A Hét 1990/2 (35. évfolyam, 27-52. szám)

1990-11-09 / 45. szám

ZBYNÉK PIENTKA MÉG TUD MAGYARUL

A huszonhét éves fiatalember Kassán született, édesapja ott teljesített katonatiszti szolgálatot. Húsz esztendeig laktak a keletszlovákiai metropolisban, ahol az édesanyja szlovák alapiskolában tanított. Ebben az időben (1957-1977) laktak Mihalik Zoltánék Királyhelmecen, akik nagyszülei Zbynék Pientkának. Mihalik Zoltán életútja nem ismeretlen a figyelmesebb Hét-olvasók előtt. Évekkel ezelőtt megírtam róla, hogy Magyarországról települt át Csehszlovákiába. Egyetlen okból: a Csehszlovákiához visszacsatolt Abafalván maradt a családi háza. Soha nem kapta vissza, az Ózdról elindult szerelvény nem állt meg vele és családjával Feleden, s ha meg is állt a továbbiakban, fegyveres katonák őrizték a vagonokat, Mihalik Zoltánék áttelepülése egybeesett a csehszlovákiai magyarok deportálásával. A vasúti pályán napokat és éjszakákat veszteglő vagonból Sokolovban rakták ki őket, ahonnan Loketbe irányították a vagonlakók egy részét. Itt kényszerült letelepedni Mihalik Zoltán a családjával, s az iskoláskorú lányai, Klára és Lilla már Sokolovban érettségiztek, nehezen leküzdve a nyelvi akadályokat, s Klára továbbtanulásra a Mariánské Lázné-i Pedagógiai Főiskolára jelentkezett, pedagógiai képesítéssel vágott neki az életnek; az ő fia Zbynék Pientka. Mihalik Zoltánban és a feleségében magyar szív dobogott, lányaikat rendesen megtanították magyarul, az unokáikat is, Lillát és Zbynéket, dédunokáiknál azonban már csődöt mondott a tudományuk, velük csak csehül ért szót a dédnagymama, aki a loketi házban lakik, az Ohre folyó partja közelében, a várat és a templomtornyokat impozánsan mutató városban, amelynek Elbogen volt

Ausztria legkeletibb és egyben legfiatalabb tartománya Burgenland. Ezen a néven az első világháború óta ismert, s bár általánosan elfogadott magyar neve nincs, sokan — az ottani magyarság is — Őrvidékként emlegeti ezt a tájat.

A ma még itt élő kis létszámú magyarság a XI. században idetelepített gyepüvédő magyarok és székelyek leszármazottja. Mint ismeretes, a honfoglaló magyarok, még a letelepedés után is, a sztyeppéi népek szokása szerint, kettős szállást tartottak fenn, téli és nyári lakóhelyet. Gyepüket hoztak létre tehát a Kárpát-medencében is, lakatlan sávot maguk körül, gyepükapukkal és azokhoz telepített, határörzö segédcsapatokkal. Később a német-római császárok és az osztrák örgrófok támadásaitól félve a nyugati gyepűket védő népesség két részre oszlott: határőrökre (Felsőőr, Alsóör, Örsziget, Felsö- és Középpulya stb.) és íjászokra (Felsőlövö, Alsólövő, Németlövő, Horvátlövő, Lődös). Ez a királyaink által kiváltságokkal felruházott magyar népesség védte a XIII. században kiépített, illetve megerősített nyugat-dunántúli végvárak (Németújvár-Szalónak, Borostyánkő, Léka-Lanzsár, Fraknó) közötti viszonylag nyilt területet. Az őrvidék északi részén, a Fertő-tó környékén ezt a határőr feladatot a besenyőkkel közösen látták el.

A középkorban a királyi hatalom megerősödése után a Pinka és a Strém alsó folyása mentén élő magyarok elvesztették kivált sáa német neve; a dédnagyapa pedig már a loketi temetőben alussza örök álnaát, talányt nyújtva a nevével: Mihalik Zoltán. De meg lehetne toldani Nyírö József kopjafás történeteit a loketi sirhantok alatti sorsokkal! Mihalik Zoltánról úgy kellene kezdeni nagyon tömörre fogva az élettörténetet, hogy Ózdon született és Loketban halt meg.

