A Hét 1990/2 (35. évfolyam, 27-52. szám)
1990-11-16 / 46. szám
vagyok, és hogyan kerültem ide? Rausz Istvánékkal való ismeretségemre hivatkozom, s akkor magyarul megszólal ! — Én meg Rausz István lánya vagyok! Csupán néhány szót váltunk, mert megérkeznek Rauszék is, és sűrűn mutogatnak a széksorokra: ez is magyar, az is magyar. Idős nénikék, bácsikák valamennyien. Közben teljesen megtelik testvérekkel a moziterem. Éneklés, imádkozás, hosszú és meglepően érdekes igemagyarázat következik. Ahol a bibliamagyarázó találó megállapítást tesz az élet dolgairól, a testvérek tapssal fejezik ki a tetszésüket. Csupán a testemmel maradok a teremben, képzeletem visszavisz oda, ahol előző nap jártam, a festői szépségű Údolíba, Rausz Istvánék házába. A manzárdtetős családi házhoz egy nagyobb kert is tartozik az úttest másik oldalán. Megmutatták a vendéglátóim. Alma, cseresznye, meggy terem benne. Paprika, paradicsom is a fóliák alatt. A kertet gyors folyású patak szeli ketté, hangoskodva siet az Ohre folyóba, s az út felőli oldalon két hízónak való sertés röfög, és sok tyúkot is látok. Csupán rövid ideig tart a kertszemle, tekintetem a hegyeket járja körbe, amelyek a legfényesebb napsütésben is árnyékukat vetik a kertekre és a házakra. Az egyik emeletes ház ablakából egy asszony figyeli minden lépésünket. — Kik a szomszédok? — kérdezem. — Magyarok ők is. Horváth úrék kistárkányiak. A házban folytatjuk a beszélgetést. Rausz István családi fényképről mutatja be a gyermekeit. Valika varrónő, Marika porcelánfestő. Ági porcelángyári munkás, Misi géplakatos, István bányász. Ö azonban harmincnyolc éves korától rokkantnyugdíjas. Munkabalesetet szenvedett. — Hová valósiak ? — szakítom félbe Krausz úr szavait. — Én nyíregyházi vagyok, a feleségem meg Nyíregyháza környéki. Szlováknak jöttem ide, de megbántam, mint a kutya. Az áttelepítési bizottság fűt-fát ígért, de az ígéreteinek az öt százalékát se teljesítette. Az első öt év nagyon nehéz volt. Egy kofferrel jöttem. Kevert nép közé, ahol németek vannak a legtöbben. Szoba-konyhás lakást kaptam, kértem nagyobbat, de csehnek utalták ki. Egy hivatalnok a szemembe is vágta: ha nem tetszik, mehetek vissza Magyarországra! írtam az elnöknek, kértem a visszatelepítésemet, s foganatja volt. Háromszoba-konyhás lakásba költözhettem Lókéiban. Azért volt nagyon nehéz az első öt esztendő, mert magyarok voltunk. 1946-tól 1948-ig minden üzlet kirakatában ott díszelgett: csak csehül beszélőket szolgálunk ki! A feleségem egyszer sírva jött haza a boltból. Ecetet kért s nem értették. Ocetet kellett volna mondania, de azt meg ő nem tudta. Rausz István Nyíregyházán született 1925-ben. Édesapja rendőr volt, ő péknek tanult ki. Tizenkét gyermekes családban hetedik gyermekként született. A második világháború vége felé elvitték katonának, s a frontra küldték. Sátoraljaújhelyen esett fogságba. Választhatott: vagy a németek ellen fordul, vagy elviszik oroszországi fogolytáborba. Az előbbi lehetőséget választotta. Már bevonulása előtt megismerkedett egy Nyíregyháza környéki lánnyal. Azért települt át Csehszlovákiába, mert egyik volt bajtársának s a másiknak is csak úgy nyoma veszett. Elhurcolták őket oroszországi táborokba. Nem akarta magának ezt a