A Hét 1990/2 (35. évfolyam, 27-52. szám)
1990-07-20 / 29. szám
HALLOTTUK OLVASTUK LÁTTUK KÖNYV Konrad Lorenz: A civilizált emberiség 8 halálos bűne „A föld túlnépesedik, s ez a szociális kapcsolatok túlkínálatával mindannyiunkat arra kényszerít, hogy ellenük alapvetően „embertelen" módon védekezzünk, továbbá a túl sok egyed szűk térben való összezsúfolása közvetlen agressziót vált ki. A természetes életteret elpusztítjuk, miáltal nemcsak azt a külső környezetet romboljuk le, amelyben élünk, hanem az ember önmagát is'megfosztja a felette álló teremtés szépségének és nagyságának tiszteletétől." Ez tehát az első két halálos bűn. A nemrég elhunyt kiváló Nobel-dijas tudós, az „etológia atyja" voltaképpen egész életfilozófiáját foglalta össze, élete alkonyán e rövidke kötetben 1972-ben. „Az élőrendszerek strukturális tulajdonságai és működészavarai" című bevezetés után íme a nyolc főbűn, fejezetcímekben: Túlnépesedés — Az élettér elpusztítása — Versenyfutás önmagunkkal — Az érzelmek fagyhalála — Genetikai hanyatlás — A tradíció lerombolása — A dogmák ereje — Az atomfegyverek. Nincs módunk arra, hogy valamennyit ismertessük, csak a legfontosabbakra térhetünk ki. Például: „Az emberiség versenyt fut önmagával. A technológia egyre inkább saját pusztulásunk árnyképét vetíti előre, és az embert minden értékkel szemben vakká téve, megfoszt bennünket az őszinte emberi elmélkedési tevékenységhez szükséges időtől". Nemkevésbé ijesztő a negyedik bűn, t. i., hogy minden mély érzelem és indulat eltűnik az elpuhulás, a technológia és a farmakológia előrehaladása következtében, s az ötödik, amely szerint „genetikailag széthull az emberiség". Bármennyire furcsa, az Apokalipszisre emlékeztet engem ez az indulatos könyvecske, az etológus Lorenznek e költői szövege. Mert nem kevésbé apokaliptikus látomás az utolsó három bűn sem. Az ötödik, hatodik, amely a tradíciók lerombolásának következtében előállt helyzettel foglalkozik, hetedik, amely szerint az emberiség egyre erősebben dogmásítható, s hogy ennek mi a következménye, azt épp ma s épp mifelénk aligha kell külön kihangsúlyozni. S végül a nyolcadik: az atomhalál. A magyar kiadás, sajnos, borsos ára ellenére, minőségen aluli fűzött kiadvány, azonnal szétesnek lapjai, amint hozzányúl az ember. Ennek ellenére úgy gondolom, fölöttébb hasznos olvasmány, ha egyáltalán hozzáférhető mifelénk. (cselényi) Gyulai Pál válogatott művei A Magyar Remekírók sorozatban jelent meg Gyulai Pál kötete, amely az író legkiemelkedőbb írásait tartalmazza. A Szépirodalmi Könyvkiadó 34 évvel ezelőtt adta ki Gyulai válogatott munkáit, időszerűvé vált tehát az új megjelentetés, hiszen 1956 óta több nemzedék is felnőtt. Irodalmi körökben is kevesen ismerik olyan mértékben Gyulai Pált, mint illenék, pedig valamikor az ö munkássága hatott a legpregnánsabban a magyar irodalmi szellemre, életre. Bár kis termetű volt, de annál harciasabb. Szerencséjére a magyar irodalomnak. Halálakor, 1909-ben Ady versben emlékezett meg róla: Harcos Gyulai Pál címmel: „Jó, hű csatárok szégyenkezve halnak, / Vitéz kis úr. Gyulai Pál úr, / Azt üzeni, hogy nincs vége a dalnak: / Nem halt meg ő, csak befordult a falnak. / Kis Erdélyország, kis sorsunk vidéke, / Küldte ide, hogy hábofogjon, / Mert az apróknak harc a menedéke / S vérbeli magyart megölne a béke. / Hát ő verekszik, bevágtata a bajba / S végtelenül sok a magyar baj, / Ő belevág, nem gyáván töpreng rajta, / Hajh, kivesző, de legjobb magyar fajta ..." A több mint 1 200 oldalas kötetben megtaláljuk Gyulai legjobb regényét: az Egy régi udvarház utolsó gazdáját; a Bírálatok című ciklusban Kemény Zsigmond regényeiről, elbeszéléseiről, Zilahy Károly munkáiról és