A Hét 1990/2 (35. évfolyam, 27-52. szám)
1990-11-02 / 44. szám
Rovatvezető: CSANAKY ELEONÓRA Fónod Zoltán Megmozdult világban (Részlet az író Fábry Zoltán életéről és munkájáról írt könyvéből) Fábry Zoltán tevékenységében már a harmincas évek elejétől találkozhatunk az antifasizmus irodalmi szerepének tudatosításával, az antifasiszta iró küldetéses szerepének, missziójának vállalásával. A rangos irodalom később korparanccsá lényegült nála és Korparancs című kötete (1934) is az aktív humanizmus nevében, a vox humana elkötelezettségével szuggerálta az író szociális felelősségét, a „gyilkosok járnak közöttünk" figyelmeztetésével. Ezt a „megakadályozhatatlan erkölcsi muszájt" erősítette meg az 1937 júniusában megjelent Muszájhumanizmus című tanulmányában, melyben az író kortársi felelősségét a „legtisztább művészettel" azonosította. A Fegyver s vitéz ellen című kötetéről nyilatkozva is az „antifasizmus magyar korparancsáról" beszélt. A Szlovenszkói küldetés című hatásos esszéjében is ez a megfogalmazás érvényesült: „Az európai kultúra hitén állni ma nem jelenthet mást, mint a fasizmussal szembeszállni. A küldetés neve: antifasizmus!" Ez a formula — a küldetés! — lényegült át Fábrynál 1960 augusztusában „átmeneti műfajként" jellemzett írásai műfajaként, lényegévé, többletnek vélt meghatározássá : „a műfaj neve: antifasizmus" megfogalmazássá. Okot adott erre az is, hogy az antifasizmus mint a riasztás és az ellenállás „műfaja", az atomfasizmus veszélye, a fasiszta bűnök elévülését szorgalmazó nyugatnémet politika miatt ismét „riasztó kötelességévé" tette Fábrynak a fasizmus elleni harcot. Nem véletlen, hogy az antifasiszta írásai trilógiájaként ismert művei közül (Palackposta, Emberek az embertelenségben, Európa elrablása) az Emberek az embertelenségben erőteljesen összpontosított az ellenállás témájára és a fasiszta veszélyre egyaránt. Az a tény azonban, hogy Fábry orosz nyelvű megjelentetése (egy antológiában) „műfaj" helyett a Stílusunk — az antifasizmus címet kapta, jelezte a Fábryformula korlátáit is. Alekszandr Gerskovics (a fordító és az antológia összeállítója) így vélekedett erről: „Ebben a nem mindennapi formulában én egyrészt megéreztem a rendkívül pontosan megfogalmazott gondolati magvat, másrészt aggasztott a „műfaj" szó, amelynek az orosz nyelvben tisztán szakmai jelentése van, nem lép túl a művészet technológiai keretein. Fábrynál viszont a szó mögött jóval több rejlett... egyszerre csak tökéletesen világossá vált számomra, hogy Fábry értelmezésében a „műfaj" szónak jóformán semmi köze sincs az esztétikai műfaj-meghatározáshoz. Ő ebben a sajátos formulában nem is annyira a művészi tevékenység esztétikai, mint inkább etikai oldalát fejezte ki egy olyan történelem korszakban, amikor'az etika fölötte áll az esztétikának, meghatározván nemcsak a művész életbeli magatartását, hanem müvének stílusát, formáját és eszmei tartalmát is." így fogant meg a fordítóban a gondolat, hogy a műfaj szót az oroszban esztétikai és etikai értelemben is felfogható „stílus" szóval helyettesítse. Lehet-e, szabad-e a „művész-harcos végrendeletének" tekintett formulát változhatatlannak tekinteni, vagy a teljesebb értelmezés kedvéért eltérhetünk-e ettől a megnevezéstől? Úgy véljük, öröksége legfontosabbjának a humánumhoz való hűséget, a magyarságot európai humánummá dajkáló elszántságot szocialista-internacionalista elkötelezettségét kell tekintenünk. Az Európát hazájának tekintő szocialista iró kritikusként, közíróként, esszéíróként, harcos antifasiszta íróként ismert. Nehéz örökség