A Hét 1990/2 (35. évfolyam, 27-52. szám)
1990-11-02 / 44. szám
HALLOTTUK OLVASTUK LÁTTUK FOLYÓIRAT A/exandr Fagyejev búcsúlevele A Magyar Nemzet 222. száma hírt ad arról, hogy megkerült az ismert szovjet író, Fagyejev búcsúlevele, amelyre sokáig a titkok fátyola borult. Fagyejevet ma már nem nagyon ismerik, és bizonyára nem olvassák, régen meghaladta öt az idő. Pedig valaha a szovjet társadalom, különösen a párt dédelgetett írója volt, aki kétely nélkül hitt abban az eszmében, amelyet megjelenített irodalmi müveiben. Az eszme azonban hamisnak bizonyult. Sztálin és utódai rabszolgává alacsonyították az orosz birodalom népeit s mérhetetlen bűnöket követtek el, különösen az értelmiség ellen. Fagyejev, ha nem veszszük tekintetbe vakhitét, jólelkű ember volt, több üldözött irótársának segítséget nyújtott. A párt központi bizottsága bízott benne, máskülönben nem lehetett volna a Szovjet írók Szövetségének főtitkára, s tagja az SZKP Központi Vezetőségének. Regényeiben eléggé dogmatikusan vázolta a történéseket, s így nem is emelkedhetett a nagyobb írók sorába. Nálunk leginkább a Tizenkilencen, és az Ifjú Gárda című könyveit ismerték, olvasták, az előbbiben a távolkeleti partizánharcokról írt krónikát, az utóbbiban a krasznodoni fiatalok egy csoportjának ellenállásáról fest kissé romatikus képet a német megszállás idejéből. Mint annyi író a szovjet uralom idején, Fagyejev is meghasonlott önmagával, hiszen beleláthatott, belelátott a kulisszák mögött történő népellenes összeesküvésekbe, a kultúrát becsmérlő, lealacsonyító húzásokba, az írók testi-lelki nyomorába, elpusztításának körülményeibe. „Irodalmunk legjobbjait fizikailag megsemmisítették, kiirtották. Féltett kincsünk, az irodalom a bürokraták és a nép legelmaradottabb elemeinek martaléka lett" — írja búcsúlevelében. Mint Majakovszkij, Jeszenyin és annyian mások, Fagyejev sem látta értelmét a megalázott életnek, 1956 májusában véget vetett életének. Az a hatalom kergette öt is a pusztulásba, amelynek győzelméért egykor a Vörös Hadsereg soraiban küzdött. „Az öntelt és tudatlan pártvezetés elpusztította a művészetet, nem látom tovább értelmét életemnek" — búcsúzott el az élettől és szeretteitől a több, mint harminc évvel ezelőtt távozó Fagyejev. Öngyilkosságának körülményeiről bizonyára sokat írnak még a lapok, irodalmi folyóiratok. — Dénes — KÖNYV FEJTŐ FERENC: Rekviem egy hajdanvolt birodalomért Hiányzott egy könyv a könyvespolcunkról. Egy szép és izgalmas könyv arról a témáról, amelyről eddig a legnagyobb tapintattal és óvatossággal illett beszélni. Fejtő Ferenc megírta ezt a könyvet, Ausztria—Magyarország szétrombolásának a könyvét. Már a cím is sejteti, hogy a szerző némi nosztalgiával vegyes szemléletmóddal keresi a választ arra a kérdésre, hogy miért a Monarchiát kiáltották ki a háborúért elsősorban felelős országnak, és a háborút viselő országok közül miért egyedül őt ítélték halálra. A terjedelmes munka (mely egyébként 1989-ben jelent meg Franciaországban, és egy évvel később megkapta az év legjobb történeti munkájáért járó dijat) gazdag tényanyagot vonultat föl az események okainak és céljainak felderítésére. A könyv rövid áttekintést nyújt a Habsburg-ház történetéből, majd Magyarország és Ausztria viszonyát taglalva érinti azokat a nemzetiségi konfliktusokat, melyek a leginkább destabilizálták a Monarchiát, és legkritikusabb pontjukat az I. világháború kitörése előtt érték el. Fejtő külön figyelmet szentel a politikai színfalak mögött dúló diplomáciai csatározásoknak, a nagyhatalmak gazdasági és politikai érdekeinek, szerepének, megismerteti az olvasót a békejavaslatok meghiúsulásának körülményeivel és a klasszikus háborút felváltó ideológiai háború intrikáival. Végül a szerző arra a következtetésre jut, hogy a Monarchia nem magától robbant szét, mert bizonyos körök „A Monarchia feldarabolását másfél évvel a háború vége előtt már elhatározták." A gondolatot tovább folytatva kijelenti, hogy „Közép-Európa sorsát