De elég legyen ennyi Mihalik Zoltánról és a családjáról, hiszen Zbynék nevű unokájáról akarok beszélni, akinek az édesanyja a loketi házban magyarázta el nekem fia furcsa nevének a történetét. Azért lett Zbynék a fiatalember, mert egy loketi családban, ahol vagy a mama, vagy a papa volt magyar, volt egy nagyon aranyos kisfiú, Zbynék, akit a rajongásig megszeretett. Okos volt, szép volt, saját majdani fiát is ilyennek képzelte el. Erre a kisfiúra gondolva kapta a fia a magyar ember fülének szokatlan nevet. Nem tudom, hogy a kisfiú mivé lett a múló évekkel, Zbynék Pientkával azonban szemben ülök a szépen bebútorozott loketi egyemeletes családi házban. Találomra 185 centiméter magas lehet, a haja göndör, az arca szép, formás, a tekintete nyílt és érdeklődő, aranykeretes szemüveg mögül néz a világra. Szülei nem véletlenül választották Kassát lakhelyüknek. Mihalik Zoltán és a felesége Királyhelmecre költöztek Loketból, magyarok közé, orvosi tanácsra, a doktor úr ebben látta a már-már idegileg összeroppanó Mihaliknénak a gyógyulását. Nem tévedett a helyváltoztatás „csodatevő" erejében. Mihalik Zoltánnénak semmi baja nem volt azok között, akikkel magyarul beszélgethetett. Mig előző lakhelyén, Loketban, ki sem mozdult a házból, Királyhelmecen szomszédoló és

gaikat. és fokozatosan beolvadtak a beáramló német telepesek tömegébe. Mivel a Felsőőr és Felsőpulya környékén letelepült örök 1848-ig meg tudták őrizni privilégiumaikat és közbirtokosi kiváltságaikat, képesek voltak ellenállni a fölénybe került német telepesek nyelvi asszimilációjának is. A középkori népességet azonban a török pusztítások alaposan megtizedelték. Kezdetben a megüresedett falvakba elsősorban horvát menekülteket telepítettek le, később, az utolsó török hadjárat után (a XVII. sz. végén) kizárólag németajkú telepeseket irányítottak erre a vidékre. Később már a Burgenlandban élő különböző népcsoportok (német, horvát, magyar) aránya nem változott lényegesen. Az 1880-as magyar népszámlálás idején a tartomány mai területén 265 ezren éltek, a németek mellett 11 ezer magyar és 43 ezer horvát.

Az első világháborút követő Saint-Germain-i békeszerződés (1919) a mai Burgenland területét, Sopront, és környékét, valaszomszédokat fogadó kedvű lett. Zbynék édesanyja, édesapja Kassáig követték a szülőket, hogy közelebb lehessenek egymáshoz. A fiatalember tehát Kassán született, ott járt alapiskolába. Tizennégy éves koréig élt ott, s maga is érdekesnek találja, hogy Királyhelmecre emlékezik jobban, ahová a nagyszüleihez jártak. Gyermekkorában szeretett festeni, de nem a szülőváros valamelyik negyedét vagy a környékét festette meg, hanem a vonzóbb Latorca partját és a királyhelmeci szőlőhegyet. Nemcsak Helmecre járt Zbynék a szüleivel, Ózdon, az édesanyja szülővárosában is megfordult. Még ma is áll Ózdon az a ház, amelyben az édesanyja született. Zbynéket Királdra is el-elvitték, a szénbányatelepre, ahol a nagymama rokonsága él. A kapcsolatot ma is tartják, minden hónapban megy és jön a levél.

— Valika, édesanyám unokatestvérének a lánya a legjobb levelező. Ö hivatalnok, a férje bányamérnök. Minden hónapban beszámol a nagy családról. Nagyapa válaszolgatott neki, míg élt. Most nagymama a levelező — magyarázza Zbynék magyarul a loketi ház csendességében. Úgy látszik, Mihalik Zoltánt és a feleségét nem lehet kihagyni a beszélgetésből. A nagyszülők élete összefügg Zbynék sorsának alakulásával.

Mihalik Zoltánék 1974-ben visszaköltöztek loketi házukba, s 1977-ben Zbynékék is követték őket. Őrnagy édesapja Pilzenben kapott háromszoba-konyhás lakást, és természetesen szolgálati beosztást. Ismét viszonylagos közelségbe kerültek egymáshoz. A fiatalember gimnáziumi évei Pilzenben telnek el, ahol édesanyja is tanítónő. Zbynék 1981-ben érettségizik, s Prága lesz életében

mint a mai magyarországi Pinka-völgyi német és horvát falvakat a lakosság összetételére hivatkozva Ausztriának ítélte. Magyarország heves tiltakozása után a vitatott területeken (az akkori német többségű Sopronban és néhány faluban) 1921. december

14.—16. között népszavazást tartottak. Az eredmény sokakat meglepett: az érintettek

