A Hét 1990/2 (35. évfolyam, 27-52. szám)

1990-12-07 / 49. szám

Bohuslav

MARTINI!

1890-1959

A Prága felé vezető főútvonaltól délre, a cseh-morva határvonal mellett festői környezetben fekszik egy romantikus városka; Polička. Itt, a Szent Jakab templom tornyában született 1890. december 8-án a toronyőr és egyben cipészmester fia Bohuslav Martinu. Életútja, melyet századunk politikai áramlatai ugyancsak megbélyegeztek, viszontagságos volt. Egész életében, mégha külföldön élt is, hazáját forrón szerető cseh zeneszerzőnek vallotta magát, mégis csak jóval halála után, 1979-ben temették el hazai földben. Szeptember elsejétől a poličkai temetőben sírja fölött ott áll már bronzszobra is — Milan Knobloch alkotása — olyan ifjúnak mutatva őt, amilyennek szülővárosa ismerte őt.

A kis Bohuslav zenei adottságai már kora gyermekkorában megnyilvánultak, ami a családban nagy meglepetést keltett, mivel elődei kivétel nélkül kimondottan zenei antitalentumok voltak. A hangszerek közül a hegedű vonzotta legjobban a gyermeket, s páratlan muzikalitása folytán rövidesen aktív

tagja lett Polička kamaraegyüttesének. Alig múlt 15 éves, amikor szinte csodagyerekként felveszik a prágai konzervatórium hegedű tagozatára. Hamarosan átváltott azonban az orgonaszakra, mert ott tanították a számára oly fontos zeneszerzést is. Iskolai pályafutása azonban nem volt valamit fényes. Csapongó fantáziája és egyénisége nem bírta az iskolai fegyelmet, s a rendszeres tanulás helyett inkább mindennap az operában ült, koncertekre és színházba járt. Nem csoda hát, ha 1910-ben „javíthatatlan hanyagság" címén a konzervatóriumból távoznia kellett.

Ezután magánúton képezte magát, hegedűórákat vett — nyomorogva bár, de kitartott Prága mellett, s hogy némi megélhetése legyen, a Cseh Filharmónia kisegítő hegedűse lett, ott valahol a harmadik pult vidékén. Később, amikor Václav Talich felfigyelt rá és apróbb szerzeményeire, rendes tagnak szerződtette, hogy a hangszerelés titkait a gyakorlatban is elsajátíthassa. Ebben az időben kerítette bűvkörébe a későromantika és az impresszionizmus, főleg Debussy, akinek a Pelleas és Melisand c. operájának zongorakivonatát sajátkezüleg másolta le. Ettől kezdve a francia behatás egész életére rányomja bélyegét. Közben Josef Suk (1874—1935) osztályának is hallgatója lett, de most sem jutott el tanulmányai legális befejezéséhez. Sorsdöntő pillanat volt életében, mikor Talich bemutatta Prága közönségének a francia Albert Roussel (1869—1937) szimfóniáját, a La poéme de la forét-t. Ez a mű olyan lázba hozta Martinüt, hogy mindent otthagyva, szinte fillér nélkül Párizsba ment, és Roussel növendéke lett. Kezdetét vette életének új szakasza, amely életre szóló barátságokat hozott és megindította alkotásainak hosszú sorát. A második világháború nemvárt prob-HALLOTTUK

OLVASTUK

LÁTTUK

KÖNYV

Barátság és szerelem

A Brilliáns könyveket nem szükséges bemutatnunk olvasóinknak, hiszen megtettük már ezt a közelmúltban, amikor a sorozat első nyitó kötetéről, az „Anyaságról" adtunk hírt, áttekintést. Mára azonban újabb két kötetről számolhatunk be, melyeket minden bizonynyal kegyükbe fogadnak az olvasók.

A „Barátság" halványzöld kötésű könyvecske, Bacon soraival — „barátság nélkül vadon a föld" indítja útjára a sok-sok aforizmát, közmondást és szólásmondást, amelyek immár bevonultak a köztudatba.

Nem akarok ünneprontó lenni, de Hamvas Béla (1897—1968) sorai felett sokáig töprengtem, végül is úgy döntöttem, hogy tovább adom, minden kommentár nélkül. íme: „Soha az emberiség nem volt még oly közel ahhoz, hogy valahány lény csak van, annyi dúvaddá váljon, és lesből egymásra vicsorogjon. A tömegvallások erőszakos kollektivizmusa felszín, alatta oly ember él, aki már majdnem kész a vele egy fedél alatt élőt, csak azért, mert különbözik, reggelre megfojtani. Mindenkinek, aki ma kezét valaki felé nyújtotta, megszégyenülten át kellett élnie, hogy éppen azt nem értik, ami az egyetlen lényeges." Nyilván Hugo gondolatából sem cseng ki valami nagy bizalom az emberek iránt, amikor ezeket írja; „A könyv hideg, de biztos barát."

