A Hét 1990/2 (35. évfolyam, 27-52. szám)
1990-11-16 / 46. szám
fi SZCRVfiTÜLTCTÉSRŐL Az 1990-es orvosi Nobel-díj ürügyén Előre jelezhető-e a Nobel díj ? Úgy tűnik: nem! A tekintélyes angol nyelvű tudományos folyóirat, a The Scientist ez évi 4. számában érdekes eszmefuttatást olvashattunk arról, hogy léteznek bizonyos Nobel-díjat előrejelző „indikátorok". Ezek egyike a nyugati világ egyik legtekintélyesebb tudományos elismerése, az Albert és Mary Lasker Alapítvány által adományozott Lasker-díj. „Indikátor" szerepét arra alapozzák, hogy eddig 46 olyan kutató részesült Nobel-díjban, aki előzőleg már Lasker-díjas volt. Ebből kiindulva a The Scientist két Lasker-díjas tudóst tartotta legesélyesebbnek az 1990-es orvosi Nobel-díj elnyerésére. A már 71 éves washingtoni tudóst, a sejtélettan-kutatás nagy öregjét, E. G. Krebset, kinek nevéhez az enzimek aktivitásáért felelős foszforiláció felfedezése fűződik, illetve az emberöltővel fiatalabb dallasi A. G. Gilmant, az ún. G-fehérje, a külvilág információit a sejthártyán át a sejtbe „segítő" anyag kimutatóját. Az kétségtelen, hogy az utóbbi évek legjelentősebb biokémiai felfedezéseiről van szó — felfedezőik méltán számíthattak a Lasker-díj után a 90-es Nobel-díjra is. 1990. október 8-ig. Ekkor derült ki ugyanis, hogy a The Scientist ez alkalommal „rossz lóra tett". Nobel-díjat előre jelezni napjainkban legalább olyan nehéz, mint az időjárást megjósolni. A VÉRCSOPORTOK FELISMERÉSÉVEL KEZDŐDÖTT... Az emberiség ősi vágya, hogy beteg, elkopott szerveit, tagjait újra, netán fiatalabbra, de mindenképpen egészségesebbre cserélje, csak a huszadik század második felében válhatott valósággá. A szervátültetés (transzplantáció) fő akadálya nem a sebészek „ügyetlensége" volt — Napóleon fősebésze, Larrey a borogyinói csata egy napja alatt 150 amputációt (végtagcsonkolást) hajtott végre —, hanem szervezetünknek azon csodálatos tulajdonsága, hogy védekezik minden integritását, egységét veszélyeztető beavatkozás ellen. E védekezés letéteményese az immunrendszer, melynek sejtes (nyiroksejtek) s „folyékony" (ellenanyagok) elemei nemcsak a baktériumok, vírusok s azok „mérgei" ellen védik testünket. Az immunrendszer ugyanúgy antigénnek, testidegen anyagnak ismeri fel azon szervek, szövetek sejtjeit is, melyeket szervátültetéssel az egyik egyedből a másikba helyezünk át. (Csak kevesen tudják, hogy napjaink orvostudományi irodalmának egyik leggyakoribb kifejezését, az antigént, földink, a Nagysurányból származó Deutsch-Detre László bakteriológus alkotta meg 1897-ben „antiszomatogén" néven — ez rövidült le az elegánsabb antigénre.) A szervátültetésre irányuló komolyabb kísérletek tehát csak az immunológia megszületése után járhattak sikerrel. így nem meglepő, hogy filogenetika ilag (fejlődéstanilag) az 1990-es Nobel-díj nem tekinthető az első, „transzplantológiai sikerért" odaítélt elismerésnek. A sort talán 1930-ban kezdhetnénk: ekkor kapott Nobel-díjat K. Landsteiner, bécsi születésű orvos „az emberi vércsoportok felfedezéséért!" Korszakalkotó felismerése, hogy az emberek vörösvértesteik minősége szerint négy csoportra (A B, AB és 0) oszthatók, s az azonos csoportba tartozók vére „egymással összefér", megnyitotta az utat az első szervátültetés, a vérátömlesztés előtt. Természetesen a lényegesen bonyolultabb, jóval több antigént tartalmazó szervek (vese, máj, szív) átültetéséhez nem elegendő a vércsoportok azonossága. A további lépéshez századunk derekán két út mutatkozott járhatónak: 1. a befogadó szervezet immunrendszerét úgy befolysásolni, hogy ne ismerhesse fel idegennek az átültetett szerv antigénjeit, 2. úgy választani meg az átültetendő szervet, hogy az antigénjei tekintetében. egyáltalán