68,7 százaléka Magyarországra szavazott. A tartomány jelentős része azonban — a mai, közel 4 000 km2 kiterjedésű terület— már 1921 novemberében osztrák fennhatóság alá került. Ekkor — mivel az állami alkalmazottak (katonaság, tanárok, hivatalnokok) átköltöztek Magyarországra — az itt élő magyar kisebbség az 1910-beli 26 ezerről hirtelen visszazuhant 15 ezerre. Ausztria német megszállása (1938—45) újabb megpróbáltatásokat hozott az örvidéki magyarok számára. A megszállók nemkívánatos, idegen elemként kezelték őket, s hosszú távon a megsemmisítés várt rájuk. Lényeges fordulat a második világháború után sem követkea kővetkező állomás. A Károly Egyetem vegyészhallgatója. 1987-ben úgy végzi be az egyetemet, hogy a doktori címet is elnyeri. Katonaság után aspiráns, s a Makromolekuláris Kémiai Intézetben helyezkedik el. Azóta is ott dolgozik.

— Milyen a viszonya a magyar nyelvhez?

— kérdezem tőle a bemutatkozás után.

— Nem emlékszem, mikor kezdtem magyarul beszélni — mondja mosolyogva.

— Gyakran tartózkodtam a nagyszüleimnél, és ők velem mindig magyarul beszéltek. Otthon viszont csak csehül értekeztünk. így nőttem fel. Egészen kicsi koromtól beszélek magyarul is. Nyelvtani ismereteim nincsenek, soha könyvből nem tanultam a nyelvet. Nagy hiba, hogy a szókincsemet nem gyarapítóm. Csak a nagyszüleimtől kapott nyelvből élek. Angolul, németül és oroszul beszélek. Most negyedik éve angol nyelvtanfolyamra járok, s ha befejezem, szeretném magyar nyelvtanfolyamon gazdagítani beszédkészségemet.

— Prágában van alkalma beszélni magyarul? — biztatom a figyelmet érdemlő önvallomás folytatására. Hallgat egy rövid ideig, tekintete az ablakon keresztül elszáll az Ohre folyó fölött, s beleütközik a másik parton emelkedő erdős hegyoldalba.

— Nagyon ritkán beszélek magyarul. A kollégiumban a legjobb barátom egy érsekújvári fiú volt, Serédi Laci, ő is Prágában maradt, számítógép-programozó. Vele alkalmakként magyarul is beszélgettem. Ha pedig náluk vendégeskedtem, akkor a családban és az utcán magyarul folyt a szó! Kétszer egy-egy hetet töltöttem Érsekújvárott. Uszoda, mozi, főtér, ez maradt meg bennem, és az erős magyar környezet, amely Királyhelmecre emlékeztetett. Megismertem ott lányokat is, de csak felületesen. Serédi Lacival Pestre is elmentem. A nagybátyjánál laktunk. Nagy hatással volt rám Pest. Laci jól ismerte a várost, semmit nem terveztünk, csak mentünk. A főváros modem építészete lenyűgözött. Azt is érdekes volt látni, hogyan él a pesti ember. Jártunk Galériában, a Hősök terén, a Mátyás-templomban, a Halászbástyán. Számomra persze az nyújtotta a legnagyobb élményt, hogy családközett be. A kommunista Rákosi-rendszer teljesen lezárta a nyugati határt, s hosszú évtizedekre megszakadt mindenféle kapcsolat az anyaország és az örvidéki magyarok között. Ezekben a hidegháborús években, aki Burgenlandban magyarnak vallotta magát, kommunistának bélyegezték. Ilyen körülmények között nem csoda, hogy sokan — elsősorban egzisztenciális okokból — az asszimilációt részesítették előnyben.

Az új helyzetet a statisztikák is regisztrálták. A vasfüggöny mögött magukra maradt magyarok száma az 1951-es népszámlálás szerint a háború előttinek a felére csökkent. Ebben nagy szerepe volt annak is, hogy a népszámlálást végző hivatalnokok nem az anyanyelvre, hanem a tájainkon ismeretlen „környezeti nyelvre" (Umganssprache) kérdeztek rá, tehát arra a nyelvre, melyet a környezetében használ az egyén. Ez a német nyelvű környezetben élő magyarok esetében többnyire a német nyelv volt, mint ahogy ma is az.

Az osztrák államszerződés megkötése és a szovjet csapatok kivonulása után (1955) hatalmas változások következtek be az osztrák gazdasági életben. A termelés megnövekedett, s a gazdasági fellendülés nyomán az eddig elzárt vidék lakossága körében is megnőtt a társadalmi mobilitás. Szinte egyik pillanatról a másikra évszázados etnikai közösségek bomlottak fel. Ennek a folyamatnak esett áldozatul a központi fekvésű,

MAGYAROK AZ ŐRVIDÉKEN

16