sorsot. Szüleivel együtt jelentkezett áttelepülésre. Vegyes házasságúak voltak. Az apja magyar volt, az anyja szlovák származású. Rausz úr a végén mégis egyedül jött. Szülei addig készülődtek, míg otthon maradtak. Loketig sodródott egészen. Innen szökött haza a Nyíregyháza környéki lányért. „Átcsempészte" őt Csehszlovákiába. Sátoraljaújhelynél elfogták őket. Két hétig ültek börtönben. S két évig vívta harcát a hivatalokkal, honosítsák a feleségét. Nem ment könnyen. Két esztendeig minden évben kétszer kellett meghosszabbíttatnia az itttartózkodását. Lehet, a fenyegetés segített rajtuk. Ha nem adnak csehszlovák állampolgárságot a „feleségének," felakasztja magát. A hivatal végre elintézte a honosítást, s 1949- ben összeházasodhattak. — Micsoda isteni hely! — Hiába — sóhajtott fel Rausz István. — Nekünk a síkság tetszik. Minden évben hazautazunk Magyarországra. Teleszívjuk a tüdőnket otthoni levegővel. — A gyermekei tudnak magyarul? — Hogyne. De a tizenkét unokám közül egyik se. Rausz István és a felesége negyvennégy éve élnek Loketban és Údolíban. Rausz úr hosszú évekig uránbányában dolgozott. 1967-ben azonban szerencsétlenség érte. Rokkantsági állományba helyezték, de az öt kis gyermekét nem tudta eltartani 1 300 koronából. A feleségének kellett munkába állnia. Fordult a szerep a családbart. A férj gondoskodott a gyermekekrői, ő voit otthon veiük, felesege meg eljárt dolgozni délutánonként. Takarítást vállalt üzemben. Rauszné még mindig dolgozik. Kell a pénz maguknak is, az unokáknak is. Údolíban tartózkodó képzeletemet újabb tetszést nyilvánító taps rántja vissza a Nové Sedló-i mozihelyiségbe. A kerületi szolga még mindig beszél. A testvérek áhítattal csüngnek a szavain. Óvatosan, feltűnést kerülve tekintek körül. S észreveszem, hogy a mellettem ülő asszony és a férje a szolga igemagyarázatát követve magyar nyelvű bibliában keresik az evangéliumi példabeszédeket. Megismerkedem velük is. Erről azonban majd agy másik írásban. MACS JÓZSEF Születésnap Negyvenedik születésnapját ünnepli az Érsekújvárt Magyar Tanítási Nyelvű Alapiskola az idei tanévben. Negyven esztendő az idő tengerében csak egy cseppnek tűnik, de ezalatt az idő alatt annyi végzős növendék hagyta el az iskola kapuit, amennyi jelenleg a város lakossága. Nehezen férnének el az iskola falai között egy születésnapi ünnepségen. De az iskola nem is készül látványos ünneplésre. Mindennapos, áldozatkész oktató-nevelő munkával szeretnének ünnepelni egy nemzetiségi szempontból nehéz időszakban, egy olyan időszakban, amikor újra megkérdőjelezik anyanyelvűnk egyenrangúságát, és ezzel veszélyeztetik létünket. Igyekezni fog ebben a tanévben is a tanulók felkészültségével, eredményeivel bizonyítani az anyanyelvén való működés pótolhatatlanságát, és ezzel meggyőzni a tétovázó szülőket is. Napjaink nacionalista tévelygéseit idéző korszak után, a hontalanság éveit követően, 1950. szeptember 1 -jén nyílt meg Érsekújvárott külön vezetés alatt a nyolcosztályos nemzeti iskola, és ezzel egyídőben a négyosztályú magyar tannyelvű középiskola is. A nemzeti iskola első igazgatója Dubay Géza volt, a középiskola élére pedig Pecho Lajos került. Az 1953/ 54-es tanévben tizenegyéves iskolává alakult át a két tagozat, amely fokozatosan bővülve Szlovákia egyik legnagyobb létszámú iskolájává vált, amelyben a kétmüszakos tanítás ellenére is kitűnő tanulmányi eredményeket értek el a diákok. 