A Hét 1990/2 (35. évfolyam, 27-52. szám)
1990-11-23 / 47. szám
— Sáfáry László — aki 80 évvel ezelőtt, 1910. november 16-án született és a szovjet fronton 1943-ban pusztult el — a harmincas évek csehszlovákiai magyar Író- és kritikusi köreiben közszeretetnek örvendett. Ilyesmit a legismertebb költőinkről sem lehet elmondani. Mécs Lászlónak például a sok magasztaló méltatás, elismerés mellett kíméletlen támadásokat is el kellett viselnie, mégpedig a legjobb kritikusoknak tartott Fábry Zoltán, Komlós Aladár, Szalatnai Rezső és mások részéről. Györy Dezső is nagyon sok kritikai elismerést kapott, de attól kezdve, hogy az ellenzéki sajtóból átállt az aktivistákhoz, a régi táborából folyamatosan rossz kritikával illették. Sáfáry közkedveltségét leginkább azzal lehet magyarázni, hogy íróemberként a politikai csoportoktól, klikkektől független maradt, s nemzeti és szociális érzékenységét mélyről fakadó, ágálástól mentes, szemérmesen tiszta emberség hatotta át. Számos hazai kritikusa (Barta Lajos, Fábry Zoltán, György Dezső, Lányi Menyhért, Sinkó Ferenc, Szalatnai Rezső, Tamás Mihály, Vozári Dezső, Zapf László, stb.) közül ezt a csendes, de lüktető emberséget a legszebben a Verhovina című kötetről író Fábry fogalmazta meg: „Sáfáry a tájélményt szociális élménynyé fokozza. A valóság pozitív idillé szépül és szépségpontba sűrűsödik... A tájélmény primérsége a verhovinai nyomorúságból olyan leheletszerű finomságokat csal elő, hogy az — tisztaságában — felér az öklös lázadással és szuronyokat tördel." Ha meggondoljuk azt, hogy Fábry e sorok írása idején, 1935-ben még szélsőséges rappista volt, és gyakran a legangazsáltabb szocialista lírikusokat (Forbáthot, Földes Sándort, Morvay Gyulát) is „menekülő lírában" marasztalta el, akkor a Sáfáryról írt minősítést a saját kritikai koncepciójával ellentétben álló nagy elismerésként könyvelhetjük el. Sáfáry a nyilvánosság előtt direkt módon sohasem tárta fel politikai gondolkodását, de a családjával, szüleivel és húgaival folytatott levelezésében erről is többször szót ejtett. Elsőéves budapesti egyetemistaként, 19 évesen így vallott: „Végre megtaláltam azt a társaságot, ahol a legtöbbet tanulhatok... a pesti Sarlósok, a parasztkérdéssel és az új magyar középosztály kialakításával foglalkozó Bartha Miklós Társaság, a Kassák Lajosféle Munkakör azok a helyek, ahová bekapcsolódtam, illetőleg amelyekhez eljárok; mindenesetre kissé baloldalibb ez a társaságom, mint az eddigi, és mondhatom, hogy ezek alkotják a magyarság szellemi elitjét...; mióta látom, hogy ilyen emberek is vannak, tízszer olyan kedvvel tanulok." Politikai-világnézeti tájékozódásának, forrásának egyik legszebb megnyilvánulása az 1933. március 15-i levelében olvasható: „A németországi eseményekkel szemben undort és irtózatot érzek, de épp úgy szemben állok a bolseviki terrorral is. Szembenállók minden olyan rendszerrel, mely fegyverrel avatkozik az egyén életébe, és ököllel akarja elintézni a szellem kérdéseit. Krisztus, Galilei, Petőfi, Gandhi közelebb állnak hozzám, mint Hitler meg Sztálin, mindig is közelebb álltak." Rövid életét, 33 évét Sáfáry szakadatlanul nehéz szociális körülmények között élte le. Munkácson született, a családja az 1918-as államfordulat után a csehszlovák állampolgárságot nem kapta meg, s földmémök apja igen sokszor állás nélkül volt. A gimnáziumot magánúton végezte, s az osztályvizsgákat és Sáfáry László 1930-ban a családszerető és szülőtisztelő fiú ezt az ellenkezést szelíd határozottsággal hárította el: „Nagyon szeretném, ha nem néznék ellenséges szemmel művészi beállítottságomat és verseskönyvkiadási terveimet — írja egyik levelében. — Ezek ellen nem lehet semmit sem tenni, annyira az életemhez tartoznak és közel állnak ahhoz, amit az emberek boldogságnak neveznek, én pedig önkifejtésnek." Apostoli szegénysége, krajcáros gondjai sem keserítették el: „Én magam nagyon sok életkedvvel és gondolattal vagyok teli..., a gondokkal pedig úgy vagyok: a vas csak keményedik az ütésektől." Mindennapi nehézségeiért, gondjaiért bőven kárpótolta őt az, hogy a költői törekvéseinek és társadalmi-szociális elképzeléseinek megfelelő baráti környezetben mozoghat. „Személyesen ismerem Fábiánd dr.