ilyesmit, csupán egy kis légáramlatot. Vissza akart hát lépni, de feltartóztatta az emberke meglepő erélyessége. Brown urat szinte tolta maga előtt. A bizsergés egyre elviselhetetlenebbé vált. Úgy tűnt, hogy abból az ujjából ered és hullámzik erős lökésekkel, amelyiken a gyűrű volt. Brown vonakodott hát és megpróbált visszatérni a hálószobába, amit jól ismert. De ekkorra kiértek a ködfoltból. A hálószoba, amit olyannyira ismert, nem volt sehol a láthatáron. De még a ház sem s vele együtt odalett az éjszaka is. Nappali fény vette őket körül. Meg közönséges hétköznap egy olyan világban, ahol a fű égszínkék, amilyet Brown még soha nem látott, fák helyett nyeszlett, ágatlan tövises iglickék kapaszkodtak a rózsaszínű égbolt felé, amelyen három gigantikus méretű Napot látott. A termetes férfi végül is megszabadult szorongásától, elkáromitotta magát, és arccal a ködfolt felé fordult. A töpörödött emberke azonban a fejét rázta: — Brown úr, épp most bizonyítottuk be. A ködfolt eltűnt. Eközben az emberkén furcsa változás jelei mutatkoztak. Úgy tűnt, hogy egyre növekszik a térfogata, belenő a ruhájába. — Sajnálom, Brown úr. Csak azzal a gyűrűvel juthattam át... vagy azzal a valakivel, akinél van. Ezek szerint ez csak ön lehetett. — Ez őrültség. Hol vagyok ...? Aztán a termetes férfi elhallgatott, és a Napokra esett a tekintete. Önkéntelenül végigsimított a homlokán. — Otthon. Minálunk... Majd talál magának más ködfoltot, hisz megvan a gyűrűje. Aztán hazamehet... haza ... magukhoz. — Hogyhogy ...? Ködfoltot? — Bizonyára hall majd mindenfélét. Különféle vadabbnál vadabb szóbeszédet. Nálunk is vannak ám lelkizések! Legyen kutató! Kövesse, ahogy a szóbeszéd tartja! — Dehát... — Sok szerencsét. Brown úr! Ezzel az emberke sietve megfordult és elindult azon a különlegesen kékszínű pázsiton. Ahogy egyszer visszapillantott látta, hogy Brown magatehetetlenül követi tekintetével. Egy pillanatra megtorpant, de aztán sietett tovább. Nemsokára a tüskés iglicék közé ért, majd végleg eltűnt Brown szeme elől. Vércse Miklós fordítása VALAMI KÖZBEJÖTT... Nagyszerű új állás van kilátásban, minden elő van készítve: az iratok mappába rendezve, a ruha kivasalva. Az esélyek jók. Bemutatkozás holnap reggel kilenckor... Aztán eljön a nagy nap, és — nem csenget a vekker, a vonat az orrunk előtt elmegy... az állás ugrott Sok ember lő gyakran ilyen vagy ehhez hasonló „öngólokat": ha a tudásukat kell próbára tegyék, vagy valami fontosat kell elérniük, gyakran állnak saját útjukba. Balszerencsés véletlen vagy egyfajta sajátos pszichikai védőstratégia ? Amerikai pszichológusok már régóta foglalkoznak azokkal az apró trükkökkel, melyeket sok ember — többnyire egyébként tudattalanul — alkalmaz, hogy kivonja magát a nagyobb próbatétel alól. Ha valaki egy fontos megbeszélés előtt „elfelejti" felhúzni a vekkert, ostobának tűnik ugyan, de nem kell szembenéznie egy esetleges kudarccal. Az utólagos feltételezés pedig, hogy „egészen biztosan megkaptam volna az állást, ha nem követem el azt a kis hibát" — kényelmes kibúvót kínál: a zavartalan önértékelés nem szenved csorbát, hiszen a személyiség ügyesen elkerült egy potenciális vereséget Steven Berglas, a bostoni egyetem pszichológusa úgy véli, hogy ennek a sajátos személyiségzavarnak a gyökereit — mint a legtöbb pszichikai zavarét — a gyermekkorban kell keresni. Azok a szülők, akik egyrészt nagy követelményeket támasztanak gyermekeikkel szemben, másrészt esetleg gyakran megdicsérik őket még mielőtt bebizonyították volna képességeiket, hajlamossá teszik gyermekeiket az öncsalásra. Sok ilyen gyermek túlzott önértékeléssel éri meg a felnőttkort, de csak kevés bátorsággal a különleges erőt igénylő feladatokkal való szembenézésre. Némelyek egész életükben megpróbálják mindenféle furfanggal elkerülni vélt tehetségük bizonyítását, vagy legalábbis a tudattalanak állandóan ilyen „öncsaló" manőverekre készteti őket. Tipikus öncsalók az állandó pechesek, akiket a környezetük ráadásul többnyire sajnál is, a „képzelt betegek", akik állandó „szenvedéseikkel" biztosítják, hogy kihúzhassák magukat a kényelmetlenségek alól, a patologikus mentségkeresők, akik bármilyen sikertelenségükre találnak magyarázatot és az „állandó áldozatok", akik olyan jól érzik magukat a „szenvedő" szerepében, hogy helyzetük javulását többnyire ők maguk akadályozzák meg minden eszközzel. Berg/as szerint különösen hajlamosak az öncsalásra a popsztárok, a színészek, és általában azok az „üstökösök", akiket egy-egy divatáramlat — vagy egyszerűen csak a véletlen segít gyors karrierhez. 23