vagy csak minimálisan különbözzék a befogadó test sejtjeitől. Mindkét változat megoldása Nobel-díjra érdemesített ötlet volt. 1960-ban F. M. Burnet, ausztrál származású kutató és P. B. Medawar, Rio de Janeiro szülötte részesült e legmagasabb tudományos elismerésben „a szerzett immuntolerancia felfedezéséért". Burnet azon felismerése, hogy az immunitás nem örökölhető tulajdonság, hanem a magzati élet folyamán fokozatosan fejlődik ki, megnyitotta az utat a védekezőképesség befolyásolására. Kezdetben csupán negatív értelemben, azaz a nemkívánatos — például az átültetendő szövet ellen irányuló — immunreakciók csökkentését sikerült elérni bizonyos gyógyszerek ill. röntgenbesugárzás alkalmazásával. Hamarosan kiderült azonban, hogy ez az ún. immunológiai bénulás kétélű fegyver: nemcsak a nemkívánatos védekező reakciók szűnnek meg, hanem a nagyon kívánatos, létfontosságú, fertőzések elleni védekezés is. (Hogy ez a gyakorlatban mit jelent, arról 1981 óta az orvosok nap mint nap meggyőződhetnek, az AIDS-es, azaz a védekezőképességüket vesztett betegek ápolása során). E kétélűségnek is köszönhető, hogy a másik út járhatóvá tételére s az ezért járó újabb immunológiai-transzplantológiai Nobel-díjra nem kellett sokáig várni. 1980-ban G. Snell s B. Benacerraf társaságában a francia J. Dausset kap Nobel-díjat a „fő hisztokompatibilitási rendszer immunogenetikai jelentőségének felismeréséért". Témánk szempontjából Dausset felfedezése a legjelentősebb. Már 1962-ben felfedezte az emberi fehérvérsejt-antigéneket, melyeket a „human leukocyta antigen" szakkifejezés kezdőbetűiből HLA-antigénként ismert meg a tudományos világ. Az emberi 6. kromoszómán elhelyezkedő HLA-antigének határrozzák meg a szöveti összeférhetöséget (hisztokompatibilitást). A gyakorlatba áttéve: a donor (adó) ill. a recipiens (kapó) szervezet HLA-antigénjeinek egyezésétől függ az átültetett szerv további sorsa: a befogadás vagy a kilökődés. Dausset bevezette a HLA-antigének tipizálásának módszerét a veseátültetés előkészítési folyamatába, melynek alapján az adott donorhoz a legbefogadóbb recipienst lehet kiválasztani. KARÁCSONYI DRÁMA PÁRIZSBAN ... Dausset nem véletlenül szegődött a veseátültetők táborához. A vérátömlesztést követően ugyanis éppen a vese volt az az emberi szerv, melynek átültetéséhez az ötvenes évek elejére megértek a technikai feltételek. Még a század elején kidolgozta a francia származású chicagói sebész, A. Carrel a szervek átültetésénél létfontosságú apró erek összevarrásának technikáját. Munkásságát 1912-ben Nobel-dijjal jutalmazták. A következő fontos mozzanat a művese kifejlesztése volt az 1940-es évek második felében. E téren főleg a holland Kolff és a svéd A/wall jeleskedett. A művesekezelés (hemodialízis) lényege: a beteg vérét testéből, csőrendszerrel kivezetve a művesén áramoltatják át, ahol a vese szűrő funkcióját pótló cső- vagy lemezredszer kiszűri a vérből a mérgező anyagokat s a vér „megtisztulva" jut vissza a beteg szervezetébe. (Ma a müvese-kezelés teszi lehetővé, hogy az idült vesebetegségben szenvedőt életben tartsuk mindaddig, mig számára legmegfelelőbb, a HLA-antigének megszabta szövetazonos donort találnak). Több sikertelen kísérlet után — 1936-ban Voronov Kijevben, 1946-ban D. Hume az Egyesült Államokban — az első, élőből származó vese átültetésére drámai körülmények közt 1952 karácsonyán került sor. A recipiens egy fiatal ács volt, aki lezuhant az állványról. Olyan súlyos vesetájéki zúzódást szenvedett, hogy a több részre szétrepedt veséjét — hogy megmentsék a kivérzéstöl — el kellett távolítani. A műtét során azonban kellemetlen meglepetés érte a sebészeket: kiderült, hogy a betegnek csak egy veséje volt! Az