A Hét 1990/2 (35. évfolyam, 27-52. szám)
1990-11-02 / 44. szám
nyi ifjúsági és felnöttcsapat mutatta be tudását és ügyességét. Legjobbnak a vezekényi ifjúsági csapat bizonyult, a hazaiak a második helyen végeztek. Versenyen kívül bemutatkoztak a tallósi legifjabb tűzoltók is. Az érdeklődők az ünnepnap folyamán különféle típusú tűzoltóautókat, régen használt lóvontatású kézifecskendőt tekinthettek meg. A szervezők a legtöbb örömet a gyerekeknek szerezték, akik potom áron lovas hintót bérelhettek a park körüli sétakocsikázáshoz. A Tallósi Önkéntes Tűzoltóegyesület tagjainak a száma jelenleg 45 fő, ebből 5 nő. Mindegyikük megérdemelné, hogy név szerint elmlítsük, erre itt azonban nincs lehetőség, legálább a tisztségviselők nevét soroljuk fel: Manek István elnök. Kohút László parancsnok. A jubileumok határmezsgyék, ahol az emberek számvetést tehetnek mindarról, amit megtettek, egyben számonkérhetik önmaguktól mindazt, amit elmulasztottak. A tallósi tűzoltók büszkén nézhetnek fel az egykoi jubileumi zászlóra. Egyesületük mindig az emberi önzetlenség szervezete volt, munkájukban mindig a szeretet parancsa érvényesült. Meg vagyunk róla győződve, hogy így lesz ez a jövőben is. GÁGYOR JÓZSEF A szerző felvételei AGRÁRZŐNA ív AZ ELHALLGATOTT SZEMPONT Ennek a most induló reprivatizációs folyamatnak van egy nem gazdasági, de nemzetiségi aspektusa is, amelyről a politikai és állami tényezők mélységesen hallgatnak. Holott. ha a most zajló folyamatokat együttesen szemléljük, erről is beszélni kell, mert a kettő egymástól elválaszthatatlan. Ugyanis az egyike az alapkérdéseknek, amely egyrészt a szlovákiai magyar agrárzóna egészének gazdaságát, életszintjét határozza meg. másrészt az egész magyar régió egységének — már ami még megmaradt belőle — jövőbeni esélyeit biztosítja — vagy rombolja szét. A« elmúlt hetven évben a szlovákiai magyarságot a jelenleg folyamatban lévő rendszerváltás a negyedik alkalommal szorítja a társadalom és a gazdaság peremére. Az elsőről már irtam; ez volt az 1922-ben elindított földreform, amelyből az akkori kormányzat a magyar parasztságot szándékosan hagyta ki. Másodízben a háborút követő években, a Kassai Kormányprogram embert alázó totális jogfosztása zárta el a kibontakozás lehetőségét. Az SZLKP 1945 januárjától úgy vélekedett, hogy az agrárkérdést úgy kell megoldani, hogy „el kell venni a földet a magyar és német földbirtokosoktól és azt a szlovák parasztok kezébe kell adni". Ugyanez a párt alig egy hónappal később, 1945 februárjában megtartott konferenciáján ezt már így rögzítette: „A szlovák parasztnak és munkásnak, akiket kiszorítottak a déli területekről és századokon keresztül a hegyek között elnyomtak, meg kell ismét kapnia ezeket a régi szlovák területeket és lehetőséget a rendes emberi élethez". A negyvenöt évvel ezelőtti" szövegek" kísértetiesen hasonlítanak néhány mostani szlovákiai párt Dél-Szlovákiát érintő programjához." A történelem során a „harmadik csapást" parasztságunkra á szovjet mintájú kollektivizáció jelentette. S most ismét olyan helyzetbe került a szlovákiai magyarság jelentős hányada, amelyben az életminőségének javítása helyett olymértékű gazdasági terheket szándékoznak ráhárítani, amelynek elviselése mind emberi, mind gazdasági szem frontból erején felülinek látszik. Ugyanakkor e gazdasági terhekkel párhuzamosan ugyanezt a népességet igyekeznek — immár ismét kormányszinten — a nyelvtörvénnyel és egyéb diszkriminációs intézkedésekkel másodrangú polgárokká