Petőfi Sándor a barátságról az alábbiakat jegyezte le: „Hogysem tíz barátot szerezzek képmutatással, inkább szerzek őszinteségemmel száz ellenséget.

Végezetül a barátságról szóló könyvecske olvastán bizony oda jutunk, hogy eleink nem valami túlzott bizalmat tápláltak a „barátság" iránt. De legyen igaza a régi közmondásnak, mely szerint: „Egy jó barát, száz atyafi!"

A „Szerelemről" szóló kötet borítóját halvány-rózsaszínűre tervezték. A szerelemről szóló bölcsességek és igazságok sorát pedig Chamfort szavaival kezdik: „A szerelemben minden igaz, és minden hamis: ez az egyetlen dolog, amelyről nem lehet képtelenséget mondani." Charles Baudelaire egy kissé ironikusan gondol a szerelemre, mondván: „A szerelemben az a bosszantó, hogy olyan bűn, amelyben nem lehetünk meg cinkostárs nélkül." Schiller viszont határozottan leszögezi, hogy „Csak a reménytelen szerelmes tudja, hogy mi a szerelem."

A kötetben sok szép klasszikus, ma már „himnikus" számba menő verset is találunk a szerelemről. Bajos lenne mind felsorolni, de ízelítőül az ismertebbek közül talán Petőfi: Mi a szerelem, Heine: Énekek éneke, Goethe: Szerelmes, minden alakban és Apollinaire: Madár dalol című verse az, amely gyakran felcsendül a szerelmesek ajkán.

De nagyon szépek Sárközi György sorai, a „Virágének" c. verséből idézünk: „Ha legyőzném ajkadat, ha szolgálnád ajkamat, nem volna virradat, nem volna alkonyat!"

A szerelem örökös, kiapadhatatlan téma az irodalomban s művészetekben, áldás és gyötrelem, viseljük hát alázattal, s türelemmel. Motesíky Árpád

HANGLEMEZ

Gyermekkorunk lexeb dalai

A kedves olvasó bizonyára csodálkozik a cím láttán. Magyarázatot kell fűznünk hozzá: a „Nosztalgia '80" alcímet viselő lemez szerzőgárdája nem más, mint a hajdan (nemrég?) oly sok izgalmat kiváltó híres-hírhedt rockzenekar, a BEATRICE legénysége, élén a „Nemzet Csótányával", Nagy Feróval. Ajándék ez a lemez mindazoknak, akik meg tudták őrizni magukban a Fekete Bárányok

— a Beatrice, a P. Mobil s a Hobo Blues Band — tiz-tizenkét évvel ezelőtt fénykorának őszinte lelkesedését, igazságkereső szenvedélyét, szabadságvágyát és naiv hitét, s nem hajlandók beérni a töméntelen menynyiségben ránk zúdított lélektelen és ostoba szabvány-slágerekkel, az agymosást kitűnően szolgáló diszkó és a lakodalmas rock „műremekeivel". Ajándék azoknak, akik még ma is hiszik, hogy az IGAZI rock: művészet, hogy a Beatles, a Rolling Stones, a Who, a Pink Floyd avagy az Illés, az Omega, a Locomotiv GT — s természetesen a Beatrice

— dalai dacolnak az idővel

Első pillantásra a Beatrice lemeze a manapság oly divatos nosztalgia-albumok sorába tartozik, valójában azonban semmi köze az édes és könnyes és bús emlékezésekhez: ezek a dalok mit sem vesztettek aktualitásukból; ez a zene ma is felszabadít, lázit, lehengerel, és mámorít; a RICE szerzeményeinek „udvariatlan" szókimondása. Nagy Feró szemérmetlen, provokatív bohóckodása és nyelvöltögetése ma is fellelkesíti a „veterán" és újdonsült „ricséseket" és — remélhetőleg — erősen nyugtalanítja a rózsaszín szemüvegek viselőit, s a „gyengéd széplelkeket".