-t, a Bartha Miklós Társaság elnökét Kassákot, Simon Andort, s akármikor találkozhatok Szabó Dezsővel, Móriczcal — írja a már idézett 1929-es levelében. — Tegnap itt volt Pesten Balogh Edgár, s igen megörült nézi költő munkácsi szülőháza az érettségi vizsgát a magyarországi Sátoraljaújhelyen tette le. 1929-től 1941-ig a budapesti egyetem bölcsészkarának magyar-latin szakos hallgatója volt. Tanulmányai feltűnő elhúzódását nem hanyagság okozta, hanem főleg a szociális kényszerűség miatti kenyérkereső állásvállalás. Éveken keresztül kollégiumi nevelő, felügyelő volt, és egy ideig a Muharay Elemér és Győrffy István által létesített Művész Stúdióban szervezőként dolgozott. A budapesti irodalmi életben az avantgardista jellegű Kórus folyóirat szerkesztőségi tagjaként vett részt. A nyári szünidőt az egyetem évei alatt is a családja körében Munkácson töltötte, és — amint azt a Munkában című versében megénekelte — földmérő apja munkálataiba segédmunkásként gyakran bekapcsolódott: „Az apám itt dolgozik néhány legénnyel, / közéjük állok én is, / húzom a mérnöki láncot, / csöveket ütök az erősszagú füvek közé, / búza nő ezen a három holdon tavaszszál." Az ilyen munkás-kiruccanások folyamán ismerte meg a falusi magyar és ruszin szegénység életét, a hírhedt verhovinai nyomort, s az élményei aztán a költészetében is hangot kaptak. Szociális tapasztaltságát és érzékenységét 1930 nyarán a sarlósok szociográfiai vándorlásaiba való beugrással gazdagította. Jövőjéért aggódó szülei az irodalmi tevékenységére egy ideig rosszallóan néztek, de Salary László szülei a trónból etKezeli lábon lapot olvassák. A fényképet Sáfáry a fronton még megkapta kém, névről már ismert. Odaadtam neki az Antheus-t. mintegy neki ajándékoztam, alkalmasint meg fog jelenni a pozsonyi Napban." A családjának többször beszámol egyetemi sikereiről, egyik professzorának, a klasszika-filológus Huszti Józsefnek kiemelöen elismerő véleményéről, s örömmel közli azt is, hogy versei iránt nemcsak Darkó István és Györy Dezső érdeklődnek, hanem egy amerikai magyar lap is. Egyetemi tanulmányaiból egy értékes dokumentum is fennmaradt: Nyugat-európai ízlésáramlatok hatása a felvidéki költészetben című tanári szakdolgozata, melyet később doktori disszertációvá akart fejleszteni. Mivel ezt a témát kritika- és irodalomtörténet-írásunkban eddig senki sem érintette, fontos, hogy Sáfáry munkája az irodalmi nyilvánosság elé kerüljön. A közel 60 oldalas dolgozat rövidített változata ilyen elgondolással jelenik meg a Tóth László által alapított Régióban, az Irodalmi Szemle pedig Sáfáry 80. születési évfordulója alkalmából öt levelét közli. A tanári gyakorló éve alatt és a tanulmányai befejezése után Sáfáry a szülővárosában, Munkácson tanított: az 1939—40. iskolai évben a ruszin—magyar tanítóképzőben, 1941 —1942-ben pedig a magyar gimnáziumban. 1942-ben katonai behívót kapott és a frontra kerülve a következő évben ö is a Don-kanyari katasztrófa áldozata lett. Két verskötete (Lendület, 1931; Verhovina, 1935) az egyetemi tanulmányi ideje alatt jelent meg Munkácson. A magyarországi kritika is felfigyelt rájuk, de nagyobbrészt szükmarkúan bánt velük. A Lendületről Illyés Gyula mondott érdemlegesebb véleményt: „Sáfáry László legtöbb verse alig több négy-öt sornál — írja. — A kontúrok, a villanó impressziók veszélyes művészete ez, amely vagy sikerrel jár, vagy nem ... Úgy festészetben, mint irodalomban a mindent kipróbált mesterek szokták szinte a maguk szórakoztatására űzni ezt a finom japános formát. Olyat, aki fiatalon erre tette fel egész művészetének sorsát, csak egyet ismerek, Simon Andort, akinek külső vonásokban Sáfáry láthatóan rokona. Ha Sáfárynak legtöbbször nem is sikerül ez a sok tapasztalatot kívánó lendület, amikor sikerül, élvezettel nézi kis munkáját az ember, s szívesen figyeli a részleteket is, amikben valóban van művészet vagy művészetre való hajlam ... Ez a füzet még olyan hatást tesz, mint holmi vázlatkönyv, tele különböző értékű tanulmányokkal. Érdekessége, jelentősége a remélhető nagyobb műtől függ." (Nyugat, 1932,1., 50. 1.) Illyés megállapításai találóak, igazak. A Lendület legtöbb „apró verse" valóban csak költői skiccnek, ötletrögzítésnek hat és a kötet egészére Simon Andor gyakorolt erős hatást. Simonnal — aki Móricz Zsigmond veje volt — Sáfáry már 1929-ben összeismerkedett, egy ideig náluk lakott és a kórusban is együttműködtek. 1929-es levelében jókora baráti túlzással „a fiatal magyar költők legnagyobbjának" nevezi öt. Simon a nagy visszhangot keltett első kötetei után végleg belesüppedt egyetlen versmodelljébe, de Sáfáry sikeresen túljutott ezen a buktatón. Az apró verssel való hosszas kísérletezései művészi haszonnal is jártak: költői nyelvezete és gondolkodása tömörré vált, és a képi eszközei is kialakultak, de igazán „hosszú"-nak mondható versei sem itt, sem azután nem születtek. A Verhovinaban már készen van az a költő, aki a líránkban jelentős értéket és egyéni szint jelent. Többször is öntudatosan avantgárd költőnek mondja magát, de nagyon szelíd, letisztult avantgardizmus az övé, olyan mint Kassáké 1930 után: csak a szabadvers és a rimtelenség alapozza meg. Tanári szakdolgozatában realistának is nevezi magát, és ezt az önminősítést el lehet fogadni. A szó eredeti értelmében vett re-10
