A Hét 1990/2 (35. évfolyam, 27-52. szám)
1990-11-23 / 47. szám
KI A BŰNÖS ÉS MIÉRT? nyagép nyergébe ült. Három, három és fél ezret keresett havonta. — A gyerekeimtől tanultam a legtöbbet csehül, amikor iskolába jártak — tér vissza az asszony egy mondat erejéig kezdeti nyelvi gondjaira. 1952-ben ment férjhez Filkóházy Istvánhoz. Először Krásnóban laktak üzemi lakásban. Onnan költöztek 1956- ban Loketba. Amikor a forradalom kitört Magyarországon. 1972-től laknak saját családi házukban. — Fiaink nem járnak Magyarországra. Igaz. már nincs is hová menniük. A nagynénikénk meghalt. Mehetnének a nagyapjuk sírjához, de nem mennek. Mi a férjemmel el-elmegyünk odaáti fürdőhelyekre, Miskolcra és Békéscsabára. Mentünk volna gyakrabban is, de kevés forintot adtak — mondja az asszony. — Otthon érzik itt magukat? — kockáztatom meg a kényes kérdést. — Én itt soha nem fogom otthon érezni magam — feleli határozottan Filkóházy Istvánná. — Két hazám van, mert a szüléimét két országban temettük el. Édesapám az újrázi, édesanyám a nejdeki temetőben pihen. Elmondhatjuk a férjemmel, hogy egy jobb világot várunk, igazságosabbat, és ez már a vallásunkkal függ össze — érzékenyül el az asszony. — Mi valamivel hamarább lettünk Jehova tanúi, mint az Údoliban lakó Rausz Istvánék. 1968—1969-ben kezdtünk el tanulni, s 1979-ben alámerítkeztünk. Negyvenöt éves koromban — mondja Filkóházy István. És aztán már csak a Jehova tanításáról beszélgetnek velem. Szorgalmasan házaló munkájukról, ahogy hirdetik az igét. magyarázzák a Bibliát, s házastársi hűségben egyesülten cselekszik Isten akaratát, s ahogy lenyelik a sértést, a visszautasítást. — Volt egy pillanat az életünkben, amikor visszaköltözhettünk volna Magyarországra — tér vissza az Isten királyságát hirdető révületéből Filkóházyné. — Édesanyám akart visszaköltözni, és megkérdezte tőlünk, vele tartunk-e; mi azt mondtuk, mihez kezdenénk már ott, ő meg azt felelte, hogy nélkülünk ö se megy. így maradt abba a készülődés. Hallgatom őket, egyre őszintébb, felszabadultabb vallomásaikat, miközben minduntalan az erdélyi magyarok keserves nótája jut eszembe, amelynek úgy hangzik az első két sora, hogy Úgy elmennék, ha mehetnék, Ha szabad madár lehetnék ... Filkóházy Istvánék elvágyódása persze most már más értelmű és irányú. Mélységesen hiszik, hogy földi életükkel semmi sem fejeződik be. Isten akaratát teljesítik, tehát örökéletűek. És szerintük a feltámadás utáni élet lesz az igazi, mert hiszen a földi élet okozta csalódásokat, hántásokat teljesen elfeledteti! MÁCS JÓZSEF Megvallom, eszem ágában nem lett volna erről a témáról értekezni, ha nem botiok bele a Hét 40. számában a klasszikus-ominózus kérdésfeltevésbe: bűnös nép vagyunk-e. Mindez egy olyan időszakban, amikor többszörösen érzékenyek vagyunk a hasonló témákra, amikor az utcán felhevült tömegek próbálnák belénksulykolni a bűntudat valamiféle formáját, amikor tisztátlan politikai erők többek között épp ilyen alantas gyanúsítgatásokkal élnek irányunkban — és ekkor, a saját lapunkban, saját magunknak tesszük fel ismét így a kérdést. Ráadásul az alig megszületett Történelmi Emlékbizottság kapcsán. Tudathasadás ez vagy önkínzás? Figyelmetlenség vagy már a Geobbels-i praktika sikere (hogy tudniillik a százszor, ezerszer elismételt hazugság igazsággá válik)? Nem látjuk vagy nem akarjuk észrevenni, hogy a szlovák szélsőséges