De miért is oly izgalmas és idegesítő a Beatrice produkciója? „Miért van oly sok gond velem?" — kérdezi Nagy Feró is a nyitó számban, a TOPIS BLUES-ban. A kérdésre némileg választ ad a következő szerzemény, a MIT AKAROK MÉG, melyben a parodisztikusan előadott úttörödal sorai közé ostorcsapásként ható mondatok keverednek: „Az országnak harmada éhen gebed, az éhség, a szenny marja fel testedet — éhhalálra ítélt ez a rend ..." Micsoda disszonancia! S KATICABOGÁRKA önvallomása sem vidámabb: „Kizárva önmagámból, tartom a szám, amíg szétrobbanok; a gyújtózsinór holnapra leég

— nem marad más, csak bombatölcsér!" a

lémák elé állította Martinút. Hazájában 1938-ban járt utoljára, s amikor Párizs elesett, francia feleségével, viszontagságos úton az Egyesült Államokba emigrált. Itt főleg komponált, s régi barátja, a karmester Szergej Kussewitzky volt az, aki egyengette útját. A háború után visszatért Európába s elfogadva Paul Sacher — nem egy Martinu mű inspirátora és bemutatója — meghívását, Svájcban telepedett le. Csehszlovákiában persona non grata, nemkívánatos személy lett, müvei nem feleltek meg a rezsim kultúrpolitikai szájízének, így hazáját soha többé nem látta már. 1958 telén súlyos gyomorműtéten esett át. 1959. augusztus 28-án a liestali szanatóriumban hunyt el.

Martinu rengeteget és sokféle műfajban, de mindenkor közérthetőt alkotott. Szinte alig van műfaja a zeneirodalomnak, amelyet kisebb-nagyobb sikerrel ne müveit volna. Életművének mégis három súlypontja van, nevezetesen a Dvorák szimfonikus zenéjének folytatását jelentő hat szimfóniája, zongorára, hegedűre és csellóra írott versenyművei és 14 operája. Az idei Prágai Tavaszon — bár különböző társulatok előadásában, de egy ciklus keretében — először szólalt meg mind a tizennégy mű, melyek között olyan remekek is vannak, mint a Kazantzakis Akinek meg kell halnia című regénye alapján készült Görög passió és a nálunk is műsoron szereplő álomopera, a Julietta.

VARGA JÓZSEF

javíthatatlan énekes ezt követően ígéretet tesz a megjavulásra: „A zárt osztályon jók leszünk!" (ZÁRTOSZTÁLY), s javulást bizonyítandó pedagógiai célzatú dalocskával áll elő — a mindenkori szülő „örök érvényű" szavait halljuk: „Hát hiába beszél neked az ember? Mikor jön meg végre az eszed ? Sírba teszed szegény anyádat — s vedd tudomásul: mától vége a csavargásnak!” (NEM NEKEM TANULSZ) A pedagógiához — pontosabban a történelem oktatásához — a következő szerzeménynek is van némi köze: az AMURI PARTIZÁNOK DALA jön, természetesen Nagy Feró feldolgozásában, majd ismét egy kérdés hangzik el: MINEK ÉL AZ OLYAN?, s mivel a kérdés is és a válasz is fölöttébb komoly, derűt és optimizmust sugárzó dallal kell oldani a hangulatot, s máris száll az ének: „Az én világomban mindig kék az ég; hajamat borzolja a tavaszi szél... Búzavirág-koszorú, itt senki sem szomorú — ÉLJEN, ÉLJEN, HURRÁ" (!!!) A nevelés kérdései iránti érdeklődést az ÜSS A KÖLÖKRE című szerzemény is bizonyítja, melyet a Rice a neves angol punk-zenekartól, a Ramonestöl vett át, cseppet sem véletlenül. A kitűnően szerkesztett lemezt egy kitűnő szám zárja — azokhoz, azokról, szól, akik a „város peremén", a társadalom peremén élnek, akik nélkül valóban „pompásan vezetik a világot", s akiknek a léthelyzetét, reménytelen jelenét mi sem jellemzi jobban, mint a kegyetlenül őszinte cím: NINCS HELYED.

Azon szerencsések közé tartozom, akik ez év augusztusában a budapesti Petőfi Csarnokban tanúi lehettünk a régi Rice „feltámadásának". Örvénylő, kavargó, forrongó tömeg ünnepelte a zenekart. Nagy Ferót — a „hőskorszak" éveiben az egybegyűltek többsége talán még az óvodában játszott, ott és akkor azonban szinte mindenki „felnőtt" az együtteshez. Remélem, a régi-új Rice-produkció nálunk is megtalálja a közönségét, éppúgy, mint tíz évvel ezelőtt — annak ellenére, hogy a hangszóróból egyre hangosabban szól a nóta: „Julcsa, hol a bugyi kulcsa T

G. Kovács László