A Hét 1990/2 (35. évfolyam, 27-52. szám)

1990-11-09 / 45. szám

NÉHÁNY CSODA

. .. és a reciprocitás — ez bosszant az utóbbi időben. Az a reciprocitás, amelyről — elméletben — már mi (szlovákok és magyarok) magas szintű közös elhatározással lemondtunk. Milyen szép, örvendeztem akkor, hiszen nem lehet almát, körtét egyként kezelni. Igaz, mindkettő gyümölcs (és egyéb hasonlóság is található), de azért mégis más-más dologról van szó. Ideje is volt már ezt a szocialista internacionalizmus épületes sarkkövet a kommunista ideológia egyéb idejétmúlt, zsákutcaszerü lomjával együtt a szemétbe hajítani.

Igen ám, de a gyakorlat? Mert az elmélet csak elmélet. A kommunista fertőzést nem lehet egy penicillinkúrával elintézni. Annyira szájunkba rágták (többek között) ezt a reciprocitást, hogy a ránkszabadult szabadság kiváltotta nemzeti büszkeséggel karöltve nemhogy alábbhagyott volna a szocialista internacionalizmus kóros következményeinek utóhatása, hanem ellenkezőleg, kimondottan kivirágzó«. A XX. század végén ez egy új újjáéledő kövület. De sajnos bármilyen jelzővel látjuk is el, attól még nem múlik el. Az első lépés az kéne legyen, hogy tudatosítjuk ezt a totalitárius rendszer szellemi hagyatékát és értelmileg leszünk túl rajta. Azután lehet (és kell) érzelmileg is túltenni magunkat rajta.

Mert mi is történik? Nemzeti (nemzetiségi) témára bármit mondanak a magyarok, a szlovákok felhördülnek. Es fordítva: bármit mondanak erről a szlovákok, fölhördülnek a magyarok. S ha csak ez volna: azonnal működésbe lép a reciprocitás (immár állítólag túlhaladott) mechanizmusa és ujjal mutogatunk egymásra, foggal-körömmel tagadva a fejünkre olvasott bűnöket, éspedig válogatás nélkül, függetlenül attól, megalapozott-e a vád vagy sem. Körülbelül így megy ez: ezt én bizony nem csináltam (nem mondtam), hanem éppen te, sőt ráadásul meg azt is. Mint a civakodó vénasszonyok. És ütjük egyik meg másik oldalon is a vasat, fölkorbácsolva a kedélyeket, miközben a lényeg lényegtelenné válik, mert misztifikált féligazságokat, sőt, külön e célra fabrikált „találmányokat" vagdosunk egymás fejéhez. Hogyan lehet ilyen módon megegyezni, számomra rejtély. S mindez azon az alapon, hogy a kommunizmus alatt semmi sem volt jó, kivéve a nemzetiségi ügyeket, mert azt — csodák csodájára — a kommunista rendszer jól megoldotta. Pontosabban a csehszlovák kommunisták, mert másutt (elsősorban Magyarországon) aztán nem.

Namármost ha ez meg van oldva, akkor nyilvánvaló, hogy a jelenleg fölmerülő problémák a magyarok nacionalizmusával, sőt, sovinizmusával magyarázhatóak. Es láss újabb csodát : ketten veszekednek, de csak az egyik fél hibás. Mindez persze fordítva is igaz, tudniillik az a beállítás.

hogy mindenki hibás, csak mi magyarok nem.

Mindezt — ráadásul — úgy véljük megoldhatónak, hogy a tömeggyiiléseken és a sajtóban teregetjük ki. Ez is fölér egy csodával, t. i. az az elképzelés, hogy ilyen fórumokon ez megoldható. Számomra teljesen érthetetlen, hogy — ami a múltat illeti — nem a történészekre hagyjuk a válaszok keresését. Tudom, hogy van néhány témakör, amelyhez „mindenki ért" (a történelmen kívül ilyen a pedagógia, sport, politika stb.) de talán nem ártana, ha egy kissé visszafognánk magunkat és a hivatásos szakértőkre bíznánk a dolgot. Nem megy ez az egyik napról a másikra, de legalább egy kis lélegzetnyi időhöz jutnánk, hogy megnyugodjanak a kedélyek. Mert a most uralkodó extázishangulattal aztán semmire sem megyünk.

A minap találkoztam egy olyan szemponttal (Szarka László magyarországi történész tollából), hogy az egesz szlovák—magyar kapcsolatok problematikáját új alapokra kellene helyezni, nevezetesen elsősorban depolitizálni és tisztázni a fogalmakat, hiszen a tudomány nem lehet semmiféle politikának a kiszolgálója és vitatkozni sem lehet érdemlegesen, ha a vitázók egy-egy fogalom alatt különbözőt értenek — nem is beszélve arról, hogy az így eltérően értelmezett fogalmakat még össze is zavarjuk. Az ilyen zűrzavar nem is eredményezhet mást, mint mítoszokkal

való handabandázást a reciprocitás alapján, amelyről — elméletben, ugyebár — már lemondtunk. Amit a tömegbázison (tehát pl. a sajtóban) véleményem szerint tenni lehetne (s ez talán elsősorban Magyarországra vonatkozik, mert hazai magyar termésünkből a szlovákok Duray „sovinizmusán" kívül nem sokat vettek észre), az annak tudatosítása volna, hogy mi magyarok sem vagyunk teljesen hibátlanok, tökéletesek, makulátlanok, s hogy a szlovákok sem mind kizárólag rosszat tettek (tesznek) velünk, ráadásul kizárólag előre kitervelt konspirációval. Mert láss újabb csodát: vannak higgadt, józan gondolkodású szlovákok is, nem is kevesen (csak eppen csöndesebben), akiktől mindenfajta nacionalizmus vagy sovinizmus távol áll.

