A Hét 1990/2 (35. évfolyam, 27-52. szám)

1990-11-23 / 47. szám

A csehszlovákiai magyarok fóruma

Filkóházyéknál Csehországban

Filkóházy Istvánnal és a feleségével a Nové Sedlo-i mozi helyiségében ismerkedtem meg, amikor Jehova tanúi a hosszú és tartalmas bibliamagyarázás után rövid szünetet tartottak. Ekkor állapodtunk meg a találkozás tulajdonképpeni időpontjában, s a megbeszélt napon személygépkocsival tértem le a Karlovy Vary—Cheb-i országúiról a Nové Sedlo—Lučky-i bekötő útra, amelyen haladva a Filkóházy Istvánék háza előtt álltam meg.

A százegyes számú családi ház manzárdtetős. Ablakai az utcára néznek. Az udvaron garázs, műhely vagy mind a kettő. Kitárt ajtaja előtt fiatalember bütyköl valamit, Filkóházyék fia, akivel a szülők csehül váltanak néhány szót.

— Flárom fiunk és nyolc unokánk van. Két gyermekünk autószerelő, a harmadik meg kereskedő volt egy cipőboltban, most technikus a Nové Sedlo-i üveggyárban. Gyermekeink megértenek mindent, de már nem beszélnek magyarul. Fia szólunk hozzájuk, csehül felelnek. Legidősebb fiunk beszéli talán legjobban a magyar nyelvet — magyarázza Filkóházy István a gyermekei bizonyítványát.

Filkóházy úr Miskolcon született 1928-ban. A Tiszai Pályaudvar szomszédságában, illetve a tüzérlaktanya közelében nőtt fel. Ide kötik gyermek- és ifjúkori emlékei. Az elemi iskola nyolc osztályát szülővárosában járta ki, majd ácstanulónak szegődött el, s megszerezte az ácsmesteri oklevelet. 1942-ben Mucsonyba költöztek a szülei, bérelt parasztházba. Aztán édesapját elvitték a frontra, a testvéreit is mind, őt kivéve. Évekig élt Mucsonyban, s az ácsmesterség jól jövedelmezett. A szülei 1946-ban merész gondolattal áttelepültek Csehszlovákiába. Fiatalkorú gyermekeik velük mentek, az idősebbek nem követték őket, már családos emberek voltak. Szétszóródott a tizenhárom gyermekes család.

— Szüleim magyarok voltak. A jobb megélhetés reményében települtek Csehszlovákiába. Elhitték a csábítóiknak, hogy itt a szájukba repül a sült galamb, vagy hogy itt kolbászból fonják a kerítést — mondja Filkóházy István az elég nagy kertjüket körüljárva.

Hegyes, dombos vidéken terülnek a kertek, állnak a családi házak. Viszonylag zord éghajlatú településhelyen, ahol az eget gyakran festik borúsra a felhők. Előfordul, hogy az emberek hetekig nem látják a napot. Paradicsom, paprika itt már csak a fólia alatt terem meg. Filkóházy úr közben közeli és távoli házakra mutat. Itt is, ott is németek laknak, amott meg csehek, magyarok is akadnak gyér szétszórtságban.

— Szüleim öt gyermekkel telepedtek

le Loketban — folytatja Filkóházy István az emlékezést. — Hárman élnek még közülük. Szüleim a loketi temetőben alusszák örök álmukat egyik gyermekükkel, két testvérem pedig a kassai temetőben nyugszik.

Filkóházy István elmondja azt is, hogyan került e távoli, ismeretlen helyre. 1948-ban átszökött a csehszlovákmagyar államhatáron, átjött megnézni a szüleit, akkor határozta el, hogy hozzájuk költözik. Áttelepülése még megtörténhetett hivatalosan.