nem Közép-Európa népei döntötték el”, hanem azok az államférfiak, akik korlátolt nacionalizmusukban nem látták e döntés végzetes következményeit. „A történelem során más államok is szenvedtek vereségeket, viselték azok következményeit > megaláztatást, területük megcsonkítását, jóvátétel fizetését. De az, hogy egy birodalmat, mely magába foglalta és kormányozta Európa középső részét, letöröljenek a térképről — új, katasztrofális következményekkel járó fejlemény volt. Ausztria—Magyarország ma már csupán történelmi emlék, de nyomai kitörölhetetlenül belevésödtek Közép-Európa emberének tudatába. Osztrákok és magyarok, csehek és szlovákok, szerbek és horvátok egyaránt hordozói lettek e történelmi örökségnek, és egyformán áldozatául estek e tragikus fordulat következményeinek. Ezekkel a következményekkel „nekünk, európaiaknak kell szembenéznünk, akik végső soron felelősek vagyunk a jövőnkért, ha már a múltunk ellen semmit sem tehetünk" — inti az olvasót a szerző. A könyv, mely a Minerva és Atlantisz kiadók közös kiadása, talán még kapható a könyvesboltokban ... S. Forgon Szilvia DÜRRENMATT: A bukás „A Politikai Titkárság tizenhárom tagja természetesen óriási hatalommal rendelkezett. Ők határoztak a mamutbirodalom sorsáról, emberek tömegeit küldték száműzetésbe, börtönbe vagy a halálba, milliók életébe szóltak bele erőszakosan, ipart tapostak elő a földből, családokat és népeket toloncoltak ki, gigászi városokat emeltek, irdatlan hadsereget állítottak fel, döntöttek háborúról és békéről, mivel azonban az önfenntartás ösztöne egymás megfigyelésére kényszerítette őket, az egymás iránt táplált rokon- és ellenszenv sokkal inkább befolyásolta döntéseiket, mint a mindenkori politikai konfliktus és gazdasági helyzet. A hatalom, és ezzel a rettegés egymástól, sokkal nagyobb volt annál, semhogy tiszta politikát lehetett volna folytatni. Az nem tudott érvényesülni." Friedrich Dürrenmatt A bukás című könyvéből idéztem. Abból a könyvből tehát, amelynek Magyarországon történő megjelenése zálogként szolgál az íróval szemben. Ő maga szabta e kitételt egy interjúja alkalmával, miszerint majd akkor látogat el Magyarországra, ha ott a könyve megjelenik. A bukás kivárta saját idejét, megérett. Már-már túlérett mondhatnám, hiszen „csak" most 1990-ben jelenthetett meg Horváth Géza fordításában az Európa Könyvkiadó gondozásában. A tartalom történelmi. Nevetséges. Zajlik a politika: egy asztal körül, tizenöt botcsinálta politikus által. Ők a Központi Politikai Társaság. Ők döntenek a fontos ügyekben, mert nekik VAN JOGUK dönteni. Ők a bírók, az itélöképesek. Arc és név nélküli, illetve maró / gúnynevekkel ellátott, gyengéd kapcsolatokból összekovácsolt TÁRSASÁG. A törvény visszaüt. Kockázatos rendeleteik, jellemzőik istentelen összhangja felbonthatatlan. NINCS KIÚT. Valahogy így kezdődik a politika. Az általános. S az egyre elfajzottabb. Egyre megy.. Párttitkár, atomminiszter. És nehézipari és mezőgazdasági és külkereskedelmi és védelmi és nevelésügyi. Na meg a főideológus és az államelnök. A Teaszent és a Vaddisznó. Az ifjúsági csoport főnöke és a marsall. A titkosrendőrség főnöke és a Pártmúzsa. Megnevezések. Kifejezöek, önmagukat (el)árulók. Ettől rendezvény, na de ettől játék is egyszerre az egész. Ahol minden szó és jel, ahol minden gondolat és mozdulat meggondolandó, mert veszélyt jelent(het). A Társaságnak rengeteg dolga van. Tisztítani, ellenőrizni, igazítani, szabni és nyírni. Ha kell. És ha nem? Hát ez az. Tavalyi pillanatokká teszi az idő a dolgokat. Történelemmé, amely folytatódik. Új rendező, új rendezés, új rend, új rendezvény. Újabb és újabb színészek igékért fohászkodnak. Taps is lehet, mert végül a lelkiállapot MINDIG a tenyérbe szorul. Így vagy úgy, Dürrenmatt beköszöntött Magyaroszágra. DE KI HOZZA ÁT? Zalaba Zsuzsa ŐRTORONY Ricsaj Ebben a városban ahol élek, nagy a ricsaj, a lárma, mert itt állandóan rontanak, bontanak, építenek valamit; hatalmas gépek törik az aszfaltot, verik