A Hét 1990/2 (35. évfolyam, 27-52. szám)
1990-11-23 / 47. szám
••• Mikor október első Vasárnapjának délelőttjén néztem-hallgattam a bécsi tv szokásos sztereokoncertjét, melynek első felében — mint már annyiszor — Leonard Bernstein vezényelt, nem sejthettem, hogy egy hétre rá világgá repül a hír: Leonard Bernstein halott. Szinte felfoghatatlan, hogy ez az örökmozgó, kirobbanó vitalitású ember — ma már nincs közöttünk, s csupán tizenöt hónappal élte túl idősebb nagy pályatársát, Herbert von Karajant. Ők ketten századunk második felének bár nagyon is eltérő, de vitathatatlanul irányadó karmester egyéniségei voltak, s akik hála a hang és képrögzítés egyre tökéletesebb vívmányainak, szinte felbecsülhetetlen értékű zenei anyagot hagytak ránk és az utókorra. Bernstein 1918. augusztus 25-én született az észak-amerikai Massachusetts állambeli Lawrenceben. Rendkívüli zenei tehetségének jelei már tízéves korában megmutatkoztak, s ami a legjellegzetesebb voriása, hogy érdeklődési köre kezdettől fogva univerzális. Ennek tudatában nem csoda hát, hogy az érett művész világjáró útlevelében foglalkozását illetően egyetlen, de mindent kifejező meghatározás áll: muzsikus. Az idén — abból az alkalomból, hogy a Deutsche Gramophon hanglemeztársaság 25 kompaktlemezen és népszerűén beszélni. De nemcsak ilyen téren volt missziót betöltő oktató, hanem igazi zenepedagógus, mikor oly szeretettel foglalkozott ifjú zenészekkel nyaranta rendezett kurzusain. A csupán hetvenkét évre méretezett — igaz rendkívüli intenzitással élt és végigcigarettázott — életút külön hatalmas és roppant jelentős része Bernstein zeneszerzői működése. A világ hanglemez-katalógusait végignézve szembeötlik szimfóniáinak — leghíresebb a harmadik a „Kaddisch", ez az amolyan requiemszerü gyászima, miséinek és más hosszabb-rövidebb alkotásainak sora, no, és ami nevét tényleg kitörölhetetlenül beírta a zenetörténetbe, legismertebb musicalja, a „West Side story". Ez a világvárosi környezetbe transzponált Rómeó és Júlia-történet, mely ezer színben és ritmikában a műfaj Mont Blanc-i magasságba emelt remeke, mely még nem volt és aligha lesz túlszárnyalható. Nem tudom feledni a hatvanas évek legelején kapott elementáris és megismételhetetlen élméoyt, mikor egy estére és éjszakára — én az éjfélkor kezdődő pótelőadáson láttam — a brünni „filmvárosról" lehozták és levetítették ezt a Broadway-produkció alapján készült filmremeket. Mint zeneszerző, élete nagy céljának ugyanannyi hangszalagkazettán megjelentette most már lezárt karmesteri végrendeletét — megjelent nyilatkozatában is az ált: Muzsikus vagyok, aki a komponálástól kezdve az oktatásig a ZENE sok-sok területén működik. Ide tartozik a vezénylés is ... És a nagyközönség előtt éppen ez a tevékenysége teszi a legismertebbé. Első sikere 1943 novemberéhez fűződik, mikor Bruno Walter helyett, minden előzetes próbalehetőség nélkül, a New-York-i Filharmonikusok élére állt. Ezt a merész, de sikert hozó fellépését — különben egykoron Toscanini is így kezdte — követően évekig a társaság vezető karmestere lett, majd tőlük megválva függetlenítette magát, s a világhírű amerikai karmester a világ összes élvonalbeli zenekarával dolgozott. Legkedvesebb zenekara a New- York-i és az izraeli mellett a Bécsi Filharmónia. Felvételei az utóbbi években nem steril stúdiókban, hanem élő hangversenytermi előadásokon készültek, s képi formájukban is meg lettek örökítve. A tv jóvoltából, még a nem kimondottan komolyzene-rajongónak is vizuális élvezetet jelent Bernsteint pódiumon látni. Azt a Bernsteint, aki a legjobb értelemben vett „showman". akinek érzelemgazdag mimikája, kezének és egész testének a zenével összehangolt, illetve az átélésből adódó mozgáskultúrája („Bernstein jelenség") elválaszthatatlan karakterisztikus megnyilvánulása volt. Jómagam hangversenyteremben, Budapesten az Erkel Színházban, csupán egyszer találkoztam a karmester Bernsteinnel, de annál többször a képernyőn, élvezve-látva őt úgy, ahogy zenészeit irányítja. Repertoárja — Haydntól Coplandig — teljes két évszázadot foglalt magában. Az utókor azonban valószínűleg rövidesen a Mahler-dirigens címkét fogja nevéhez illeszteni, mert az utóbbi évtizedek Mahler reneszánsza elvitathatatlanul az ő — szavai szerint: Mahler zenéje állt hozzá a legközelebb — érdeme. Minden bizonnyal sokan emlékeznek még a