A Hét 1990/2 (35. évfolyam, 27-52. szám)
1990-11-09 / 45. szám
LOVICSEK BÉLA Mindenszentekkor történt. A tiatal rádiós riportéira indult. Egy kis faluban kötött ki. Érdekes riportalany után érdeklődött. Kata nénihez irányították. A szomszédai azt mondták a fiatalembernek, hogy alkalmasint a temetőben találja meg, ott serénykedik, mivelhogy négy férjet temetett el az élete során. Ott talált rá. Az egymás mellett álló. négy egyforma sírkő körül szorgoskodott. — Jó napot, Kata néni! — Magának is. lelkem — egyenesedett fel nehézkesen és kérdőn nézett a magas fiatalemberre. A szeméből szomorúsággal vegyes jóság sugárzott. — Hogy tetszik lenni kedves, Kata néni? — Tele vagyok köszvénnyel. .. Már a mindenhatóval is összevesztem, hogy miért nem szólít már magához — össze én — pedig világéletemben istenfélő asszony voltam ... — Azt hallottam, hogy nagyon nehéz életutat járt be. — Azt, lelkem, nagyon nehezet... — Mégis szép kort tetszett megérni ... Illetlenség volna megkérdezni, hány tavaszt látott a szép, szomorú szeme. — Hiába is kérdezné, lelkem, úgy sem vallanám ki, hogy már jócskán túl járok a hetvenen — mondta, s cinkosan a fiatalemberre mosolygott. Egyetlen foga sem hiányzott. — Négy férj, négy derék ember — mormolta a fiatalember együttérzőn. — Nagy szerencsétlenség. — Az, lelkem, az ... — Aztán sok mindenre vissza tud emlékezni? — Hajaj, jobban, mint a tegnap történtekre! — Hát a nászéjszakára emlékszik-e, Kata néni? — Hogyne emlékeznék, lelkem. Mind a négyre, de leginkább az elsőre: a pelyvásban tartottuk meg — felelte Kata néni némi szégyenkezéssel az arcán. A fiatalember elmélázva néz maga elé: — Nyilván csendes, nyári este volt, a fűben ciripeltek a tücskök, a pelyvásban jó szénaillat... de szép is lehetett! — Nem éreztem, nem hallottam én semmit, lelkem, csak az uram rettentő fújtatását. Marha nagy mélák ember volt. Mint a jegenye! — Mégis meghalt idönap előtt. Kata néni szomorkásán nézett maga elé, s bólogatott: — Meg, lelkem, ha muszáj volt neki. — Muszáj? — Rettentően ivott az istenadta. Együltö helyében képes volt bevedelni egy vödör bort. — Az ital vitte el? — Úgy is lehet mondani... Ha ez így megy tovább, gondoltam magamban, nem csak a gatyáját, a pendelyemet is elissza. Egyik este jó kótyagosan jött haza, s azon nyomban elterült az ágyon ruhástul, csizmástul. Melegítettem egy nagy bögre bort, „megkereszteltem", azán megitattam vele. No, Ádám, isten veled, nem szlopálsz te már többet! Reggelre kinyújtózott. Annak rendje és módja szerint megsirattam és elkapartattam ... A fiatalember nagy szemet meresztett Kata nénire, rosszat sejtve megkérdezte: — A második férjével mi történt? — A Józsival? ... Eleinte szépen megvoltunk egymással: simogatott, becézgetett, így Katám, úgy Katám, egyszer aztán belebújt az ördög. Napjában kétszer is eltángált, de úgy, hogy sajgott tőle minden porcikém. — Csak úgy, minden ok nélkül? — Nem éppen ... Rámfogta, hogy nem hiába mutogatom a fogam a kerítésen át a szomszéd Pali gyereknek. Nem mondom, jó kiállású legény volt a Pali... Meg aztán azért van az ember szeme, hogy nézzen vele. nem igaz, lelkem? — Mégis mi történt a Józsival? — kérdezte a fiatalember rossz sejtéssel a hangjában. — Felment a padlásra egy koszorú kukoricáért, hogy majd estére lemorzsoljuk .. . Véletlenül éppen akkor löktem félre a padlásfeljáró létrát, amikor a Józsi lefelé igyekezett a kukoricával. Aztán nem farral, hanem fejjel érkezett lefelé. Szétloccsant a kobakja, mint az érett görögdinnye, mikor földre ejtik ... Megsirattam és tisztességesen elkapartattam az Ádám mellé ... — Köténye sarkával megtörölte a szemét. — Tény, hogy nem volt szerencséje a férjekkel — jegyezte meg a fiatalember. — Nem, lelkem, pedig soha a légynek sem ártottam. — Hát a harmadik férjét mi érte, Kata néni? — kíváncsiskodott tovább a riporter. Kata néni nagyot sóhajtott: — Andrást nem szerettem. Csak azért mentem hozzá, mert nehezen bírtam elviselni a magányt. Nyamvadt alak volt, úgy nézett ki, mint akibe csak hálni jár a lélek, hanem az ágyban, lelkem, rettentő fürgenc meg telhetetlen volt. Megelégeltem: én biz nem leszek a hátaslova ennek a nyápic alaknak, engem nem küld időnap előtt a sírgödörbe. — Mit tetszett vele csinálni, Kata néni? — Én semmit, lelkem. A rudas lovunk, a Csillag. — Agyon rúgta? — ügy is lehet mondani — igazította meg a fejkendöjét suta mozdulattal Kata néni. — Tudja, lelkem, nagyon csiklandós volt a Csillag. Egyszer végződés közben András éppen a faránál piszmogott, én meg