szét a régi házakat, emelödaruk csikorognak és visítoznak, vadul dörgö teherautók hordják valahová szüntelenül a betont s ehhez vegyük még hozzá a „rendes" forgalmat, a villamosok csörömpölését, a személyautók zúgását, mentökocsik sivalkodását, s még nem szóltam az utcákat állandóan elárasztó embercsorda hangoskodásáról; ebben a városban nyugodtan élni, jószerivel csak éjjel lehetne, kint a lakótelepeken az „alvóvárosokban", akkor viszont aludni kell. Ez az állandó lárma az embereket ingerültté, idegessé, dühössé teszi, szinte félelmetes, milyen mogorva és vad tekintetekkel találkozol az utcákon, üzletekben, autóbuszban vagy villamoson, mintha ugrásra kész ragadozók közt élnél valahol a dzsungelben. És ugranak is az első ártatlan, de a számukra kellemetlenül ható szóra, hanglejtésre, mozdulatra: sok csúnya pofozkodást láttam mostanában. Igen, a lelkekben is ricsaj és lárma van. Ezt a külső zajokon kívül az egyre súlyosbodó gazdasági helyzet, a növekvő politikai zűrzavar is okozza. És ne tagadjuk: az úgynevezett szabad sajtó egyre anarchíkusabb cikkáradata is. A rengeteg mellébeszélés, a nemzeti, nemzetiségi kérdés állandó napirenden tartása, az a kormánykörök által is támogatott vagy legalábbis eltűrt figyelemelterelő taktika. Az alantas indulatok felkeltése, szitása, sőt nemes (hazafias) érzelmek elferdítése — hazai sajtónk egy részének nagy vétke. Ilyen vad ricsajban nem könnyű élni. Elég, ha az ember beleolvas valamelyik szlovák újságba, például a Nový Slovákba, az élettől is elmegy a kedve: ostoba rágalmak halmaza,' s a cikkek szerzői ma már nem is titkolják, sőt büszkén hirdetik, hogy ők bizony nacionalisták. Sajnos, az amúgy is ingerült szlovák olvasóközönség egy jelentős része hisz ezeknek a rágalmaknak, annak például, hogy a magyarok Dél-Szlovákiában elnyomják a szlovákokat. Ezt lépten-nyomon tapasztalom; azt tudniillik, hogy elhiszik, amit a nacionalista sajtó összehord. A Posta utcán a minap egy piros sátort ütöttek fel, hogy kik, nem tudom, nyilván élelmes kereskedők, akik szójababot, szójalisztet, búzát, különféle hüvelyes növényt árulnak vegetáriánusoknak, illetve azoknak, akik hajlandók mondjuk egy kiló búzáért 8 koronát fizetni. Ha jó az idő, hosszú embersor áll a sátor előtt. Egy ideig én is áldogáltam a sorban, nem tudom miért, nem vagyok vegetáriánus, madaraim sincsenek, melyeket tiszta búzával etethetnék, inkább csak kíváncsiságból; hallottam, hogy sokan felháborodottan veszekszenek, de nem ám amiatt, mert a búza kilójának ára 8 korona (tehát egy mázsa 800), hanem mert az áruk neveit valaki egy cetlire magyarul is felírta s kifüggesztette a sátor elé. „Hívelesek" kiabálja egy szőke fickó és vadul forgatja a szemét, mit meg nem engednek ezek a magyarok a szlovák fővárosban! A többire már nem voltam kíváncsi... A hörcsög Viktória unokám aranyhörcsögöt kapott ajándékba az apjától, akkorát mint egy pingponglabda, amikor átmentem hozzájuk nagybüszkén bemutatta: egy kisebb akváriumban helyezték el, amit víz helyett porhanyós homokos földdel félig töltöttek s még egy ágas-bogas kórót is a földbe szúrtak. A hörcsög villámgyorsan, mint a mókus, felkúszik a kóró legtetejére és parányi fekete gyöngyszemével bátran néz a szemünkbe, azután visszamászik és a földet kezdi kaparni két mellső lábával, azt is szélvészgyorsán, úgy, hogy alig látjuk a lábát. Majd az történik, hogy Viki átszalad a szobájába s kihoz az erkélyre egy tengeri kagylót, s beteszi az akváriumba, a hörcsög azonnal észreveszi és belemászik, igenám, de a nyílás szűkül, egyre szűkül a hörcsögünk azt is kaparja, mintha szélesíteni, bővíteni akarná a bejáratot, hiába a kagylóhéj az nem homokos föld, attól félünk a hörcsög beléfullad, úgyhogy óvatosan kihúzzuk őt a likból, de másodszor, harmadszor is belébújik. Miért csinálod ezt? — kérdi tőle Viki — hiszen megfulladsz! Ez amolyan atavisztikus hajlam, válaszolom én a hörcsög helyett s Viki elveszi tőle a tengeri kagylót. Tanulság: semmi. ZS. NAGY LAJOS