legfőképpen Jókai Mór regényeiről mond bírálatot. A dramaturgiai dolgozatokban Katona Bánk bánját s 1863-as augusztusi előadását, továbbá Szigligeti Lelencét, Jókai Dózsa Györgyét stb. elemzi. Tanulmányaiban főképp Petőfi Sándorral és a magyar lírai költészettel, majd gróf Széchenyi Istvánnal mint íróval foglalkozik és vázolja Széchenyi utolsó éveit. Két nagy monográfiájával találkozhatunk még a könyvben. Az egyik Katona József Bánk bánja, valamint Vörösmarty életrajza. Végül név- és szómagyarázatokat találunk, majd Gyulai életrajzi adatait. A kötetet az időközben elhunyt Kovács Kálmán Író, kritikus állította össze értő gondossággal. Ignotus írja Gyulairól: „Gyulai Pál elsőrendű értékelő volt, s való, hogy legtöbb megállapítása, ha nem is végérvényesen, de ma is megáll... Ő, a szenvedélyes politikus, szenvedélyesen tiltakozott a politikának a költészet fölé való tolakodása ellen, s ö, a szenvedélyes magyar, a csökönyös puritán, gyönyörű elfogulatlansággal mindig csak a költészet törvényeihez mérte a magyar irodalom minden jelenségét..." (Dénes) CSONKA NEKROLÓG Tiszteltem Bartusz nénit, és azt hiszem, ő is elfogadott engem. A nyolcvanadik évéhez közeledett már, amikor megismertem, s rácsodálkozhattam az általa teremtett különös világra. Egy tájegység szülöttei voltunk, s úgy látszik, a csallóközi táj mélyen bevésődött mindkettőnk leikébe. Meghitt otthonná, majd műteremmé varázsolt lakásában gyakori vendég voltam, s olykor órák hosszat elüldögéltem csodálatos képei előtt. Ekecs egykori tocsogó rétjei, az ott botlófának nevezett mesebeli füzek, a fényes tollú madarak, a kivénhedt szerszámok, paraszti eszközök és használati tárgyak, a kéméndi viseletben pompázó büszke menyecskék és a biliárdozó nyalka ficsúrok jól megfértek egymás mellett a falon. Úgy festette meg mindegyiket, ahogyan egykor eleven valóságában látta. Gyermek- és ifjúkorában oly mély lehetett a képi meglátása, hogy mikor ecset került a kezébe — igencsak idős korában, ahogy hírlik, hetvenéves volt már —, a látens képet mintegy előhívóba kellett csak mártania és tökéletes színeiben szinte felragyogott. Csak naiv festő tud olyan hűen és őszintén ábrázolni, ahogyan ő tudott. Ha a csehszlovákiai magyar kultúrára gondolok, hirtelen az jut az eszembe, alkotóink vannak már bőven, jóval több, mint amennyi művész, de Bartusz Júlia csak egy volt. Sok évtizeden át, mint hamu alatt a parázs, lappangott benne a tehetség, míg a puszta véletlen folytán hevesen fel nem lobogott. Vagy talán nem is véletlen volt ? Szinte mindegy. Mint sok más esetben, nála is a tény a fontosabb. Nálunk ő teremtette meg a magyar nemzeti kisebbség naiv festészetét. Elfacsarodik az ember szive, ha rágondol, munkájának lesz-e folytatása. Tudatában volt annak, hogy amit csinál, egyedi és érték. Mégis hányszor megkérdezte, tényleg az? Mosolyogva bólogattam, tudván, hogy minden művész kételkedik, a hangos, öntett is, méginkább a szerény. Eleinte a hozzá legközelebb állók előtt is restellte amit csinál, hiszen olyan gyermetegnek tűnt. Elgondolni is rossz, mi történt volna képeivel, miként bontakozott volna ki a tehetsége, ha nincs mellette a neves szobrász fia. Lehet, hogy azt tette volna, amit egykor Süli András, hogy megsemmisíti saját keze munkáját? Elég lett volna egy lekicsinylő ostoba megjegyzés, mert minél eredetibb a tehetség, annál törékenyebb. Szentgyörgyi Albert szavai jutnak az eszembe, „Van egy téveszme — írja —, hogy a lángelmét nem lehet elnyomni, az utat tör magának. Csodát tör utat) Nincs könnyebb dolog, mint egy lángelmét elnyomni, mert az nagyon érzékeny. Azt úgy el lehet fújni és taposni, mintha ott se lett volna?' Túlzás lenne azt állítani, hogy Bartusz Júlia