— Csak magyarul tudtam. Csehül annyit se, hogy jó napot — mosolyogja meg Filkóházy István akkori nyelvtudását. — Rettenetesen nehéz volt a beilleszkedés. Iparkodnom kellett. Legelőször a Staré Sedlo-i kőszénbányában dolgoztam, majd a jachimovi uránbányában, aztán a szakmámhoz visszatérve üzemek, gyárak építésében vettem részt. 1988-ban mentem nyugdíjba — néz hosszan a kertjében maga elé, és mintha magyarázásképpen toldaná meg előbbi gondolatait: — Muszáj volt megszoknom az itteni életet. Már nem volt számomra más választás. Csehül persze rendesen nem fogok megtanulni soha. Elbeszélgetek mindenkivel, de ha cseh szöveget olvasok, gyakran kell a szótárban keresgélnem. Szótáram van, és magyar bibliám. Aki az igazságot keresi, bármelyik országban megtalálja! A mi vallásunk áll legközelebb az Isten imádatához...

Filkóházy Istvánná, született Jantyik Ilona megelégeli a kertben tartózkodásunkat, behív bennünket a házba, amelynek egyszerű és szép bútorai jó benyomást keltenek, s a nappali kis asztalkáján ott fekszik a már említett biblia és néhány magyar nyelvű Ör Torony kiadvány. Jehova Csehországban élő magyar tanúi kapják. Filkóházynéról kiderül, hogy sokkal beszédesebb a férjénél. Mikor leültet, s kényelembe helyezzük magunkat, minden biztatás nélkül kezdi mesélni az életét. A Bihar megyei Újrázon született, Békéscsaba közelében, a Sebeskörös mellett. É- desapja hídépítő munkás volt, s 1945- ben meghalt.

— Anyámmal és hét testvéremmel apám halála után települtünk át Csehszlovákiába. Nehéz volt Magyarországon a háború utáni élet. Munkalehetőség alig volt. Itt jobban voltak gyárak. Nejdekre kerültünk, Karlovy Vary közelébe. Nejdek nagyobb város, gyapjú- és vasgyára van. Házat kaptunk, mert házat hagytunk Magyarországon. De messzire, öt kilométer távolságra a várostól! Én és a nővérem a gyapjúgyárban dolgoztunk. Egyik héten délelőtt, a másikon délután. Közlekedés nem volt. Gyalog jártunk haza, az erdőn keresztül.

Egyszer az édesanyámat sírva találtam otthon. Félt az erdő kellős közepén a kisebb gyermekeivel. Elpanaszoltam, ahogy tudtam, helyzetünket az igazgatónak, s másnap már meg is kaptam a lakást. Kezembe nyomott egy papírt, amiből egy mukkot se értettem, de a lakáskulcs megmagyarázott mindent.

— Filkóházyné asszony ennyire nem tudott csehül? — vetem közbe.

— Végképp nem tudtam. Szerencsére az egyik munkavezetőm beszélt magyarul. Rosszabb volt, ha a boltba mentem. Sírva vágtam sarokba a könyveimet. A német ajkúakat tanították csehül, bennünket nem. A bevásárlás okozta számomra a legnagyobb fejtörést. Akkor még nem volt önkiszolgáló bolt. Kérni kellett mindent. Kiírtam a szótárból, mit akarok, csak azután

mentem az üzletbe. Ide településünk harmadik napján írni akartunk Magyarországra levelet, de nem tudtuk csehül a bélyeg nevét. Stempli, stempli, mondogattuk, majd csak rájönnek, hogy mit akarunk. Nem jöttek rá. Bélyeg helyett stampedlit kaptunk. Kifizettük, és kint sírva fakadtunk. Keltett nekünk, magyar lányoknak, ez a másik ország!, néztünk össze a testvéremmel.

— Voltak további ilyen esetei is?

— Sajnos, voltak. Ugye, magyarul a körte körte, beleértve a villanykörtét is. Csehül viszont a körte hrušky, a villanykörte pedig žárovka. Mivel ezt a különbséget nem tudtuk, a zöldséges boltba mentünk villanykörtét venni — neveti ki akkori magát utólag Filkóházy Istvánná. S mert látja, hogy a történettel derűt fakasztott bennem is, még folytatja: — Amikor azt hallottam a csehek szájából, hogy bili, kinevettük őket. Mit akarnak a bilivel? Sok mindenre rá kellett jönnünk a múló évekkel.

Filkóházy Istvánná öt évig dolgozott a loketi gyapjúgyárban, később meg bá-6