így vese nélkül maradt sérültre a biztos halál várt, hiszen szervezete a vesék vértisztító funkciója híján rövid időn belül a „húgyvérűségnek" nevezett önmérgezési állapotba került volna, mely hosszú távon összeegyezhetetlen az élettel. A fiú életét az anyja mentette meg, aki felajánlotta egyik veséjét gyermeke testébe való beültetésére. A műtétet karácsony estéjén J. Hamburger munkacsoportja hajtotta végre Párizsban. Sajnos, a rokonsági viszony ellenére a fiú teste nem fogadta be az idegen szövetet, s az átületett vese mintegy hónapi működés után kilökődött. A párizsi sebészek kudarcából is tanulva, két év múlva, 1954-ben kerülhetett sor az első sikeres vesetranszplantációra. A siker titka: a recipiens s a donor egypetéjű, azaz HLA s egyéb antigénjeiket tekintve azonos immunállapotú ikrek voltak. A Bostonban végrehajtott műtét fősebésze az a J. F. Murray volt, aki 1990. december 10-én átveheti majd az idei orvosi Nobel-díjat! Társa a szintén amerikai Donnal Thomas lesz — ö a kevésbé látványos csontvelő-átültetés úttörője. NOBEL-DÜ A GYAKORLAT EMBEREINEK A hosszú „lappangási idő — több mint harminc év után részesül Nobel-díjban az 1954-ben végrehajtott műtét egyik főszereplője — nem szokatlan a Nobel-dijak történetében. Barbara McClintock asszony 1951-ben a DNS szerkezetének ismerete előtt — fedezte fel az áthelyeződő „ugráló" genetikai elemeket. Felfedezéséért, melynek jelentősége napjainkban állandóan nő, 1983-ban, 81 éves korában kapott Nobeldíjat! A Nobel-díj Bizottság indoklása, mintegy mentegetödzésül, kiemelte, hogy Barbara asszony kísérletei „kivételes éleselméjűségről és intellektuális pontosságról" tanúskodnak. A fenti lappangási idők ismeretében ugyanez nem mondható el a Nobel-díj bizottságról! Bevezetőnkben jeleztük: a tudományos közvélemény ez évben is az ún. orvosi alapkutatás (genetika, biokémia, immunológia) képviselőit vélte látni a Nobel-díjasok listáján. Nem kis meglepetést okozott tehát, hogy hosszú évek után újra gyakorló orvosok, szervátültetö sebészek részesültek a legmagasabb tudományos elismerésben. E. Th. Kocher svájci sebész 1909-es Nobel-dija óta — a pajzsmirigy gyakori betegségének, a golyvának műtéti gyógyításáért kapta — a Nobel-dijas sebészek száma alig szaporodott. (Csupán az érdekesség kedvéért tegyük hozzá: már Kocher is kísérletezett szervátültetéssel; beültetett pajzsmirigyei azonban rövidesen kilökődtek). Az 1970-es évek táján a fokvárosi C. Barnardot, az első emberi szívátültetést végző sebészt várták sokan a Nobel-díjasok táborába. Nem véletlen azonban, hogy a Nobel-dij bizottság a kevésbé látványos vese- ill. csontvelöátültetés úttörőit részesítette előnyben a szívsebésszel szemben. A szívtranszplantáció, húsz évvel Barnard műtété után sem vonult be a mindennapi gyógyítás lehetőségei közé. Ezzel szemben a veseátültetés minden fejlett országban polgárjogot nyert, s az új vesével élők száma ma már tízezrekben mérhető. Nem egy veseátültetett húsz, harminc éve él az idegen vesével. A csontvelő-átültetés, szerényebb eredményei ellenére, igen fontos gyógyítási lehetőséget jelent azok számára, kiknek vérképzési zavara gyógyszerrel már nem befolyásolható. Különösen felértékelődött a csontvelőtranszplantáció 1986, a csernobili katasztrófa óta. A sugárfertőzést szenvedetteknek gyakran az egyetlen reménysugarat, a sikeres csontvelöátültetés lehetősége jelentette. 1990. december 10-én tehát ismét két öszes halántékú amerikai, Joseph Murray és Donnal/ Thomas állhat a svéd király elé, hogy átvegyék az ez évi orvosi Nobel-díjat. A The Scientist szerkesztői pedig már most kezdhetik tömi a fejüket — ki vagy kik számára jelezzenek előre Nobe-díjat 1991- ben. Dr. KISS LÁSZLÓ 16