degradálni. Negyvenöt év után ugyanis ismét elhangzott a szlovákiai magyarság ellen a kollektív bűnösségnek a vádja, amely szerint „nem vagyunk hü polgárai" ennek az országnak. A „hűség" kérdése azonban roppant bonyolult, mert azt sem kézfelnyújtással, sem közfelkiáltással kellő súllyal és komolysággal deklarálni nem lehet. De az ellenkezőjét sem! Ellenben van ennek olyan, számokkal is bizonyítható ismérve, amelyet a legelfogultabb politikus sem vonhat kétségbe. S ez nem más, mint azoknak a javaknak az összessége, amelyet a szlovákiai magyarság ebben az országban létrehoz. Az iparban, a mezőgazdaságban, a szolgáltatásokban; s akkor még nem szóltam e népcsoport szellemi potenciáljáról, amely szintén nem elhanyagolható értékteremtő tényező. Ha odafigyelnek rá! Vagyis helyénvaló volna, ha a „hűség" és ELLOPTÁK A NEVEZETES KERÉKPÁRT Tavaly karácsonykor, amikor könnyes szemmel lestük a tévében, hogy megbukott-e már a romániai diktátor, én érte aggódtam. Kell a személyes kötődés. Kell az ismerős, akit félteni lehet. Évek óta nem hallottam felőle, azt hittem, hogy már sohasem látom. És nyáron megcsendült a telefon. Vasile Lajos bácsi ismét itt jár. Sírtam örömömben. Ő pedig bánatában. Mert az a kerékpár, amely évtizedek óta kíséri útján, amely kibírt több ezer kilométert, amellyel bejárta Kelet-Közép-Európa tájait, most nincs. Ellopták. Nálunk, Rimaszombatban. Mindjárt az érkezése napján. Fáradt volt Lajos bácsi, nem csoda, akkor született, amikor kitört az első világháború. A másodikban maga is részt vett. A végén antifasiszta harcosként. Ezen harcok emlékére, meg afölötti örömében, hogy életben maradt, amikor csak tehette, visszatért. Mert különben a romániai Foksányban lakik. Az is az igazsághoz tartozik, hogy csak az itteni kerek ünnepségek pecsétes meghívóira engedték ki. Jövetelének ugyancsak megadta a módját. Kerékpárral jött. Kelet-Magyarországon át érkezett Kassára, onnan Lengyelországba, az NDK-ba, volt Drezdában és Berlinben, majd Prágán, Pozsonyon, Budapesten keresztül hazakerekezett. Mindez több, mint egy hónapját vette igénybe. Közben nem szállodákban lakott, hanem jó embereknél. Én is tudtam, hogy hozzám kitől jött és azt is tudtam, hogy tőlem kihez megy. Mára akár Vasile Lajos Baráti Társaságot is alakíthatnánk. Bábi Tibort kereste a szerkesztőségben, de Bábi Tibor akkor már nem élt. Könnyet hullatott érte, mesélt a barátságukról, így örököltem meg én. írtam is már róla, aki régebbi olvasója lapunknak, bizonyára emlékszik a képre. Akkor is így nézett ki. De most a kerékpár más. Ezt egy Romániából Losoncra nősült katona-kollégájától kapta. Mert a másikat ellopták. Fényes nappal. Rimaszombat főterén. Amíg Lajos bácsi ledőlt a padra, és a kerékpárt a padnak támasztotta. Fehér sültös sapkáját egy kicsit a szemére húzta. Csak szendergett. De valaki ezalatt ellopta a kerékpárját. A rendőrségen jelentette, de hiába. Nem lett meg. Csak a kifosztott táska. És az öregember itt maradt kifosztva, megalázva, a szép eszméivel, békét hirdető táblájával. Most már hogyan menjen Így haza? Most már hogyan fejezze be ilyen kudarccal kerékpáros útjai sorát? Olyan erős kerékpárt, mint az a Carpatia volt, ö már többé nem tud venni. S ki tudja jövőre lesz-e annyi ereje, hogy elinduljon? — Hát ilyen aljasak az emberek? A forradalmak erre voltak jók? — morfondírozik magában. — Most jöttem hetedszer, szerettem volna még egyszer elmenni Krakkóba és Oswiečimbe. S innen Pozsonyból átugrani Bécsbe. De már azt