Túl sok a félreértés, félremagyarázás, sőt a tudatos uszítás is, de ez nem vezet(het) megoldáshoz, így hát nem is ebből lehet kiindulni. Le kéne ülni végre egy közös asztalhoz és megbeszélni, mit lehetne pozitívan tenni a közös problémák megoldása érdekében. Meglehet, mindkét fél kellemetlen tényeket volna kénytelen tudomásul venni (akceptálni) s azt is tudom, hogy nehéz nyugodtan tárgyalni, ha vad nacionalista szelek korbácsolják az indulatokat, de amíg higgadtan, meggondoltan, egyforma jóakarattal nem közelítünk a problémákhoz, sosem oldjuk meg őket.

Demokráciában ez — tudtommal — így szokás.

AICH PÉTER

Észrevételeim két írás kapcsán

Érdeklődéssel olvastam a Hét 31. számában Mács József „Rozsnyói sírkőfelirat" és az erre a 41. számban válaszoló „Megfúlt, mert nem tudott franciául?" című írást Stiglitz Iván tollából. Mács József cikkében szóvá tette, hogy a rozsnyói strandfürdő területén magyar nyelven nincsenek feltüntetve az említett vállalat normális működését biztosító tiltó, figyelmeztető, eligazító jellegű információk. Stiglitz Iván, a strandfürdő főnöke válaszában a már ügyis elharapódzó nemzetiségi viszályok fokozásával vádolja jónevű újságírónkat. Többek között megkérdi: „Feltételezi az újságíró úr, hogy az itt élő magyar lakosság ennyire gyenge felfogású?" Arra célozva, hogy az itteni magyarok megértik a táblákon csak szlovák nyelven feltüntetett szöveget is. Az igazgató úr „nem feltételezi, hogy fontos és esztétikus lenne fák vagy virágok helyett tiltó táblákkal magyarul, oroszul, németül, lengyelül (mert ilyen vendégeink is vannak) teleszórni strandunkat".

Érzésem szerint a főnök úr rossz szemszögből közelíti meg az ügyet. Ugyanis a kétnyelvűség kérdését a vegyes lakosságú területeken nem lehet csak egy harmadrendű technikai problémává bagatelizálni, abból az elvből kiindulva, hogy a magyar lakosság már úgyis ért szlovákul. Itt elvi kérdésről van szó. Egy nemzeti kisebbség identitásának meghatározó jegye a nyelve. Amennyiben nyelvhasználatát kiszorítják az élet egyes szféráiból, úgy ezen a területeken elsilányul. Mindennapi nyelvhasználatunkban hemzsegnek a szlovák szavak, mondatszerkesztésünk is sok esetben magyartalan. Sokan közülünk már nem éreznek rá ösztönösen a magyar nyelv kifejezésmódjának jellegzetes sajátosságaira. Többségünk könnyebben elboldogul egy szlovák nyelvű hivatalos szöveg megfogalmazásával, mint egy hasonló fogalmazvány magyar nyelven történő megszerkesztésével. A hivatalos szférában a közélet és társadalmi élet területén nagymértékben visszaszorult nyelvünk elfogadható szinten való művelése, bizony többségünk számára már komoly nehézséget okoz. Miután a mindennapi gyakorlatban nincs lehetőségünk magyar nyelvű hivatalos érintkezésre, ezen a területen kifejezésmódunkban a szlovák nyelvi fordulatok szerint igazodunk, így születnek aztán azok a nyelvünk elkeserítő állapotáról tanúskodó szövegek, melyeket nap mint nap hallhatunk Dél-Szlovákia városainak községeinek hangosbeszélöiből — már ahol van hangosbeszélő — olvashatunk plakátjairól. Intő például és okulásunkra szolgáljon az a szöveg, melyet Feled községben egy, a művelődési ház előtti plakáton olvastam a napokban: „A Feled-i kultúrház mellett működő kurzusok nyílnak zongora és gitár szakon".

Hát kedves igazgató úr, ezért van szükségünk magyar feliratokra, és nem másért. Széleskörű nyelvhasználat nélkül igen hamar a legsilányabb konyhanyelvvé degradálódik édes anyanyelvűnk, amely nem lehet hatásos összetartó és megőrző fogódzónk, identitástudatunk megtartásának legfőbb biztosítéka. Nem tartom a nemzetiségi viszályok szításának, amennyiben élni akarunk jogos igényeinkkel. Ne feledje tisztelt igazgató úr, hogy egy kisebbségnek akkor van esélye a fennmaradásra, ha ahhoz megfelelő feltételeket biztosítanak. Márpedig a mi esetünkben döntő és meghatározó sajátosságunk a nyelv, s ebből kifolyólag a teljeskörű nyelvhasználat bármilyen korlátozása, alapjaiban veszélyezteti kisebbségünk létét.

•Szépen írta az igazgató úr válaszához fűzött megjegyzésében Mács József úr: „Röviden csak arról van szó, hogy Rozsnyót és környékét magyarok is lakják, akik a járási székhelyükön és a járásukban nem vendégként élnek, hanem őshonos állampolgárokként, s joggal elvárják, hogy a közületi figyelmezető táblákon az ö nyelvükön is szóljanak hozzájuk." EGYÜD LÁSZLÓ