ez, mely a keletközép-európai sors realitását a vállalás, a helytállás bátorságát, „a Gondolat humánumával ítélő és rendező jövötudat" elszántságát, a totális embertelenséggel, háborúval szemben a „teljes emberség" hatásos védekező módját hirdető írót együtt és egyszerre jelenti. A „béke a tét, az élet a bér" megfogalmazásában már a fasizmus felett győztes Európa jövőjének zálogát látta. A „nagyobb közösség megmentő és megtartó" közegében a kisebbség „eredendő és folyamatossági" kritériumaként a „légy hű önmagadhoz!" üzenetét adta tovább a mai és az eljövendő nemzedékeknek. Kritikusként, esztétaként is ezeket az elveket vallotta, mert tevékenységére mindig úgy tekintett, mint szolgálatra, magyarságra, európai tudata, internacionalista eszmeisége magától értetődő, összegező, mélyen emberi megnyilvánulására. „Magyarságom nem lehet akadálya a közösségi kommunikációnak — írta a Nincs elveszett poszt című írásában — ... csak a magam legsajátosabb hozzájárulásával lehetek az emberség része és az emberség részese: elkötelezettje. Csak ha a magaméból adok, lehetek megértője a és megérdemeltje annak, amit mástól kapok ..." Az egy anyag, egy lélek közösségtudat felfogásával vallotta, hogy a kisebbség, „magyarsága létjogát csak többségbe ágyazva bizonyíthatja, és nagy közösségi eszmék, összefüggések és igazságok keretében és szolgálatában biztosíthatja." A „ki tudja, hol kezdődik a jelen, ki tudja, hol ér véget a múlt" (Louis Aragon) kétkedő, kiváncsi kérdésére Fábry esetében is a küldetéses sors értelmét kereső költővel válaszolhatunk: Aki alkot, visszafele nem tud lépni — s ha már kinőtt minden ruhát, meztelenül borzong a végtelen partján, míg fölzárkózik mögé a világ. (Szilágyi Domokos: Bartók Amerikában) A „léttől a megismerésig, a megismeréstől a fölismerésig" vezető keserves és küzdelmes utat öt évtizedes alkotói tevékenysége során Fábry Zoltán is megjárta. Nem „újrakölteni" akarta a világot, hanem megváltoztatni. Győztesnek érezte magát, kudarcairól ritkán vett tudomást. A küzdelem jogának felismerése, a megismerés nehezének vállalása, és az „egymásrautaltság" sorsközössége jelentheti Fábry Zoltán munkásságában is azt a halhatatlanságot, melyben — Szilágyi Domokos szavaival — „egyedül küzdelmünk számít az egyetemes megmaradásért". Áprily Lajos Tavasz a házsongárdi temetőben Apácai Csere Jánosné, Aletta van der Maet emlékének A tavasz jött a parttalan időben s megállt a házsongárdi temetőben. Én tört kövön és porladó kereszten Aletta van der Maet nevét kerestem. Tudtam, hogy itt ringatja rég az álom. s tudtam, elmúlt nevét már nem találom. De a vasárnap délutáni csendben nagyon dalolt a név zenéje bennem. S amíg dalolt, a századokba néztem s a holt professzor szellemét idéztem> akinek egyszer meleg lett a vére Aletta van der Maet meleg nevére. Ha jött a harcok lázadó sötétje, fénnyel dalolt a név. hogy féltve védje. S a dallamot karral kisérve halkan, napsugaras nyugat dalolt a dalban. hol a sötétség tenger-árja ellen ragyogó gátat épített a szellem. Aletta van der Maet nevét susogta, mikor a béke bús szemét lefogta. S mikor a hálátlan világ temette, Aletta búja jajgatott felette. míg dörgő fenséggel búgott le rája a kálvinista templom orgonája. Aztán a dal visszhangját vesztve, félve belenémult hervadásba, télbe. Gyámoltalan nő — szólt a régi fáma — urát keresve, sírba ment utána ... A fényben, fenn a házsongárdi csendben tovább dalolt a név zenéje bennem. S nagyon szeretném, hogyha volna könnyem, egyetlen könny, hogy azt a dallamot Aletta van der Maet-nak megköszönjem.