nacionalista elemek éppen az ilyen trükkökkel mesterkednek ellenünk? Hogy a módszerük éppen az, hogy egymás szájából kivéve a szót bizonygatják egymás „igazát" és levegőhöz sem hagyják jutni az esetleges más véleményen levőt? Javaslom, próbáljuk meg tisztázni lehetőleg végérvényesen a kérdéssel kapcsolatos álláspontunkat. Először; maga a kérdésfeltevés és a gondolkodási mechanizmus, amelyet igyekszik az emberből kiváltani gúzsbakötö hozzáállásával, a legszemérmetlenebbül totalisztikus. Gyökerei a sztálinizmus és a hitlerizmus legmélyebb és legtisztátalanabb bugyraiban lelhetők fel, amelyek arra szolgáltak, hogy a kollektív bűnösség elvét napvilágra hozzák, s ennek segítségével már nem tízesével-százasával tegyék az embere két szerencsétlenné, de egész népeket, nemzeteket ültethessenek őrült elgondolásaikkal a vádlottak padjára és tegyenek földönfutóvá — vagy rosszabb esetben tüntessenek el a föld színéről. Aki a történelemben kicsit járatos, láthatja, hogy a legpiszkosabb ügyintézésekhez szolgált ez a praktika „jogalapul". Nem véletlen, hogy legszorgalmasabb alkalmazói az emberi őrület két „legtehetségesebb”, Hitler és Sztálin névre hallgató mintapéldánya, s az sem, hogy hozzánk, legigyekvöbb követőjükként Szálasi, Beneš, Tiso, Rákosi és egyéb (a felsorolás sajnos nagyon hosszú lehetne) „kispajtások" importálták a módszert „kirobbanó sikerrel". A gondolatmenet-praktikának tehát, csakúgy, mint kiagyalóinak és buzgó végrehajtóinak, a történelem szemétdombján van a helye. Másodszor: mivel a kérdés kisebbségi magyar folyóiratban jelent meg, mindenfajta pontosítás nélkül, azt kell mondanunk, hogy hevenyészett és nem kellőképpen artikulált. Kire vonatkoztatandó? A magyar nemzet egészére vagy „csak" az itt élő kisebbségre? Mint a fentiekből kiderül, egyik számára sem elfogadható, de a gondolatmenet tisztázása érdekében vegyük sorra mind a két lehetőséget. A magyarság, pontosabban annak vezetői az elmúlt száz év során valóban követtek el hibákat, amelyek következményei később tényleg az egész nemzetet sújtották. Itt is le kell azonban szögezni néhány alaptételt. Az első; a hiba nem bűn. A második: a magyarok vezetőinek legnagyobb hibája az elmúlt száz évben 1989-ig, hogy passzív politizálást folytattak. Ez bigottsághoz, lemaradáshoz, kényszerpályákra kerüléshez vezetett. Biztos az is, hogy az esetek többségében nem jószántukból tették ezt: ide szorította őket a nagypolitika. Ennek a hozzáállásnak azonban a következményei tragikusak voltak és valóban az egész népet sújtották. Az esetleges igazságtalanságok sorozata azonban nem adhat felmentést, nem szolgálhat jogalapul önkinzáshoz, önmagunk deformációjához. A hibáknak, rossz lépéseknek mindig is következményei voltak, s ezeket el kell viselni. Mire gondolok itt pontosan? Mind a Kún Béla, mind a Horthy-rezsim gyökerei, mint ahogy részben Trianoné is, a hibás dualisztikus politikában keresendők (annak is tudatában, persze, hogy egy Tiszának sem volt természetesen szabad keze); Horthy—Szálasi—Rákosi—Kádár vonal is összefügg valahol, Bethlen István és Teleki Pál pozitívumát, illetve Sztálin, Molotov és Jalta negatívumát is belekalkulálva. Félreértés ne essék, nem akarok én itt végletekig leegyszerűsített (s így esetleg hamis) történelmi összefüggésekkel operálni, csak példákon szeretném illusztrálni; itt történelmi ok-okozati összefüggésekről