visszakézböl megbirizgáltam a ló hasa alját. Több se kellett neki: feldobta a farát, villant a patkója, és úgy szólítón találta Andrást, hogy meg se nyikkant. — Kata néni pedig megsiratta ... — Az volt a kötelességem, lelkem ... A temetőkért felett hófelhöket kergetett a metsző szél. A riporter félrebillent fejjel mustrálta az öregasszonyt. — A negyedik férje szintén „szerencsétlenül" járt? — Úgy is lehet mondani... — Kata néni távolba nézőn emlékezett. — Gergő nagyon szép ember volt. Mi tagadás, teljesen belegyagyultam. Rettentően féltettem ... — Akkor tetszett rájönni, hogy Gergő az igazi ? — Akkor, lelkem, de másra is rájöttem: minden valamire való menyecskét hanyatt döntött. Éjjel-nappal veszekedtünk. Egy szombati napon azt találtam neki mondani, hogy felakasztom magam, ha nem hagyja abba a fajtalankodást. — És Gergő? — Csak vigyorgott: gyáva vagy te ahhoz, Katám, mondta Különben van jó erős kötelünk, ott lóg a szegen, a kamrában. Felszerelem én a gerendára, ha annyira akarsz hintázkodni nyakon fogva ... Hát akkor rajta, Gergő, mondtam neki, azzal hónom alá csaptam a konyhai hokedlit és ki a kamrába, ö meg utánam a tenyerét dörzsölve. — Gergő belement a játékba? — Bele. Egy pillanatig se tétovázott, csak sunyin vigyorgott a bajsza alatt — szép, hetyke bajsza volt... Olyan szakértelemmel csinálta a munkáját, mintha egész életében mással sem foglalkozott volna. Mikor elkészült, rámnézett. Kész!... Most már mutasd meg. Gergő, hogyan kell csinálni. Mi sem egyszerűbb, Katám, mondta vigyorogva. Fellépett a hokedlira, nyakába akasztotta a hurkot és rámkacsintott: látod. Katám, így kell ezt csinálni!... Hát akkor isten veled, Gergő, mondtam neki, azzal kirúgtam lába alól a hodelit. — Kirúgta ? — kérdezte a riporter elszörnyűlködve. — Ki én! — Miért csinálta, Kata néni? — Nagyon szerettem, lelkem, isten nyugosztalja — felelte Kata néni csendesen, megremegö szájaszéllel. — És... és soha senki nem tudta meg, hogy mi történt a négy emberrel? — Megtudták, lelkem ... Az amnesztiával szabadultam... A jóisten áldja meg azt a drága jó embert, a Havel elvtársat!... Folytatás az 5. oldalról szét A geológiai vizsgálatok és számítások szerint a kitörés nyomán több deciméter vastag hamuréteg borította el a szigetet, de jutott a hamuesőből bőven a környező szigetekre, így Krétára is. Napokig éjszakai sötétség borult a tájra (talán ez lehetett az egyik egyiptomi csapás is, amelyről a Biblia tudósít), de ennél sokkal nagyobb veszélyt jelentett a hatalmas cúnami, amely alaposan helybenhagyta Kréta lankásabb északi partjait. A szigetnek ez a része a legalkalmasabb a mezőgazdasági művelésre, így valószínűnek látszik, hogy mind a hamueső, mind pedig a cúnami helyrehozhatatlan károkat okozott a bronzkori Kréta lakóinak, akik élelem nélkül maradtak. Logikusnak látszik a feltevés, hogy a minószi civilizáció vesztét Théra szigetének felrobbanása idézte elő. A katasztrófát követő zűrzavarban már képtelen volt a krétai társadalom újjászerveződni és könnyű prédájává vált a Münkénéből érkező hódítóknak. A geológusok persze mást is tudnak, de ezekkel a részletekkel most nem akarom untatni az olvasót. Csupán egy dologra térnék ki, ami logikus, mégis meghökkentő. Théra felrobbanását Kréta okozta! Néhány hónappal a nagy kitörés előtt ugyanis, egy hatalmas földrengés rázta meg Krétát és ennek a hullámai hozták működésbe a Théra mélyén szunnyadó erőket. Talán ezzel magyarázható az is. hogy Théra lakosait nem érte váratlanul a robbanás, a vastag hamuréteg alatt ugyanis nem találtak emberi maradványokat... A hatalmas vulkánkitörésről még ott is tudomást szereztek, ahová nem hatolt el a cúnami vagy ahol nem esett hamuesö. A robbanás zaját ugyanis több ezer kilométerre lehetett hallani, legföljebb nem tudhatták, hogy mi az oka. A tudomány most abban a furcsa helyzetben van, hogy a geológiái folyamatokat elég megbízhatóan tudja rekonstruálni, de a katasztrófa társadalmi kihatásait illetően csupán feltevésekre hagyatkozhat. Körvonalazódik az a kép, hogy a nem görög minószi civilizáció hanyatlását a fentebb tárgyalt hatalmas természeti katasztrófa indította el, s a legyengült birodalom képtelenné vált arra, hogy megmérkőzzék a nyugat felől érkező görög hódítókkal. Ilyen értelemben a Minószi Kréta és Théra lehetett az az elsüllyedt birodalom, amelyet Platón Alantisznak nevezett. De ha alaposan körülnézünk a Földön, akkor nem egy, nem is néhány tucat, de számtalan Atlantiszra bukkanhatunk ... LACZA TIHAMÉR Fotó: Csukás László
