A Hét 1990/2 (35. évfolyam, 27-52. szám)
1990-12-14 / 50. szám
Magyar égtájak SZEMELVÉNYEK KARRAI ALJAI ÍRÁSTUDÓK MŰHELYÉBŐL NAGY ZOLTÁN MIHÁLY Amit megtehetsz BÁLLÁ D. KÁROLY (Kárpátalja) MIKÖZBEN DÉLUTÁN Csoóri Sándornak Talán csak kérkedik, hogy nem meri. talán csak bor és gőz és esteli homály, ahogy a színre árad. talán csak mímelt alkony-vádak. de mégis ottfelejt a mozdulat, kihűl a léc: magányos parti pad. s a léket kapott éjszakákon csónakvizet merítget Kháron. talán csak intelem, hogy nem szabad, talán egy felvert, álma-hu/ló vad. avagy a nedvek tévedése: szőlőn a jégeső verése. talán csak jel egy téli hajnalon, ahogy kísért a részeg alkalom, ám férget irt a józan érdek, míg átjárják a lassú mérgek a kőbe vésett átkok titkait talán csak egymaga, csak ő van itt, és vért hörög egy dé/e/őttön, mert mellkasa a végső börtön, amelybe bűzlőn, elrohadva végleg halomra hullnak kíntalan remények, miközben délután és meghatón esőzik végre kinn a szürke ón. (1990) Pilláját lassan emeli, rámnéz a mélyből apám. Ünnepi gyertyáink fénye megriadt madarak szárnyaként rebben : fölfelé nyomakvó gyökér gyanánt rögöt mozgat, feltör a földből apám hangja. Ütődnek szívem elnyűtt bársonyára szikla-súllyal szavai a számonkérésnek. Itt, igy mit tehetek? Vergődöm a megőrült Idő vasmarkában. Kérdőjellé kalapáltatván az égi zengéssel reám sújtó Rettenet által, mutassam talán mentségül önnön gyengeségemet? De hisz egy vagyok immár nagy bűnömmel, bélyegét bőrömről majdan sereglő éhes nyüvek se marják le. Jaj, hogy nem tudom fölmutatni büszke sáfárként a rámbizott Remény mindennapi parazsát! Amelynek melegével oltalmazni felhatalmaztattam mindazokat, akik védtelenek a Kor vérünk áramát dermesztő havas dühe ellen. Szidjál, apám. A szégyen lobogó lángpalástját magamra öltöm engedelmesen. Beborít ez a tűz, belül a lélek zúzmarás ága tavaszt idézőn rügyet mégse ígér. Hidegebb bennem a lélek-űr, mint sötétséggel kitapétázott földszobádé. Harminchét éveim mint lebárdolt emberfők puffannak az avaron, velük őszi szél iszonyú futballt játszik. Jajjal burkolni óvón létem romjait honnan hódítsak erőt? Segíts, apám. Lomboztasd bennem a föltámadás gyönyörű hitét. Nyújtsd ki a földből halott kezedet, oldozd el bennem a dac telivér ménjét. Ültess nyergébe lehessek újra Minden Rontások ellen konokul szegülő Akarat! A halottak mindenhatók. Csak a halottak mindenhatók. Szenny a kezükhöz immár nem tapad, szivük tisztásán alattomos szándék párduc-ugrásra fölajzottan nem lapul. Mennyi áhított titok az elsüllyedve távolodó Fekete Csónakok lassan ringó nyugalmában! Ott, a titkok letéphetetlen leplét egy végső mozdulattal magukra rántó. Lehanyatlottak közt hat éve már az én apám. Ringatózik csendesen a föld alatti létbe lepazarolt bölcsesség fenséges tükrén. Hallod-e könyörgésemet, apám? Add, hogy megtaláljam idefönt a harc örömének elrejtett aranyat. Ha lélek-ág roppan, ha mellkas-vért szikrát hány, akkor is! Méltán alku ragacsos gyalázata ne bénítson többé. Legyen erőm a földbe-vágyakozás kötél-vastag erővonalait emészteni! Mert van még időm. Csak időm van már. Létem romjait a mindennapok boronafogaival termő mezövé megművelni, beléje az újjászülető Remény megmentett magjait karom ősi törvényének hódoló lendülésével elszórni. Leköpöm a pokoli ábrát, ha fennen hirdeti, hogy Istennek elfajzott fattya az Ember! Mert nem! Megáldván elméjét égieknél zengöbb hatalmak birtokával, lehet-e másképp?: rátalál egyetlen igazi ellenfelére. Önmagára, igen. Teszem tehát, amit karmos kék kínokkal viaskodva megtehetek: hiszem az Értelem napfényü pengéjének suhogását! Hogy a földről nem a történelem, de a bennük lakozó szörnyeteg döggé alázottan lefordul! Akkor, ama eljövendő Kor küszöbén túl a szégyen lángos palástját testemről fáradtan leoldom, apám. Magamra öltöm a győzők egyszerű köntösét. FERENCZI TIHAMÉR E TÁJ Ilyenkor te döbbenj rá, lélek, e táj emelt föl, hogy én tarthassam őt fénybe, időbe, csillagokba. Ahány szót kimondok róla, annyit veszít súlyából, és emelkedik szívem fölé. Ahány szín-mozaik kockát rakok ki róla, annyi kép áll össze a múlandóságból, megtartó emléknek, rólam. MIKOLA BALZSAN SZENT IVÁN ÉJ Hrabovszkij szimfóniáját hallgatván Eljött az éj, fantom-szülő irtózat A furcsa, híres éjjel: Szent Iván. Szemét forgatva, éhen, átok-szókat Rikolt a vén bagoly az odvas fán. Acsarkodó kutyák vonító násza. Szerelmes béka kéjt kérve kér. Jánosbogár becsal gyékénybe, nádba, — Baljóslat útjain a bűn kísér. Kifent pengével hív a balta téged. Vedd kézbe! Sújts nagyot! Lehull Ivász. Kacaj, jajszó és tánc — mélységbe réved. Mocsár vonaglik. Ébredez a láz. Mint kék halott, a foszforló fatönkre Bászávrjuk fürgén ugrik fel, s kiált. Eltűnik később, hangja véle szökken. Kezével már nem nyúl a kincs után. Te meg bolyongj, botolj bozót bogába. Vadrózsa tépjen, tombolj, tébolyulj! Magához vonz az ős vaspántos láda, Öleld magadhoz, ingoványba hullj! Akár kígyók csúsznának szerte-széjjel — Vészjó/só hangon csobbanjon a láp! Sötét, igéző, rém-szavú az éjjel. Csak ének fénye csillanthatja át Nyíló virágon rémes fantom-fények, Páfrány-levélen táncoló üdére. Ivász: Iván becézve Bászávrjuk: férfiboszorkány, ukrán népmeséi alak lento: zenei szakszó; jelentése: lassan ’ Minő előjel: vágy vagy végítélet? Éntőlem, mondd csak, választ mért remélsz ? Egyetlen szó sem hagyja el a számat. Halk flóta bús dalába hallgatok. Ó, távozz tőlem, hagyj el, csúf varázslat, Elhagyjatok igéző csillagok! Csak pirkadjon! Csak jöjjön lágy fenséggel A hajnal-lento, s én boldog vagyok. Mert értem, mit takart legenda-régen az ős-szépségű, naiv, bölcs titok. Fordította: Balia D. Károly 12
