A Hét 1990/2 (35. évfolyam, 27-52. szám)
1990-12-14 / 50. szám
Rovatvezető: CSANAKY ELEONÓRA KOSZTOLÁNYI DEZSŐ Fiam még első elemibe járt, mikor egyszer hazajövet azt kérdezte tőlem, miért nem szerették Petőfit a portások? Elámultam, gondolkozni kezdtem. Tudtommal e jeles költőnk ellen — legalább testületileg — sohase foglaltak még állást portások. Később rájöttem, hogy tanítónője nem a portásokról beszélt, hanem a kortársakról. A hatéves kisfiú nem értette a szót, s olyannal helyettesítette, melyet ösmert, aztán képzeletével legendát szőtt köréje. így tanuljuk meg tulajdon nyelvünket is, bűvös félreértések által. Mennyi ilyen rejtélyes szóra emlékszem magam is gyermekkoromból. Az óvodában imádkoztuk a Hiszekegyet/ hiszek Mi Urunkban. Akkoriban már tudtam, hogy micsoda az a Mi, micsoda az Urunk, és micsoda az a ban. Minthogy azonban e szócsoport mindig együtt szerepelt, azt képzeltem, hogy a miurunkban egyetlen szó, s valami nagyon fényes, lebontott tárgy lehet, egy kehelyhez vagy egy aranyserleghez hasonló. Valahányszor hallottam, évekig ez a kép jelent meg lelkemben. Sőt — bevallom —, olykor még ma is. Pesti Hírlap, 1927. március 6. Ha más nyelven ... Ha más nyelven beszélek, mindig kissé elfogódott leszek, de bátrabb, egyenesebb. Meg vagyok fosztva attól, hogy a szók közötti csenddel, az ezredik árnyalattal hassak. Mégis bizonyos szabadságot ad ez. Általában azt tapasztaltam, hogy a kellemes dolgokat anyanyelvemen tudom inkább közölni, de a kellemetlen dolgok — fölmondani egy régi hü alkalmazottnak, vitatkozni egy szerződés kétes pontjaitól, gorombáskodni a pincérrel, szemébe vágni valat kinek a nyers és kínos igazságot — könnyebben mennek más nyelven. Szerelmet vallani az anyanyelvemen óhajtok, de szakítani idegen nyelven. Verset írni magyarul, de kritikát lehetőleg portugálul. Pesti Hírlap, 1927. március 20. Anyanyelv Ma egy érdekes, sokat hányódott és tapasztalt úrral jöttem össze. Az mesélte ezt a históriát : Fiatal koromban tizenkét évet töltöttem Argentínában. Aránylag nem is kellett sokat küszködnöm, Buenos Aires tündérváros, az emberek kedvesek, lovagiasak, jók. Csak egyetlen dologgal tusakodtam keményen: a nyelvvel. Fél év alatt valahogy gagyogtam spanyolul, a másik fél év alatt már beszéltem, társalogtam is. Gyakran azonban bizonytalanságot éreztem. Még mindig az agyammal beszéltem, nem az ösztönömmel. A következő évben határozottan önállóságra tettem szert. Voltak kitűnő napjaim, mikor minden úgy ment, mint a karikacsapás, de bizony akadt baljós, rossz napom is. Ezt elpanaszoltam barátaimnak. Azzal vigasztaltak, hogy csak akkor tudok majd tökéletesen, ha spanyolul álmodom is. Hát a harmadik évben ez is megtörtént. Képzeljék, spanyolul álmodtam. Roppant örültem. Folyékonyan írtam-olvastam, leveleztem. Egy kereskedelmi cég alkalmazott, jó fizetéssel. Anyanyelvem ködbe veszett. Ha olykor kezem ügyébe esett egy hazai újság, átlapoztam, a földre ejtettem. Magyar ismerősöm egy se volt. Csak spanyolokkal érintkeztem. Buenos Aires-i nőt vettem feleségül. Tetőtől talpig spanyol lettem. így múlt el tizenkét esztendő. A sors úgy hozta magával, hogy a háború előtt haza kellett jönnöm. Hajóra szálltam. Ebben a pillanatban elfogott valami tétova izgalom. Visszafelé végigéltem azt a tusát, melyet itten vívtam. Vajon mit fogok beszélni az otthoniakkal azon a nyelven, melyre édesanyám tanított? Még nem mertem véglegezni, hogy mit felejtettem, mit nem. Amint európai földre léptem, izgalmam növekedett. Ausztriában itt-ott már hallottam magyar szót. Tátott füllel, tátott lélekkel fogadtam magamba. Milyen idegenszerű volt és régies és édes és igaz. Elhatároztam, hogy a határállomásnál megszólalok. Mindent előre kiterveltem. Leszállók, bemegyek a vendéglőbe, s vásárlók egy cigarettát. Összeszedegettem azokat a szókat, melyek öntudatom mélyén még sértetlenül aludtak. A mondatot is megfogalmaztam: „Kérek egy cigarettát.” Végre berobogtunk. Mindenki magyarul beszélt. Tüstént leugrottam a kocsiból, a vendéglő felé rohantam, hogy megtörjem tizenkét évi némaságomat, mert most tudtam meg, hogy az, amit idegen nyelven fecsegtem, csak némaság volt. Szájam hozzácsücsörítettem anyanyelvemhez, mint csecsemő, mikor szopni készül. Többször ismételgettem magamban: „Kérek egy cigarettát... kérek egy cigarettát ..." Emlékszem, valami borfiú ácsorgott a vendéglő ajtajában. Én feléje közeledtem, mint aki döntő próbára készül, halálos lámpalázban. Ekkor pedig olyasmi történt, .amit ma se tudok megmagyarázni. Rátekintettem, kinyitottam a szájam, s szeméremből vagy ijedelemből ezt dadogtam: — Ich bitte eine Zigarette! Pesti Hírlap, 1927. május 22. NAGY ZOLTÁN RAJZA