lángész volt, inkább őstehetség, akinek a sors nem adta meg a lehetőséget, hogy akkor bontakozzék ki, amikor esetleg azzá válhatott volna. Korai árvaságából sarjadt szeretetéhsége nem önsajnálatot termett énjében, hanem világmeglátást, harmóniát és derűt. Elég tájékozott volt a képzőművészetben. Megpróbálta ő is alkalmazni a perspektívát, de könnyű volt lebeszélni róla, talán mert ismerte Henri Rousseaut, Piroszmanit és a magyar naivokat is. Az utóbbiak közt a hely őt is megilleti. Ez év június 1-jén, 86 éves korában helyezték örök nyugalomra a kéméndi temetőben. Koporsója fölött meditálva, miközben a ráncos képű anyókákat néztem, odaképzeítem közéjük Marinka Dallos fehér gyászban sirató asszonyait, ki tudja milyen asszociáció folytán. Búcsúzóul azt hiszem, méltóbb gondolatot keresve sem találtam volna. Méltatására viszont nem tartom illetékesnek magam. CSICSAY ALAJOS „Mikor fognak végre a diákok fizetést kapni?" — tette föl a kérdést Zsolt barátom, frissen érettségizett gimnazista. Csodálkoztam a kérdésen, van még egypár ország, ahol a diák fizet is azért, hogy tanulhasson. A magyarázat pedig nagyon egyszerű. Képzeljük csak el, hogy egy átlagos középiskolás napi 7—8 órát tölt munkahelyén, azaz az iskolában. Ha igazán jó szeretne lenni, további 3—4 órát tanul. Mivelhogy fiatal, nem árt néha úszni vagy teniszezni egyet, elmenni moziba, meghallgatni kedvenc együttesének új felvételeit, elmenni az énekkari próbára vagy a nyelvtanfolyamra. Ehhez társul a háztartásban való segítség, a reggeli és esti mosdás, az ebédszünet stb. Ha jól számolok, a végeredmény kb. 25—26 óra naponta, tehát évente több mint 30 nap, amellyel nem tudunk „elszámolni". Hogy a diák mégsem bolondul bele és látszólag mindent győz, nem meglepő. A sok felsorolt tevékenység közül valamelyiket csak tessék-lássék, felületes módon végzi. Ha a kedves Olvasó a tanulmányi kötelességekre gondol, eltalálta. A diák tehát eleve felkészületlenül megy az iskolába, amivel együttjár a kudarc (rossz jegy formájában), majd a következő kudarc (a szülők „elismerő szavainak" formájában). A kudarchelyzetek feszültséget, neurózist eredményeznek, néhány év múlva pedig jöhet a stressz, a gyomorfekély, a magas vérnyomás ... Eddig az átlagos diákról volt szó. Képzeljük el, hogy olyan diák is van, aki a felsorolt tevékenységeken túl valamiben az átlagosnál nagyobb tehetséggel rendelkezik és tehetségével élni is akar. Az átlagos diáknál máris sokkal többször érheti kudarc. Sok diákot láttam sírni azért, mert rossz volt a bizonyítványa, vagy egyszerűen azért, mert szülei vágyának eleget téve egy képességeit meghaladó tanodát látogat s nap mint nap győződik meg arról, hogy ő „rossz". Ezt a sírást még elfogadnám, bár megérdemelne egy külön misét. Sokkal furcsább, amikor egy diák azért sír, mert valamiben „nagyon jó". Azt a valamit komolyan veszi, mindent feláldoz érte (még az uszodát, mbzit, sőt néha azt a bizonyos kislányt is), ennek ellenére nap mint nap gyomorgörcsökkel ébred, reszketve megy az iskolába, nyögdócsel az órákon. Mindehhez elég egy szakbarbár pedagógus, vagy éppen bal lábbal kelő „tanító bácsi" és a kudarcélmény tovább fokozódik. Menekülési lehetőség pedig nincs. Mert ha a munkahelyemen nem tudok az elvárt szinten teljesíteni, ha hülye a főnököm, ha nem kapok (ki tudja hányadszor) prémiumot, ha nem fűtik az irodát, vagy életveszélyes műhelyben dolgozom, beadom a felmondásomat, két hónap múlva odébbállok. Ezt a lehetőséget a diák nem kapja meg. Le KELL érettségizni, be KELL fejezni a sulit, egyébként „semmi nem lesz belőled fiam, mehetsz kapálni". S ezek után vajon jogtalannak tűnik-e a kérdés: Mikor kapnak végre a diákok fizetést? LOVÁSZ ATTILA 9
