A Hét 1990/2 (35. évfolyam, 27-52. szám)
1990-11-09 / 45. szám
Magyar égtájak A A szlovákiai magyarság gondolkodását, lelkének működését megváltoztatni nem lehet. Ha valaki megkísérli ezt, csak pusztító szándékkal teheti. Az öntudat nélküliség állapotába került nemzettöredékben a történelmi meghatározottság olyan változást okozott, amely immár az idegsejtekben születő biológiai, testi és szellemi reflexeket is működteti. A történelem és a politika okozta görcsök atavisztikus kövekké kristályosodtak. Az 1918-ban görcsbe rándult nemzet még mind a mai napig nem volt képes feldolgozni a történéseket, s valójában mostanság derül ki az a betegség okozta sorvadásos állapot, amelyet csak a kisebbségbe került nemzettöredékek voltak képesek feldolgozni önmagukban. Bármennyire is tagadják és cáfolják egyesek, bennünket — csehszlovákiai magyarokat, erdélyieket, kárpátaljaiakat, vajdaságiakat — másra nevelt a sorsunk. „Miben reméljünk? Tenhazánkban tán, / Aki elhagyott gyáván, mostohán?" — írja Ölvedi László e válogatás első versének első soraiban, 1919-ben Érsekújvárott. Kétségbeesett kérdés, ugyanakkor útkereső nyugtalanság is érződik benne. És 1989-ben így írt Barak László a Hazakép című versében, amely az antológia utolsó opusza: „Hazátlan vagy hát / egy létező hazában. Hazádki/ebb/cgi lélek 7 vei/-regénye ban, / amit egyre valószínűtlenebb / saját képedre teremtened: / a részt osztani egészre, / amikor még beledöltél már / a késbe ... / Egyre többször riaszt fel / a csend, / amit a hangzavar teremt / növeszti lombját..Hetven év telt el a két vers születése között. Hetven év, amely nemcsak a Szélén az országúinak című Tóth László válogatta antológia két verse között feszülő időt jelzi, hanem a lét és a lélek állapotainak vissza-visszatérő azonosságait is, amelyet nem tud befolyásolni egy-egy történelmi cenzúra. A kisebbségnek nem voltak alternatívái. Mindig a történelmi kényszer, a humánumot és az etikát nélkülöző politizálás hatására választja az egyetlen „alternatívát", amely valójában nem is lehet választható. A Fábry megfogalmazta korparancs — a humánum mindenek felett — áthatotta és áthatja líránk egészét is. Hatványozottan áll ez a Szélén az országútnak című költői antológia anyagára. Elválaszthatatlan minőségi ismérveit az esztétika és etika egyszerre jelentik. Igaz, ezek sokszor az egyiknek a másik javára billenő arányban jelennek meg, de ki vitathatja el mondjuk Márai Sándor Apám indult így el cimü 1930-ban írt versének és Tőzsér Árpád Férfikor című 1958-ban született opuszának etikai és esztétikai értékeit csupán azért, mert a történelem pillanata, amelyben fogant a két alkotás, merőben különbözött egymástól. így az, ami ebben az antológiában az Idő fogalmát összekapcsolta a költészettel, az éppen nem a kimondott gondolat, hanem a forma. Ennek az állításomnak alátámasztására jegyzem meg: ahogyan a mindenkori poéta minden időben az örök emberi kérdésekre keresi a választ, ugyanígy cselekszik az emberi létezést determináns módon a kisebbségi sors vállalásával vizsgáló költő.. Az antológia verseinek összessége a helykeresés és az illlúzióvesztés állapotában mutatja meg a kisebbségi embert. Regényes sorsa van, s az olyan, amilyennek a költők megrajzolják. Az Idő ebben a sors-regényben, ebben a lélektani regényben ebben a kisebbségi lélek breviáriumában, ebben a verses dokumentumregényben nem meghatározó tényező. Mindenekelőtt a Tér változik. Az a földrajzi, társadalmi vagy politikai helyzet, amelynek hetven évnyi időtartama a történelem végtelen folyamához képest elenyésző. Ezért tetszik úgy; hogy költészetünk változásainak mélyáramában nem a költői attitűd, hanem az esztétikai mércével mérhető forma változik. Katartikus erejű a rádöbbenés, hogy legnagyobb költőink, akik között a klasszicizáló ugyanúgy az egyéni és a nemzeti kisebbségi identitást keresi, mint a forma megújításán fáradozó posztavantgárd vagy posztmodem. Ezen még az sem változtat, hogy az alanyi költő önmaga lelkét vizsgálja, vagy lírikus szociológiát ir a faluról, vagy a város csehszlovákiai magyar felfedezéséről. Olyan ez az antológia, mint egy pötyögtető technikával festett impresszionista kép, amelynek színes pontjai az optikai hatás útján állnak össze müegésszé. A vers (a színfolt) adott volt, a festő (Tóth László, a kötet válogatója) maga döntötte el, milyen képet (antológiát) akar festeni (összeállítani). A Szélén az országútnak lírai válogatás így lett kisebbségi kozmosszá, amelyben Forbáth Imre LÁTOMÁS Viharharangok zúgnak, skarlátvörösen ég a horizont, istállókból lovak rohannak, s egy megperzselt farkú kutya rémesen üvölt, hidak kettétörnek óriás robajjal, folyamok szennyes tajtékja zászlókat s hullákat sodor, ősállatok csontvázai a házak rozsdás traverzeikkel, dróthuzalok lógnak, vihartépett óriás pókhálók, porladó iskolapadokon megszenesedett gyermekek síri csöndben ülnek, képek a sárban, szobrok, árkokban fetrengenek, Apolló homlokát kecske nyajlja, az öreg föld álmában beszél vértől részegen, jaj, sárga nyár van újra, s a nehéz csillagok alatt békák zenélnek bíbor pocsolyákban, gyom növi be a kerteket, szakállas vén erdők borongnak, s harkálykopácsolás... a fákon emberek, vadul forgó őrült szemekkel.
