A Hét 1990/2 (35. évfolyam, 27-52. szám)
1990-11-09 / 45. szám
A tornácon bőröndök sorakoznak katonás rendben. Az embernek az az érzése támad, táborozni indul néhány diák, s már csak az autóbuszt várják. Pedig most indulásról szó sincs. Inkább megérkezésről. Vagy befejezésről. A bőröndök egyesével kerülnek a tornácról egy szobába, a tulajdonos kiveszi a tartalmát, a tanító néni pedig ir, ellenőriz, rakosgat — egy szóval leltároz. A Tátika „vagyona” gyűlik egy helyen, hogy néhány nappal később egy valódi, úgymond hivatalos leltározás után a raktárba kerüljön. Az egyik kislány ma tizennégy éves. Amikor annak idején a II. Nyári Művelődési Táborban először lépett színpadra a csoport, hároméves lehetett és még nem tudta, hogy táncolni fog. Ma pedig csak azt tudja, hogy nem fog táncolni, mert nincs hol. Aki bántani, sőt megszüntetni akarta a Tátikát, annak sikerült. , Beszélgetünk. Most nem a tanító nénivel, vele már volt alkalmunk találkozni fesztiválokon, versenyeken. A szülőkkel, a Tátika barátaival beszélgetünk arról, hogyan is szűnhet meg egy csoport néhány rosszakaró miatt. A Tátika is úgy kezdte, mint bármelyik csoport. Néhány lelkes ember minden támogatás nélkül osztályteremben próbálva táncolni tanul, műsort készít. A szülők előveszik a varrógépet, előkerülnek a nagymama gúnyái, jól jönnek ilyenkor a szabás-varrás tanfolyamon szerzett ismeretek. A gyerekek a nagyapa padlásán kutatnak, a még használható csizmáról lefújják a port, futás az öreg suszter után, talán még rendbe tudja rakni a talpát. Mindenki előtt, aki valaha is részese volt egy gyermekcsoport munkájának, ismerős a kép. A Tátika így dolgozott néhány évig, közben születtek járási és országos sikerek, és lett költségvetés. Sőt, lett ún. „statútum" is. Végre rendezett körülmények között folyhatott a munka, lett pénz viseletre, csizmára, hangszerre, utazásra. Az eredmények pedig nem maradtak el. LOVÁSZ ATTILA (Fotó: Gyökeres György) A baj ott kezdődött... Tulajdonképpen senki nem tudja megmondani, hol kezdődött. Megrágalmazták a csoport vezetőjét, hogy sikkasztott a Tátika pénzéből, hogy nem tud elszámolni. Jöttek a szülői értkezletek, miközben az országban, s így a faluban is egy pártállam élte végnapjait. A tátikás szülők — akik eddig is vállaltak valamit falujukért — politizálni kezdtek. Véleményük volt (és van), annak hangot is adtak. És elindult egy propagandahadjárat a faluban a csoport ellen. A Tátika vezetőjét pedig nem tudta megvédeni senki. Hiába számolt el a csoport pénzével, hiába kért maga ellen kivizsgálást, pénzügyi ellenőrzést, leltárt stb. A faluban valaki erősebb volt... Az igazsághoz hozzátartozik az is, hogy Hodek Mária mégsem tudott mindennel elszámolni. Pl. kiderült, hogy egy 83,50 koronás útiszámlával valami nincs rendjén. No nem a pénzzel, hanem a papírral. Rosszul volt kitöltve. Aztán nehéz lett volna elszámolni azokkal a csoportnak szánt összegekkel, amelyek a csoport számlájára soha nem érkeztek meg. A „járáson" pl. úgy tudják, hogy a Tátikának videója is van. A tanító néni és a szülök tudni, hogy hol. S lehetne sorolni tovább a példákat, csak sajnos semmi értelme nem volna. Itt már régen nem a Tátikáról, a 83 koronáról, a statútumról van szó. Lehetne „nyomozóriporterkedni", de minek, a csoportot már nem menti meg senki. A tanító néni elment. Nem azért kell ma szólni Ekelen, mert egy falu gyermekcsoportja megszűnt. A magyarázatot nem adó, mások munkáját tönkretevő kis hatalmasok becsvágya nagy. Most még megelégedtek egy gyermékcsoport megszüntetésével, egy tanító néni megalázásával, de egyszer kipróbálhatják azt is... MOTTÓ: „Nem azért kellett volna szólni, mert fölégették a falusi zsinagógákat, hiszen azokban is istent imádták, ha helytelen módon is. A gyújtogató becsvágya nagy: egyszer kíváncsiak lesznek arra is, hogyan ég egy nagy katedrális. Aki jobbra indult el, nem érkezhet meg balra." (MOLDOVA GYÖRGY)
