A Hét 1990/2 (35. évfolyam, 27-52. szám)
1990-11-09 / 45. szám
Rovatvezető: CSANAKY El£ONÓRA az erősebb és a halvány csillagok anyaga egyazon történelmi pillanatban — 1918-ban — született. Ezért tekinthető állandónak az Idő, s változónak a Tér. Megannyi költő, s ugyanannyi lélek, aki hazát, otthont, helyet keres a világban. Megnyugvást. Öntörvényű műalkotásként olvasom a Tóth László válogatta kötetet. Többet tett annál, mintsem egyfajta magánirodalomtörténeti leltárt készített volna. Az akadémikus irodalomtörténeti, esztétikai és történelmi szempontok helyett a válogató munkáját mindenekelőtt a felfedezés, a csehszlovákiai magyar líra egészéről benne megszületett költői kép motiválta. Eddig is jámbor óhajként kezeltem az esztétikai mitoszszá lett Fábry Zoltán-i vágyat: szülessen csehszlovákiai magyar regény! Végül is ez az általam vers-regénynek tekintett antológia bizonyíték állításom* igazához. Nem hiszem, hogy születhet alkotó, aki a csehszlovákiai magyarok lelkének mélységeit, vágyainak magasságait, sorsának minden változását a végül is immár egyetlen történelmi pillanatként felfogható időben az egymás hangját felerősítő költők verseinél árnyaltabban lenne képes prózájában megvilágítani. Természetesen több ilyen antológia is készíthető a hetven év lírájában, viszont arról, amiről ez tesz vallomást, csak egyszer lehet ilyen elementáris erővel szólani. Vitathatják irodalomtörténészek, méltatlankodhatnak költők, de ezt a válogatást önmagában kell megmérni. Képtelenségnek tartom, hogy az eddig alkalmazott irodalomtörténeti módszerek — korszakolásfajták (történelmi, politikai, társadalmi cenzúrák), esztétikailag minősíthető lírajegyekkel jelentkező nemzedékek, csoportok (sematizmus, európai modemek, posztavantgárdok, iródiások) — számonkérhetők lennének ezen a köteten. Mert olyan ez, mint egy mélyből felfakadó sóhaj. A lelket borzongatjá és felrázza az alvó szellemet az illúziók rábocsájtotta kábulatból. Számvetés ez az antológia, amelyben minden reménykedésünk és reményvesztésünk, minden illúziónk és illúziótlanságunk, minden okosságunk és butaságunk, minden „mindenünk" és minden „semmink" ott sűrűsödik. Nincsenek korszakhatárok, bár ezzel az állapottal Tóth László sem mert minden következményt vállalva szembenézni. Ezért választotta a hármas tagolást. Az első időszak líráját Üzenet Hiccingából 1919—1938 címmel jelöli. A második szakaszt „... lesz: Feltámadás!" 1939—1944 címmel prezentálja, míg a kötet legterjedelmesebb részét Új Atlantisz 1945—1989 címmel vonja össze. Ez a „korszakolás inkább látszik az olvasónak szánt segédeszköznek, mintsem valamifajta új, Tóth László nevéhez köthető irodalomtörténeti korszakolásnak. Az egyes fejezeteken, mintegy a líra állapotfejlödésének folyamatát jelző számsorok vonulnak végig az évszámok. Ez teszi annyira szembeötlővé a líránk fejlődésének folyamatát. Aszályos éveket gazdagon gyümölcsöző évtized követ. A terméketlenségnek —1 amikor sem esztétikai, sem etikai érték nem emelte magasba a verseket — is helye van. A hiányzó évek - 1933, 1934, 1948, 1949, 1950, 1951, 1952, 1953, 1954 — nem a válogató figyelmetlenségének, esetleg ízlésbeli szigorának estek „áldozatul". Aligha vonható kétségbe, hogy az ötvenes évek elejének versdömpingje mindenekelőtt a rózsaszínű hazugságok és politikai kötelességteljesítések eredménye. A mellőzés is minősít, nemcsak a felmutatás. Minden szempont indokolható, védhető, és ugyanaz elvethető, támadható. Olykor szembeötlik, hogy hiányzik egyegy költő, vagy éppen a szerepeltetett