1961-ben a gimnáziumi osztályok külön épületbe költöztek, az iskola kilencéves alapiskolává alakult át, amelynek 28 osztályában 956 tanuló tanult. Ezt a változást annak idején, sokan ellenezték, féltették az így kialakított vegyes gimnázium magyar tagozatát a beolvadástól, az oktató munka színvonalának csökkenésétől. A jelen' tapasztalatai alapján a kétkedőknek lett igazuk, hiszen a magyar gimnáziumi osztályok tanulóinak létszáma állandóan csökken, az ezekben az osztályokban tanító pedagógusok egy része csak konyhanyelvet vagy egyáltalában nem beszéli a magyar nyelvet, és napjainkban a két tagozat pedagógusai között is elmérgesedett a viszony. Az alapiskola a 60-as évek második felétől a Nyitrai Pedagógiai Fakultás gyakorló iskolájává vált. Az épület teljes felújítása és korszerűsítése a hetvenes években történt, ekkor vezették be a központi az iskolában fűtést és a vízvezetéket minden osztályba, az épület új szárnnyal bővült. Ezek a változások már Száraz László nyugalmazott igazgató kormányzásához kötődnek, aki 21 éven át, 1963-tól 1984-ig vezette az iskolát. Az alapiskola azóta is állandóan bővül, szépül. Idén, szeptember 1-jére vezették be az osztályokba a tv-videó láncot, amely komoly mértékben korszerűsítheti az oktatást. Az elmúlt nagyven esztendő alatt példás volt az iskola és család folyamatos, tartalmas és hatékony együttműködése. „Messze földön" híres a minden évben megrendezésre kerülő hagyományos tanítók-szülők-iskolabarátok bálja, a régi, szülők és tanítók által szervezett közös táborozások élményei feledhetetlenek. Az évkönyvet lapozgatva számos szép eredmény is szembe tűnik, melyekre a tanulók is, oktatók is büszkék lehetnek. Például a Duna menti Tavaszon, Dunszerdahelyen Peržel Igor versmondásban a 2. helyen végzett, és Lukács Katalin is sikeresen szerepelt prózamondásban. A „Poznaj slovenskú reč" vetélkedőn tornóczy Erika az országos fordulóban harmadik helyezett lett. A kerületi olimpián matematikában Czifrik Xénia, fizikában pedig Fonód Szilárd voltak eredményesek. Az iskola az oktató-nevelő munka mellett mindig időt tudott szakítani az ének, a zene, a tánc és az irodalom népszerűsítésére, a tanulók mozgás és beszédkultúrájának fejlesztésére. A múltban lelkes és áldozatkész pedagógusok — Sigotsky Kornélia és Sidó Mária a népi táncban, Trelaj Gézáné, GémesHrén, Kopasz Elemér az énekkari mozgalomban és sokan mások a színjátszásban biztosították a megfelelő utánpótlást a Csemadok érsekújvári alapszervezete számára. Az iskola egykori növendéke volt például Thirring viola színművésznő Decsi Ágnes operaénekes, Szabó Imre orgonaművész, akiknek neve nemcsak az amatőr művészeti mozgalomban, hanem hivatásos művészként is jól cseng. Mit kívánhat a jelenlegi iskolaigazgató, dr. Vas Károly születésnapi ajándéknak iskolája számára? Nyugodt munkakörülményeket pedagógusainak, felhőtlen diákéveket tanulóinak, bizalmat, támogatást a szülők részéről, és legfőképpen azt, hogy minél hamarabb oszoljanak el a nemzetiségi iskolaügyünk fölé tornyosuló fekete fellegek. SZÁRAZ DÉNES k