van szó és nem lelkiismereti vagy pszichikai problémákról, amelyet a nép bűnössége kérdésével meg lehetne oldani. Erről az oldalról is el kell tehát vetnünk a kérdés felvetésének jogosságát. De menjünk tovább. Talán a nemzet leszakított részei lennének is bármely okból vétkesek? Konkrétan; a nemzet Csehszlovákiába szakadt része? Azt hiszem, ez már igazán perverz kérdésfeltevés. Azok, akiknek az első világháborút követő impériumváltás nyomán el kellett menekülniök innen, s évekig vagonlakókként tengetniük életüket? Azok, akik évekig (évtizedekig) hontalanokként éltek itt, vagy akiket az első republikás demokrácia paravánja mögött viszonylag szelíd, de annál ravaszabb praktikákkal („földreform", stb.) igyekeztek jó csehszlovákokká átnevelni ? Azok, akik „kommunista" vagy Rovatvezető: MÁCS JÓZSEF „benešbérencként" a Don-kanyarban vagy akár a sopronkőhidai fogház temetőjében nyugszanak? A málenykij robotra elhurcoltak vagy a lágerekben elhabartak, a kitelepítettek, a lakosságcsere-„egyezmény" keretében kipenderítettek vagy a „szívélyes" elnöki szóval Szudétaföldre „kicsábítottak"? A háború után szavukat felemelők vagy az Esterházy Jánosok? A szövetkezetesítésbe belehaltak vagy a hatvannyolc utáni retorziókba belerokkantak? Azok, akiket a legutolsó években is kiszorítottak közülünk szülőföldjükről vagy azok, akik teszem azt az alkoholizmusba menekültek? Hosszú a lista és belátom, önmagában is önkínzó lehet. De ennél a pontnál meg kell állnunk; számba venni őket kötelességünk, mint ahogy az igazukat megvédeni is. Azt az utóbbi időben — főleg demokrata szlovákok — által sokat hangoztatott mondatot is korrigálnunk kell, hogy az elmúlt 40—50 év alatt mindannyian egyformán meg voltunk nyomorítva. Ez sem igaz így, s ezt bizonyítani lehet. A kassai kormányprogram ránk vonatkozó diszkriminatív részeit még mindig nem hatálytalanították, mint ahogy a belőle következő, csak minket sújtó törvények egész sorát sem. Folytathatnánk, de fölösleges; mindezekre emlékeznünk kell és az elkövetkezendőkben mindezeket meg kell próbálnunk tisztázni. De messze elvetni a kollektív bűnösséget célzó minden esetleges kijelentést. Úgy gondolom, most már válaszolhatunk a feltett kérdésre; bűnös nép vagyunk-e? NEM. Mint ahogy nem az a német, az olasz, az orosz, a szlovák, a cseh sem. Voltak — és ez is tény — valóban bűnöket elkövetett kormányok, ezeknek ma jogutódjaik vannak, akiknek ezeket a kérdéseket előbb-utóbb tisztázniuk kell. Az elnöki dekrétumokat kiadó köztársasági elnököknek is vannak jogutódjaik, rájuk is hasonló feladat vár. De egy nép sosem lehet bűnös. Hadd pontosítsák még némiképp az előbbi kijelentésemen. Egy esetet el tudok képzelni, amely mégiscsak súrolja a kérdésfeltevés jogosságát, s mivel ez az írás kulturális folyóiratban jelenik meg, ezt a vonatkozást ki nem hagyhatom. Egy esetben talán vétkezhet egy nép önmaga ellen: ha primitivizmusba süllyed, ha feladja — bármilyen okból, szellemi (és anyagi) fejlődésének lehetőségeit, kultúráját, iskoláit. Ám a történelem arra is figyelmeztet, hogy az ilyen nép eltűnik a történelem színpadáról. Nem értek egyet azzal, hogy boldogok a lelki szegények. Szerencsétlenek. Végezetül tehát: bűnös nép vagyunk? Kedves csehszlovákiai magyar tollforgató kollégák, nagyon szépen megkérek mindenkit, ne írjuk le többé ezt a mondatot. Se magunkról, se másról. CSÁKY PÁL 7