képernyőről azokra az ismeretterjesztő sorozatokra, melyek keretében Bernstein, a pedagógus, előadásokat tartott a zenéről. Előadott, tanított, magyarázott és szórakoztatott, de úgy, hogy hallgatóságát — az ifjúságot ott a koncertteremben, és nézőit a képernyő előtt — magával ragadta azzal a közvetlen egyszerűséggel, természetes könnyedséggel, mellyel a legelvontabbnak tetsző zenei fogalomról is tudott és kimondottan feladatának tartotta megalkotni, megteremteni a „nagy amerikai operát", azt a zenés-színpadi müvet, mely ritmus- és dallamvilágában, tartalmában, eszmei töltésében híven fejezi ki Amerikát, annak minden jellegzetességével. Egy kísérletet tett — 1983-ban mutatták be Houstonban „Quiet place" azaz „Békés hely" című operáját, melyet hat előadásra a Staatsoper is átvett, s így a tv jóvoltából mi is láthattuk ezt a müvet, mely azonban, sajnos, nem hozta meg a várt eredményt, s nem ismétlődött meg a „Story" sikere. Mélyen vallásos ember volt. Minden koncertje előtt már a pódiumon állva, pálcáját összekulcsolt kezében tartva rebegett el egy fohászt. A szabadság eszméjének is lelkes apostola volt, így nagy lelkesedéssel jött Újév napján a már falmentes Berlinbe, hogy vegyes kelet-nyugati művészek élén vezényelje el Beethoven Kilencedikjét. Ezt vezényelte június első napjaiban is Prágában azon a koncerten, mely élete utolsó hangversenye volt. . . VARGA JÓZSEF Eltűnt az arcokról a mosoly. Valahogy nem tudunk kedvesek lenni egymáshoz, nem tudunk egymásra mosolyogni, előzékenyek és megértőek lenni mindennapjainkban. Aki már figyelmes lett erre, bizonyára elgondolkodik azon, mi okozza ezt a szomorúságot haragot vagy apátiát az emberek arcán. Valóban csak az áruhiány, a benzináremelés vagy a szegényebb karácsony perspektívája? Vagy sokkal komolyabb okaink vannak rá? Úgy látom, hogy polgártársaim újra FÉLNEK. S miért is tagadnám: újabban én is félek. Fölütötte a fejét a bizonytalanság. No nem az a fajta létbizonytalanság, amely biztos velejárója egy szigorú reformfolyamatnak. Hazánkban felütötte a fejét a politikai bizonytálanság. Már a nyári hónapok folyamán világossá vált, hogy egy potenciális nyelvtörvény követelésénél, tárgyalásánál, peticiós aláírásgyűjtéseknél nem a nyelvtörvényről van szó. Az ellenségkép-keresés kiváló rendezői és politikai manőverként eredményes lett. Az ember sétál az utcán és lassan nem mer megszólalni anyanyeivén, mert egyszerűen egy potenciális felforgatót, a nemzet ellenségét látják benne. Hónapokon keresztül folyt és folyik egy magyarellenes uszító hadjárat, amelynek köszönhetően megtudtam, „mi minden vagyok". Destabilizáló elem, ellenség, nacionalista, gyűlölködő, elnyomó elem, amelytől az országot félteni kell és jogi normákkal, legiszlatív úton meg kell akadályozni, hogy szóhoz jussak, mert a felsoroltak mellett én, a kisebbségi, még asszimiláló erővel is bírok. S közben kénytelen vagyok meghallgatni, hogy egyesek nem a szabadságra, az országra, a szebb és elviselhetőbb jövőre esküdtek fel, hanem a NEMZETRE. Kategorizálni ugyan nem kategorizálta senki ezt a fogalmat — legalábbis senki azok közül, akik oly vehemensen használják —, de politikai DEMAGÓGIÁRA csodálatosán felhasználható. A pohár betelt — hangzott el a nyelvtörvényjavaslat tárgyalásának napján a parlament előtt tüntetőktől. Igazuk van. A pohár betelt Minden kezdetben látható a vég, és az az igazi politikus, aki ezt a véget időben látja. A nyelvtörvényjavaslat megvitatásával és a vele kapcsolatos hisztériahadjárattal csak ELKEZDŐDÖTT valami. Akkor, amikor óriási szüksége van e kis országnak a politikai stabilitásra, higgadt gondolkodásra, kompetenciák megvitatására. szabad helyhatósági választásokra, okos jogászokra és közgazdászokra, szóval akkor, amikor a jövőnket kezdjük építeni, elindítanak egy demagógiahullámot, tüntetésekkel, sztrájkokkal fenyegetőznek, a kormány és a parlament (a szabadon megválasztott parlament!) lemondását követelik. Tavaly ilyenkor majdnem fegyelmit kaptam, mert kimentem a diákokkal tüntetni — most tanárok sora viszi ki még ALAPISKOLÁS tanulóit is azért tüntetni, amiről nem is tudják, mi az. Azt írtam, hogy eltűnt arcunkról a mosoly. A parlamentben úgy látszik 4nem. Az egyik demagóg szónokot egyszerűen kiröhögték társai. Nem tudok szabadulni a gondolattól: 1932-ben Hitlert is kiröhögték a Reichstagban ... LOVÁSZ ATTILA o