költő életművében fontosnak tartott vers. Ez is indokolható, hiszen nem leltár, hanem antológia született, amelynek vezérfonalára volt felfűzhető a hiányolt költemény. Tehető ez ugyanazokkal az érvekkel amelyekkel más esetben már nem élhet a válogató. Ezért sem lényeges ebben a válogatásban az arány vagy valamely protokolllista. Nem hiányzik ebből vers, mert az antológia hitelességét nem a gesztus irodalomtörténetet helyettesítő értéke, hanem a versekből született műegész esztétikai és etikai értékeinek szintézise teremti meg. Olvasva a verseket, mindenki megállapíthatja, micsoda hamis manipulációnak esett áldozatul irodalmunk egésze, amikor nem építette be — mert nem építhette — alapjaiba Márai Sándor vagy Szenes Erzsi mély humánumból fakadó költészetét. Költői kérdés, hogy mennyivel lenne más irodalmunk egésze, ha az első köztársaságbelieket, vagy a Szlovák Állam idején alkotókat (akik a korszakolás elleni érvrendszerem bizonyíthatóságához „szolgáltattak" adatokat, mert akkor nem is lehettek csehszlovákiai magyarok) egy két ember roskatag ideológiai vázakra akasztgatott ítéletével évtizedekre nem rekesztik ki a polgári humánum elkötelezettjeit? Ha meg is rettenünk a szellem bonctermében elénktáruló látványtól, jól meg kell figyelni önmagunkat — a versekben. Ebben az antológiában egy kérlelhetetlen sebész nyitotta fel lelkünket. Politikai szempontok helyett, most az irodalom, a szép és az erkölcs kritériumai kellene, hogy végre hassanak ránk. Ha még maradtunk maroknyian, olvasói e versregénynek. Számomra egyértelműen tisztázta Tóth László, hogy ki is valójában a csehszlovákiai magyar költő. Mert élhetett Márai Sándor Amerikában, de a kötetben is szerepeltetett verse egyértelműen kijelöli helyét az irodalmunkban. Csak bizakodom abban, hogy megszűnik hályogos látásunk, s a Budapesten csehszlovákiai magyar költői antológiát szerkesztő Tóth Lászlót, vagy Varga Imrét és Krausz Tivadart sem vetjük ki magunk közül. Mert mint kifejtettem: csak a Tér változik s általa helyünk a világban, az idő állandó, s általa őrződik meg lelkünk. DUSZA ISTVÁN Márai Sándor CASSOVIA (Metszet, 1928) A spájzban szőlő lógott és dió, A Hradován méterre állt a hó. Egyszer Rákóczit hozták haza reggel, Kézenfogva vitt apám a menettel. A dóm úszott a ködben, mint egy várrom, Valami nagy és biztos e világon. Kapuja fénye ködös és opálos. Körötte él halkan a kicsi város. S a püspök egyszer kis, puha kezével Megsimogatta arcomat a réten. Egyedül sétált, vagy egy kanonokkal. Bojtos kalapban és egy görbebottal. Mint egy igazi pásztor, aki kémlel, Hogy báránykái nem futnak-e széjjel? Jaj, hol a pásztor és hol a nyáj is ? Május végén a Bankón volt majális. (Csak így tudom már, rímbe rakva, mint a Játékkockán a képbe rakott minta, Kirakni rajzod, régi Kassa, álom, Fakult kis rajz e vad, színes világon.) Fakult kis rajz, a színe mit se hoz ki. Itt baktat a sánta kovács, Kukovszki, Úgy járok én e hanyag rajzban, kedves, A rajz még tustól s könnyeimtől nedves. Hová kallódott íz, szín, illat, emlék ? Van is, már nincs is, élet még, s már emlék. Ami íz volt és illat, ennyi már csak. Valami szédült és gonosz varázslat. Félsz áthajolni párkányán e görnyedt Toronynak, miben élsz, mert lenn a szörnyebb Lomtárban, mint ütött szemét, hevernek Kedveseid, emlékeid, s a dermedt Távolban úgy néznek, mint régi képen A halottak — szörnyű penész a képen, Evek penésze, piszok és szemét! Már elfeledtem barátom szemét Ennyi maradt csak, mint marad a vesztett Városról néha együgyű fametszet. (1928) 13