sem lehet. Vízumot kémek. Csehszlovákiába is az utánam jövőket már nem engedték be. Azután még szót váltunk arról, hogyan zajlott náluk a forradalom. Az ablakukon belőtt golyókról mesél. Szerencsére senkit sem találtak el. És köszöni az adományokat. Amikor elbúcsúzik hull a könnye. Az enyém is. Mégis meg kellene alakítani azt a baráti társaságot... FISTER MAGDA Fotó: Gyökeres György egyéb politikai maszlag helyett az országos vélekedés kialakítását a mindenkori politikai és állami vezetés velünk szemben az alapok szemrevételévek kezdené. Ha így tenne, akkor látnia kellene azt a tényt, hogy a szlovákiai magyarság többszáz ezer hektár mezőgazdaságilag hasznosítható terület birtokosa. E terület valós értéke számokban is kifejezhető. A rajta megtermelt mezőgazdasági produktumoké úgyszintén. Ezek az értékek pedig meghaladják — többszörösen is! — a milliárdos értékrendet. Ezután a kérdés egyszerű: hogyan vonható kétségbe annak a népcsoportnak a lojalitása, vagy ha úgy teszik, hűsége, amely ilyen nagyságrendű javakat hoz létre, illetve annak birtokában van?! Más kérdés persze az, hogy ezen javak létrehozása milyen körülmények között történik? Hogy az állam e javak létrehozói számára megteremti-e azokat az emberi és polgári jogokat — ezeken túl az optimális gazdasági föltételeket —, amelyek biztosítják számára a gazdasági, társadalmi és kulturális egyenlőséget az ország többi lakójával azonos szinten?! Ezekre a kérdésekre a ma adható felelet egyértelműen: nem! Persze — mily bölcs hagyománya ez Csehszlovákiának! —, ezekről a kérdésekről a tágabb nyilvánosságot nem tájékoztatják. Nyilvánvalóan azért, mert nyomában az a kérdés is felmerülne, hogy ebből mi, s milyen arányban áramlik vissza oda, ahol e javakat létrehozták? Ilyen jellegű összegzések, kimutatások azonban sem a múltban, se ma nem készültek, nem készülnek. A „globalizáció" pedig összemossa az értékeket és az értékek arányos elosztásának egész problémakörét. A mezőgazdaság reprivatizációjának folyamata azonban az értékek valós megméretését is föltételezi. Sőt azt is, hogy egy nyitott piacgazdaság keretei között a megtermelt értékekkel ki miként sáfárkodik. Korábban már leírtam, hogy a kollektívizáció azért vol a történelmi folyamatok megerőszakolása, mert szétrombolta a paraszti közösségeket. A szövetkezetek egyesítése, a közigazgatás centralizációja ezt csak fokozta. Ami pedig konkrétan a mezőgazdaságban végbement, az a jövö felélése volt. A természet kizsákmányolása, talajpusztitás, környezetszennyezés ... A dél-szlovákiai agrárzónában ezeket a károsodásokat kellene lefékezni, megállítani, s ha lehetséges: viszszafordítani. Ennek a terhe nehezedik ma a szlovákiai magyarságra. Ahhoz, hogy ezt emberi és gazdasági téren viselni tudja, az államnak minden lehetséges támogatást meg kéne adni a számára. Ezzel szemben az tapasztalható, hogy a mostani kormányzat a legsajátosabb jogoktól — így az anyanyelv természetes használatától is — meg akarja fosztani az itt élő magyar nemzeti kisebbséget. Az ilyen diszkriminatív politikai, társadalmi és gazdasági körülmények között azonban sem élni, sem dolgozni nem lehet eredményesen. A mai dél-szlovákiai állapotokra — sajnos — ez a helyzet a jellemző. A folyamatos vádak és vádaskodás az egyik oldalon, a másikon pedig az egész agrárzóna gátlástalan kizsákmányolása. És ebben — hát nem csodálnivaló egyezés? — az elmúlt hét évtized során Csehszlovákia minden eddigi kormánya mélységesen egyetértett... GÁL SÁNDOR ÍR
